You and me got a whole lot of history - 1 éves a blog!

 Eltelt egy év. Hihetetlen belegondolni, hogy ma egy éve, félve, csekély reményekkel feltettem eme blognak a prológusát. Nem voltam jártas a blogolás világában, még minimálisan sem. A designom halál egyszerű volt, s a legelején még feliratkozni sem lehetett annyira béna voltam.:DD
 Sosem felejtem el a legeslegelső szívmelengető kommentnél, elsírtam magam. Így visszaolvasva a kezdeti részeket, fel nem tudom fogni, hogyan szerettétek. Borzalmasak voltak, ti pedig mégis itt voltatok és nem is annyira kevesen. Kitartottatok a nehéz érettségi időszakomban, sőt, egyre többen lettetek, ami lelket öntött belém, s arra ösztönzött, hogy csináljam még, még és még, mert talán tényleg jó ez az út amin elindultam.
 Néha elmélázok azon, hogy vajon csak azért olvassátok, mert a kedvenc együttesetekről szól, vagy tényleg látjátok benne azt a pluszt. Tisztában vagyok vele, hogy ez a siker annyiból nem reális, hogy az olvasók egy része valóban csak a banda miatt tart mindig velem, DE amikor az írásomat emelitek ki, illetve ha olyan ember dícséri a művemet, aki még véletlenül sem rajongó, akkor megnyugszom, s melegség járja át a szívemet. Akkora boldogság azt olvasni, amikor egyetemisták, anyukák, egyéb bloggerek, vagy más fandomba tartozók írják le az őszinte pozitív véleményüket, hogy azt el sem lehet mondani. Amikor ehhez hasonló visszajelzéseket kapok, hogy: Nem szeretem a 1D-t, és a sablonos kezdés miatt egy kicsit szkeptikusan álltam hozzá, de aztán levettél a lábamról. Fantasztikusan tehetséges vagy!
Sőt, még olyan ember is előfordult, akivel az írásom szerettette meg a fiúkat, s mára már ő is Directionernek vallja magát. Remélem az illető olvassa ezeket a sorokat és éppen olyan melegséggel gondol erre, mint én.;)  A nyár volt a blog tetőpontja, amikor elszabadult az őrület. De tényleg. Hirtelen annyian lettetek, s olyan lelkesedéssel, hogy úgy éreztem nem bírom tartani az iramot. Napjában több áradozó, s sürgető üzenetet kaptam, s úgy éreztem besokaltam. Egyszerre voltam a fellegekben a boldogságtól, és nyomás alatt a megfelelési kényszertől. Akik régóta itt vannak, bizonyára emlékeznek erre az időszakra, úgyhogy nem is ragoznám tovább.
 Kezdődött az iskola és a siker teljesen az ellentétébe esett vissza. Bizonyára ez annak volt betudható, hogy a tanulás mellett kevesebb időtök maradt az olvasásra, amiért természetesen nem neheztelek rátok, csak egy kicsit rosszul esett a szívemnek, hogy miután megéreztem a fellegeket, azután ennyire megcsappant az érdeklődés. De hogy is tudnék haragudni rátok, akik annyi örömöt csempésztetek a szürke hétköznapjaimba. Mára már 120 feliratkozóval, 250 Facebook csoport taggal, 77000+ oldalmegjelenítéssel, és 830+ kommenttel büszkélkedhetek! Felfoghatalanok ezek a számok, s ezek mind ti vagytok! Nem tudom annyiszor megköszönni, hogy támogattok az íróvá válás rögös útján, mint amennyire nekem ez sokat jelent.  Bizonyára tudjátok, hogy legnagyobb álmom, hogy kezemben tarthassam a saját regényeimet, s elismert író legyek. És talán már az is a fületekbe jutott, hogy elindult valami az álmom megvalósítása érdekében. Ugyanis... Dobpergés!
Nyomtatásban jelenik meg egy művem!! A Happily írójával, Hati Bernadettal, összefogtunk, s beneveztünk egy meseíró, illusztráló pályázatra, természetesen az én írásommal, s az ő rajzaival, ugyanis ő grafikus. Ès hát bekerültünk a legjobbak közé, ami annyit tesz, hogy munkánkat a többi díjazottéval együtt, megjelentetik egy könyvben, ami tavasszal már a boltok polcain fog visszaköszönni! Elmondani nem tudom, hogy mennyire boldog vagyok most!
Köszönöm szépen a sok bíztatást, kedves szót, amit tőletek kaptam az elmúlt év során! Valószínűleg, ha nem vagytok, az első pár rész után feladom ezt a blogot, s visszaesik az írásba vetett önbizalmam. Nemcsak, hogy utána nem mertem volna magamon kívül másnak is írni, de erre a pályázatra se jelentkeztem volna. Vagy ha mégis, nem lettem volna azon a szinten, mint ahova a blog által fejlődtem!
 Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak titeket, a blogot, és ezt az egész időszakot, amit most általatok átélhetek! Szóval boldog szülinapot DLBLYL, vagy ahogy csak egy kedves olvasóm mondaná Diliblil!:D

U.i.: MOST JELENT MEG A HISTORY KLIPJE, BŐGÖK, MINT EGY KISGYEREK, FŐLEG, HOGY TÖKÉLETESEN ILLIK A BLOG ÉVFORDULÓJÁHOZ!!! ÉRTITEK, PONT MA JELENT MEG, MINTHA A BLOG TISZTELETÉRE LENNE?!! TÖKÉLETES!!! Nem fogok tovább ömlengeni, hogy mit gondolok még a klipről, mert az már nem ide tartozik, csak annyit mondok, hogy náluk jobban senki nem bánik a rajongóikkal! Imádom őket!

31. rész: Csak a szemeidért megmutatom a szívemet

Egészen közelről fürkészett. Fogalmam sincs, hogyan győzte le ilyen hangtalanul a köztünk lévő távolságot, de amikor kikerültem a dal hatása alól, már csak a könnytől csillogó égkék tekintet fogadott.
Csak nézett szótlanul, pillantását szorosan az enyémbe fonva, mint aki fel akarja térképezni, s örökre az emlékezetébe vésni a lelkemet. Megbabonázott a mély érzelmekkel teli szempár, s majd szétrepedt a szívem, hogy én neki valaha is fájdalmat tudtam okozni. Végigsuhant a szemem előtt a kapcsolatunk minden egyes pillanata, újra átélve a nehéz csatákkal kivívott boldogságot. Az első csóktól az utolsóig.
Beleborzongtam az emlékekbe, majd belém hasított a tudat, hogy alig egy mozdulatra vagyok attól, hogy újra átéljem az érzést amit a szája puhasága nyújt. De mégsem mozdultam. Mert nem akartam. Hisz abban a pillanatban a lényünk teljesen egymásba fonódott, szinte egyé vált, és ez a mentális egyesülés, sokkal többet jelentett bármilyen fizikai kapcsolatnál. Ő sem tett semmit, csupán a pupillája kezdett hatalmasra tágulni, ezzel véglegesen magába szippantva engem.
Ott akartam állni a végtelenségig, s szavak nélkül, pusztán a pillantásommal kifejezni mindent, amit odabent érzek. A vágyat, a megbánást, a hiányát... de leginkább a szeretetet. Azt a szerelmet, amit mindig is éreztem iránta, az első pillanattól kezdve.
Egy sóhaj szökött fel a mellkasából, majd csordultig teli lett a szeme gyengédséggel. Hihetetlen lassúsággal felemelte a kezét, mint aki még nem biztos tettében, majd olyan óvatosan simított végig az arcomon, s tűrt a fülem mögé egy hajtincset, mintha törékeny lennék. Ugyanazzal a lágy mozdulattal a tarkómra simította a kezét, és lassan magához húzott. Finom ajkai bátortalanul értek az enyéimhez, hogy aztán ugyanazzal az óvatossággal kissé szétváljanak, s lágyan csókolni kezdjenek. Még soha nem csókolt ilyen érzékien. Ami azt illeti, még soha, senki nem csókolt így. Semmi vadság, semmi hevesség, csak apró mámoros tapogatózás, ahol a testi vágy helyett, az érzéseink kapják a főszerepet. Éreztem mindent amit ő, a megnyugvást, a megbocsátást, s a gyengéd, de mégis mindent elsöprő szerelmet ami az enyémmel együtt teljesedett ki. Lágy ajkai az eddigi lassúsággal, s óvatossággal végigbarangoltak a fülem tövéig, finom csókokkal hintve be a bőröm, megbizseregtetve ahol csak hozzá ért. Leheletpuha érintései levándoroltak a kulcscsontomig, ahova egy utolsó puszit fújt, mielőtt óvatosan a karjába vett, s az ágyhoz sétált velem. Lassan, a lehető legnagyobb figyelemmel helyezte le a testemet az anyagra, majd fölém hajolt és újra éreztem a puhaságot a számon.
Eszembe jutott a dal, amiből kiindult mindez, s ami tökéletesen ide illett.
- So kiss me where I lay down, my hands press to your cheeks - suttogtam az ajkainak, s ahogy a szövegben is van, az arcára simítottam a kezem. - Gyönyörű ez a dal.
- Inkább az, és annak a szájából gyönyörű, aki ihlette - sóhajtotta, majd feltápászkodott, s leült mellém az ágyra.
- Rólam szól? Komolyan? - kerekedett el teljesen a szemem, majd én is felültem, magam alá húzva a lábaimat.
Egy aprót bólintott, nekem meg melegség járta át a szívemet. Még soha senki nem írt nekem dalt. Átfutottam fejben a korábban hallott sorokat, s elmosolyodtam.
- Akkor van benne egy kis hazugság - nevettem el magam, s most rajta volt a sor, hogy meglepődjön, de ki sem kellett mondania a kérdést, én már magyaráztam is. - Te már rég nem vagy 18, én meg sokkal korább óta szeretlek, mint mikor egyáltalán tudomást szereztél a létezésemről. Vagyis nyilván előtte nem egészen úgy, mint most, tekintve, hogy nem ismertelek, de akkor is.
- Oké, igen, igazad van. - adta meg magát nevetve. - De az azért mégis hogy hangzott volna, hogy: "Húsz és fél éves korom óta szeretlek, te meg isten tudja mióta" ? Valljuk be, szar szám lett volna belőle. - nevetett megint, nekem pedig egyet kellett vele értenem.
- De akárhogy is van, megtiszteltetés, hogy írtál nekem egy dalt. Még ha az utóbbi időben nem is érdemeltem meg...
- Ez segített nagyjából túllendülni a nehézségeken. A zene. Hogy megírhattam rólad ezt a dalt... vagyis legalábbis a nagyrészét.
- És akkor ki írt még hozzá? - kíváncsiskodtam, de a választ hallva bár ne tettem volna.
- Harry...
Ajajj...
A szeme teljesen elkomorult. Valamit kell kezdenünk ezzel a Harry üggyel, mert nem akarom, hogy egész életében ettől szenvedjen.
- Niall... - próbálkoztam. - Szeretnéd, ha megbeszélnénk a dolgokat, vagy söpörjünk mindent a szőnyeg alá, és felejtsünk?
Látszott rajta, hogy mérlegel, s fontolóra veszi a lehetőségeket.
- Fogalmam sincs melyik a jobb - bukott ki belőle.
- Nekem se... - vallottam kelletlenül.
Zavartan a hajába túrt, érzelmek sokasága futott végig az arcán, majd ennyit mondott.
- Mondd úgy, ahogy te jónak látod. Bízom benned, és minden kétség nélkül el fogom hinni, hogy mindössze annyi történt, amit te elmesélsz.
Hihetetlenül tökéletes ez a srác, fogalmam sincs hogyan érdemeltem őt ki. Ezaz, hogy sehogy...
Aztán elmeséltem azt a két alkalmat ahogyan volt, de csak éppen annyira részletekbe menően, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozzam neki ezzel a beszámolóval. Egyvalamit viszont képtelen voltam elmondani... azt, hogy valószínűleg ott több is történt volna, ha Anna nem zavar meg minket. De jobb, ha ez örökre a közös kis titkom marad Harryvel.
- Nem is tudom mit mondjak... - szólt, miután befejeztem a rövid, de annál lehangolobb történetet.
- Nem is kell semmit mondanod. És teljesen megértem, ha most meggondolod magad, hogy rájöttél, hiba volt ami az előbb történt, és igazából látni sem akarsz többé... - lehajtottam a fejem, most nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam látni a tekintetét amikor kimondja...
- Hé, Kami miről beszélsz? - nyúlt az állam alá, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Az volt a hiba, hogy elengedtelek. Életem legborzasztóbb heteit éltem át ezáltal. A hiányod megismertette velem a poklot, és eszem ágában sincs oda visszakerülni, mert nélküled ezerszer jobban fáj, mint maga az árulásod. Azt hittem túl tudom majd tenni magam rajtad, hogy idővel enyhülni fog a kín, de tévedtem. Hazudtam neked akkor, mert nekem is szükségem van rád... jobban, mint bárkire valaha is.
Ez a vallomás volt az ami után a szívem már hetek óta ácsingózott, és most a mámortól megrészegülten szívta magába az információkat.
Kigördült egy könnycsepp, de kivételesen nem a fájdalomtól.
Niall a karjába húzott és lecsókolta az arcomról, majd a szája megtalálta az enyémet, és én úgy éreztem haza érkeztem.
Aznap éjjel először, egymás mellett aludtunk el.

Reggel arra ébredtem, hogy egy bársonyos kéz simogatja az arcomat. Nem nyitottam ki a szememet, még nem akartam felébredni ebből a csodás álomból...
- Csak ne szólj semmit Zayn - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Tehát nem álom volt, s Niall valóban mellettem fekszik, a mondatából ítélve Zayn pedig valahol a szobában van.
- Ennek így kellett történnie - hallottam Zayn hangját az ajtó felől.
- Már rossz volt rátok nézni, örülök, hogy...
PUFF!! Egy hatalmas csapódás szakította félbe a fiú mondatát, és közel sem hangzott valami jól. Azonnal felkaptam a fejem, már nem tettettem tovább, hogy alszom. Niall addigra már talpon is volt, s mind a hárman rohantunk megnézni mi történt. A lépcső alján Liam feküdt a karját markolászva. Először nagyon megijedtünk, hogy nem esett-e nagy baja, aztán a helyzet képtelenségén egyszerre mindannyiunkból kitört a nevetés.
- Hé, nem ér kiröhögni másnak a nyomorát! - háborodott fel Liam, kissé fájdalmas arccal.
- Tudom, bocs haver - szabadkozott Niall - de elég komikus, hogy olyan szerencsétlen vagy, hogy a szülinapodon képes vagy leesni a lépcsőn, ráadásul már józanul. -nevetett jóízűen.
Szóval még volt egy utunk a sürgősségire.

Utólag kiderült, hogy Liamnek sikerült olyan rosszul esnie, hogy eltörje a karját, amit aztán be kellett gipszelni. Ez most különösen rosszkor jött, ugyanis két nappal később volt a Steal My Girl című új számuk klip forgatása. Amiben, mivel nem volt mit tenni, Liamnek begipszelt kézzel kellett szerepelnie. Szegény.
Niall megmutatta amúgy a számot, ami bár szerintem nem volt a legütősebb slágerük, azért ahhoz elég fülbemászó volt, hogy napokig ne bírjam kiverni a fejemből. Ni azt mondta, ha van kedvem, eljöhetek a forgatásra, én meg örömmel fogadtam el a meghívást. Az addig lévő két napot csak és kizárólag velem töltötte. Annyira kemény volt az egymás nélkül töltött időszak, hogy nem tudtunk betelni a másikkal. Nem mentünk sehova, csak otthon, akarom mondani Niall otthonában élveztük egymás társaságát. A másik volt minden amire egyedül szükségünk volt, úgyhogy ez így volt tökéletes.
Először kicsit fusztrálva éreztem magam, hogy Niallnél leszünk, de hülyeség lett volna hotel szobát bérelni, amikor van egy hatalmas háza itt Londonban. Vonakodtam odamenni, mert azért az mégis csak a saját helye, nem pofátlankodhatok csak úgy be. De leszidott, hogy ne hülyéskedjek már, ami az övé az az enyém is. Még szoknom kellett a gondolatot.
Hamar elrepült az a nyúlfarknyi idő amink volt egymásra, de igyekeztük kihasználni minden pillanatát. Filmet néztünk, beszélgettünk, vagy épp csak érintettük és csókoltuk egymást.
Valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy külön ágyban aludjunk, de amikor furcsállta a kérést, mondván, hogy tegnap is együtt aludtunk, nem tudtam neki normális magyarázatot adni. Láttam, hogy kicsit megbántódott és összezavardott, így próbáltam neki valami elfogadható indoklást keresni. Azt mondtam azért, mert nem akarom elsietni a dolgokat, és szépen lassan akarok haladni a kapcsolatunkban... de igazából az igazi indok az volt, hogy még véletlenül sem akartam, hogy random történjen meg. Vele nem. Nem akarom, hogy könnyűvérűnek gondoljon, azért mert vele is rögtön lefekszem, mint Harryvel... Ezt nem akartam elkapkodni, hisz mindennek tökéletesnek kell majd lennie.

A klip forgatásra kora reggel indultunk, mert nem is volt éppen közel, meg az egész napot igénybe készülte venni. Egy elhagyatott hegyláb volt a helyszín. Ami jelen pillanatban nem is volt olyan elhagyatott, ugyanis ellepte a stáb, a kellékek, a hozzátartozók, és a fellépők sokasága. Ismét rácsodálkoztam mekkora gépezet áll mögöttük. Mindenhol emberek, kamerák, azt sem tudtam hova kapjam a fejem annyi látnivaló volt. De hamar megoldódott a problémám, ugyanis a közelben álldogáló Eleanor és az eddigi képes ismereteim alapján, Louis huga, Lottie, mérgesen minket méregettek. Vagyis pontosabban engem. Mire végiggondoltam volna, hogy miért is, Eleanor már oda is csörtetett hozzánk.
- Valami gond van El? - kérdezte tőle Niall, mert ő sem tudta hova tenni a lány viselkedését.
- Igen, a drágalátos barátnőd a bajom! - csattant fel, majd, hogy megmagyarázza mondandóját, az orrunk elé nyomta a telefonját.
Egy cikk volt megnyitva, ahol a képen egy egymáshoz bújó pár volt látható a vidámparkban lévő hattyús, romantikus csónakban. Louis és én. Jajj ne!
A cím öles betűkkel hírdette:

"Niall Horan barátnője új vizekre evez! Ez már a harmadik 1D tag akit megkörnyékez. Vajon úgy tervezi, hogy becserkészi az összes fiút?"

Félve Niallre pillantottam, aki elengedte a a kezemet, és csak összezavarodva várta, hogy mondjak valamit. A tekintetem átsiklott Elre, akinek a szeme meg szikrákat szórt, s úgy látszott menten meg készül fojtani. Ott álltam két tűz között, s csak fohászkodtam az égiekhez, hogy azonnal küldje ide Louist, mert egyedül nem tudok kimászni ebből a szarból. 

30. rész: Végletek

 A levegő megfagyott, Liam nem adott választ a kérdésre. Másodpercekig csak álltak, és várták, hogy mi fog történni, miközben én éppen zuhantam valahol egy végtelen, sötét szakadékban. 
A kérdezett, már épp szólásra nyitotta volna száját, amikor egy érdes hang törte darabokra a fagyott csendet. 
 - Jajj, Niall miért vagy ilyen? Talán történt valami? - kérdezte Harry velőig maró gúnnyal. Eddig annyira Niallre koncentráltam, hogy szinte észre sem vettem, hogy ő is itt van. Nem találkoztunk azóta... azóta mióta elmondta, hogy csak kihasznált.
 Ajkai épp gonosz vigyorra húzódtak, zöld szemében pedig, ismét fel véltem fedezni a kígyót. Sötét fürtökkel keretezett arca, valamint fekete farmer, fekete ing öltözéke, meg már csak pontot tett a gyűlölettel teli kisugárzására. Az ereimben meghült a vér, s nehezen vettem a levegőt. Úristen, mi lesz itt...
 Még szinte végig sem gondoltam, de Niall ökle már lendült is, olyat behúzva Harrynek, hogy félő volt, maradandó károsodást okoz a csinos kis pofikáján. Harry az ütés erejétől megtántorodott, majd el is esett. Niall rátérdelt, s püfölni kezdte. 
 - Te... szemét... mocskos... állat... - minden egyes szó után egy csapást mért Harryre. - Még kérdezed?! Komolyan?!! Nem is tudom melyikünk enyelgett titokban a másik barátnőjével!!! - üvöltötte, majd még tovább ütlegelte, csépelte a fiút, aki szinte védekezni sem tudott. Harry szája felrepedt, és az orrával egyetemben zuhatagként ömlött belőle a vér. Durva volt a látvány... Már szinte alig kaptam levegőt, és szédülni kezdtem. A jelenlévők közül néhányan magukhoz tértek a sokkos állapotból, s Niallhöz ugrottak, hogy lefejtsék áldozatáról. 
Kezei és fehér inge piroslott a sok vértől... haraggal és gyűlölettel teli tekintete megijesztet. Ki ő... ? Rám nézett, én meg újra csak zuhantam a sötét szakadékban. A levegőm teljesen elfogyott, a látásom elhomályosult, a talaj pedig kicsúszott a lábam alól... 
Végül minden elsötétült, és én hatalmas puffanással értem földet a szakadék fenekén. 

 Hideg kezek, majd forró ajkak érintésére tértem magamhoz.Niall hajolt fel épp, a számról. Az a Niall, aki ez előbb ronggyá verte Harryt. Az a Niall, aki ott állt véres karokkal és inggel. Az a Niall, aki megijesztett...
 -Kamilla! Jézusom, jól vagy?! -kiáltott fel rémülten, én meg teljesen összezavarodtam. 
 - Nem... Mondd, hogy a fenében lennék jól, ha előbb bunkó vagy, majd péppé vered Harryt, utána meg fogod magad, s megcsókolsz, mintha mindezek után az lenne a világ legtermészetesebb dolga?! Fogalmam sincs mit gondoljak... - felnéztem a vérben áztatott ingére. - Félek tőled. Ilyen lenne az igazi Niall? Mert akkor az hatalmas csalódás az emlékeimnek... 
 Pillantásom mélyen az övébe fúrtam, de csak egy üres tekintet nézett vissza rám. 
 - Nekem meg az emlékeim közt van a csalódás! - vágott vissza csípősen. - Tudod, akkor, amikor megismertem a megcsalós énedet! 
 - Hé, emberek! - lengette meg a magasban Lou a kezét. Csak akkor eszméltem rá, hogy több mint egy tucatnyi ember volt fültanúja a jelenetünknek. Teljesen meg is feledkeztem róluk. - Nem akarok közbe szólni, de talán nem éppen most kéne megtárgyalni a szappanoperába illő szerelmi életeteket, amikor egy szülinap közepén, húsz emberből kettő, a padlón fekszik. Szerintem ez nem túl jó arány, tekintve, hogy még a piás üvegek bontatlanul sorakoznak a konyhapulton. 
 És valóban. Harry mellett egy kisebb csapat gyűlt össze, hogy ellássák a sebeit, mellettem pedig ott guggolt még Sophia és Zayn, arcukon aggódó tekintettel. Hogy tudja Niall elérni, hogy ennyire kiszűrjem a külvilágot, és csak ő létezzen... ?
 - Kam. Komolyan, jól vagy? - kérdezte Zayn, én pedig felé fordultam, de még a szemzugomból egy pillanatra láttam, ahogy Niall felegyenesedik, s elhagyja a szobát. 
 - Testileg vagy lelkileg? - sóhajtottam fel.
Nagyon halkan felnevetett.
 - Akkor azt hiszem minden rendben. 
 - Dehogy van minden rendben! - teremtette le Sophia. - Ennie kell valamit, mert le van gyengülve a szervezete és azért is reagált ájulással!
 Felállt, majd egymás után kétszer összecsapta a tenyerét. 
 - Oké emberek, nem mondom, hogy tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, de talán megpróbálhatnánk úgy folytatni, ahogy a tervben volt. Liam kedvéért. 
 - Nem, miattam nem kell! - ellenkezett az említett. - Fújjuk le az egészet, hisz Harry és Kami nincsenek jól. 
 - Még mit nem haver -tápászkodott fel Harry, és mint egy hősiesen harcolt büszke katona, kihúzta magát, és felszegte a fejét. - Látod jól vagyok, csak adjatok valami szíverősítőt.
 - Harry, nem hiszem, hogy az jó ötlet... - aggodalmaskodott Liam.
 - Nem akarok berugni, nyugi. Csak kell valami ami csillapítja a fájdalmat...
 - Előbb eszünk! - szólt közbe Sophia ellentmondást nem tűrő hangon.
 - Igenis anyuci! - szalutált Harry gúnyolódva. - Au..
 Sajnáltam szegényt, biztos minden porcikája fájt... De nem tudtam az agyamban helyre rakni a dolgokat, hogy vajon mennyire is érdemelte ezt meg... Bizonyos mértékig igen, de nem ennyire durván kellett volna Niallnek kezelnie. Fogalmam sincs mi ütött belé, ő nem volt ilyen...
 - Kezet mosni! - terelgette a jónépet Sophia. - Mindenki!
 Akkor tűnt fel nekik, hogy hiányzik valaki, amikor már az egész bagázs eleget tett a kérésnek és az asztalnál vártuk a finomságokat. Egy szék üresen tátongott... Niall helye.
 - Elmegyek, megnézem mi van a hősszerelmesünkkel. Képtelenség, hogy pont ő kihagyja a kaját. - állt fel Zayn az asztaltól. 
 Vártunk öt percet. Majd tizet. Már kezdtünk aggódni, amikor Zayn úgy negyed óra távollét után, visszatért... de egyedül.
 - Öhöm, Zayn. Azt hiszem elfelejtetted, hogy Niallért indultál - viccelődött Louis.
 - Haha. Nem jön. Szégyelli magát, és hiába győzködtem, hogy jöjjön, azt mondta inkább kihagyja. 
 Körülbelül mindenkinek ugyanaz a gondolat fogalmazhatódott meg a fejében: Ha Niall nem akar enni, akkor ott már tényleg gondok vannak. 
 A  vacsorát teljes némaságban fogyasztottuk el. Szinte ollóval lehetett volna vágni a feszültséget. Az étkezés befejeztével Sophia felállt, és elkezdte leszedni az asztalt.
 - Hozom a tortát. 
 - Várj segítek! - ajánlkoztam. 
 - Te csak maradj a seggeden, majd Perrie segít! - szólt rám szelíden.
 - Nem fogok belehalni - kezdtem el én is összeszedegetni a piszkos tányérokat.
 Amikor lepakoltunk a konyhába és összeszedtük a tortázáshoz szükséges dolgokat, Sophia felém fordult.
 - Hogy vagy?
 - Kutya bajom, nem estem nagyot.
 - És lelkileg? - nézett a szemembe.
 - Összezavarodtam. Nem tudom mit gondoljak, nem ilyennek ismertem meg...
 - Mert nem is ilyen! - vágta rá. - Én is meglepődtem, meg szerintem ő is. Biztos pont úgy össze van zavarodva, mint te és azt se tudja mit csinál. Csak az érzései irányítják... mert szerelmes!
 - De ez nem mentesíti semmi alól! - csattantam fel. - Nem viselkedhet így!
 - Persze, hogy nem, igazad van. De egy dologra megkérlek. Adj magatoknak időt, oké?
 - Oké. - adtam meg magam.
 Sophia meggyújtotta mind a 21 gyertyát, majd felemelte a tortát. Asszem eljött az a pont ami után már nem tudok titkolózni. Ha eddig nem is, most biztosan rájötettek, hogy mikor is játszódik a történet, és ki is vagyok valójában... De már mindegy is. Nem érdekel ki tudja, s ki nem, csak be akarom fejezni ezt a történetet, hogy megnyugodjon a lelkem.
 Szóval ott tartottunk, hogy Sophia megfogta a tortát, én meg a tányérokat és a villákat, majd kivonultunk az étkezőbe. 
 - Boldog szü-li-na-pot, boldog szü-li-na-pot... - kezdte énekelni Sophia, mi meg nyomban csatlakoztunk hozzá. A másodperc tört része alatt kiszúrtam az ajtófélfának támaszkodó személyt, de úgy látszik ezzel egyedül voltam.
Amikor befejeztük az éneklést, Niall megszólalt. 
 - Boldog szülinapot haver. Csatlakozhatok én is? - hangja erőtlen volt és halk, mégis az egész szoba megmerevedett a szavai hallatán.
 - Persze! - kapott észbe Liam pár másodperces kihagyás után. - Foglalj csak helyet. 
 - Na mi van, csak nem megérezted a torta illatát? - nevetett fel Louis, de mivel kapott cserébe jópár szúrós pillantást, inkább elhallgatott. 
 Niall leült az enyémmel srégen szemben lévő üres székre, én meg gyorsan befejeztem a tányér osztást, s ugyanígy tettem a saját helyemmel. Lehorgasztottam a fejem, ügyeltem rá, hogy még véletlenül se nézzek rá. Rettegtem a pillantásától... féltem, hogy nem tetszene az amit benne látok.
 Amint befejeztük az édességet, kezdődhetett a buli. Felvillantak a fények, elindult a zene, s előkerültek a szeszes italok is. Nem igazán voltam bulizós hangulatomban, így csak bekucorodtam a hatalmas ablakpárkányba. Felhúzott térdeimre hajtottam az állam, s szemléletem az eseményeket. Az emberek egy-egy pohárral a kezükben, csapatokban beszélgettek, vagy épp felköszöntötték a szülinapost. Látszólag mindenki jól érezte magát... egyet kivéve. Niall lehorgasztott fejjel, a gondolataiba merülve bámult a pohara fenekére. Hatalmas volt a kísértés, hogy odamenjek hozzá, de nem tehettem meg. Ki tudja hogyan reagálna. Láttam a fejemben mind a két végletet. Azt, ahogy a karjába kap s megcsókol... meg azt is, ahogy durván elküld melegebb éghajlatra. Az utóbbit nem biztos, hogy túlélném, így nem kockáztathattam. 
Liam zökkentett ki a gondolatmenetből, ahogy lehuppant mellém a párkányra.
 - Hé, mit keresel itt? Ez a te partid, élvezd ki! - szóltam rá, de ő csak magvonoggata a vállát.
 - Egy picit kibírják nélkülem. Csak gondoltam beszélgethetnénk. 
 - Miről? - kérdeztem, pedig pontosan tudtam miért jött.
 A fejével egy aprót bökött az egyedül álldogáló Niall felé.
 - Figyelj, nem fogok neked lenyomni itt egy hosszú, szép szöveget, csak egy valamit szeretnék neked elmondani. Hogy szeret téged. Ha még nem jöttél volna rá, halálosan szerelmes beléd, és azért csinálja ezt a sok hülyeséget, mert képtelen összerakni az érzéseit azzal, hogy megcsaltad. Szerintem szegénynek teljesen össze van kutyulódva a feje, és fogalma sincs mihez kezdjen... hogy melyik érzésének engedjen, mert hol az egyik, hol a másik hatalmasodik el rajta.
 Ismerős volt ez a szöveg.
 - Ti összejátszottatok Sophiával mi?
 - Mi?! Dehogyis! Mert ő is ezt mondta? - kerekedett el a szeme.
 - Aha, de akkor úgy látszik ez csak valami pár telepátia. - nevettem el magam.
 - Vaaagy... csak az igazság! - kacsintott rám, majd feltápászkodott. - Na én vissza is megyek, csak ennyit akartam. Lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkoznod. 
 Bólintottam egyet, majd hirtelen eszembe jutott valami.
 - Sajnálom, hogy nem tudlak ajándékkal megköszönteni, mert Louis egy vidámpark közepén jelentette be, hogy ide jövünk.
 - Mégis mit kerestetek egy vidámparkban? - ráncolta össze a szemöldökét zavartan, de aztán csak legyintett. - Ahh, mindegy is, Louist úgysem fogom megérteni soha. Semmi baj Kami, már annak őszintén örülök, hogy itt vagy.
 Lehajolt hozzám, esetlenül megölelt, majd visszatért a többiekhez.
 Ismét Nit kezdtem bámulni. Azon kívül, hogy időközben megürült a pohara, ugyanúgy nézett ki, mint néhány perce. Ugyanaz a lehajtott szomorú fej, ugyanazok a leesett vállak. Szemügyre vettem minden egyes porcikáját, s megint rám tört, hogy mennyire borzasztóan hiányzik. Vajon van igazság abban amit Liamék mondtak? Tényleg szeretne még... ?
Ha igen, akkor sem szabadott volna olyan durván nekiesnie Harrynek... Soha nem képzeltem volna, hogy tud ilyen erőszakos lenni... 
Most vettem csak észre, hogy átcserélte az ingét. Már semmi nem emlékeztett rajta, hogy mit tett... csak az agyamban lévő képek, de az pont elég volt.
És a csók amikor elájultam? Az miért volt, ha előtte, meg konkrétan azt sem akarta, hogy itt legyek? Aggódott volna? 
Ezt már egyszer bejátszotta, csak akkor teljesen más volt a helyzet. Akkor jöttünk össze... Az emléktől megint sírhatnékom támadt. Mennyire gyönyörű volt az a csók... az a bolond spontán randi. Vissza akartam menni abba az időbe, amikor még nem romlottak el a dolgok. Csak vissza akartam menni és úgy csókolni, mint akkor...
Néztem a szája vonalát és hihetetlen késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá... hogy az ajkaimat az övére tapasszam, úgy, hogy nem érdekel mi lesz a következménye. 
A lábam épp teljesíteni készülte az agyam akaratát, amikor olyan valaki ült le mellém, akit szintén nem tudtam hova rakni. Sajnáltam is, de közben még mindig haragudtam rá. 
 - Szia. - szólt halkan Harry.
 - Szia. - egy kérdés zakatolt szüntelenül a fejemben: Miért van itt? - Hogy érzed magad?
 - Pocsékul.
 - Sajnálom... De ugye tudod, hogy valamennyire megérdemelted? 
 - Persze. Egy faszfej voltam. Sajnálom...
 - És még szépen fejezted ki magad. - mondtam, de közben egy kis hang azt üvöltötte: BOCSÁNATOT KÉRT!
 A kijelentésemre erőtlenül felnevetett. 
 - Nem tudom, mit képzeltem... -komorodott el. - Egyszerűen csak von... Ahh, mindegy. Elmegyek leteszem a csinos kis pofikámat pihenni, hogy hamar újra olyan szép legyen, mint előtte. 
 Félmosolyra húztam a szám. Igen, tipikus Harry.
 - Még mindig borzasztó vagy! És ne hidd, hogy ezzel most minden meg van bocsájtva!
 Figyelmen kívül hagyta az utolsó mondatomat, s csak annyi válaszolt. 
 - Te meg még mindig észvesztően szexi vagy. Jó éjt! 
 Majd mielőtt kettőt pisloghattam volna, el is tűnt a szemem elől. Csak néztem utána, és elgondolkoztam a hallottakon. Bocsánatot kért és szexinek nevezett. Hmm. Viszont soha nem tudtam meg, hogy mit rejtett az a félbehagyott mondat... 
 A tekintetemmel újra Niallt kerestem, de ő nem volt ott, mint előtte. Körbenéztem a táncoló, mulató embereken, de még véletlenül sem pillantottam meg a szőke üstököt.
Jajj, ne, lehet, hogy meglátott minket Harryvel!
Kerestem valakit a közelben akit ismerek... 
 - Louis! - kiáltottam rá a fiúra. - Nem láttad Niallt? 
 - Úgy talán húsz perce ment el arra. - mondta, majd a folyosók felé mutatott.
 - Köszönöm.
Nyomban el is indultan az adott irányba. Mégis mi a szart csinálok? Fogalmam sem volt, de tudtam, hogy ezt kell tennem. Megkeresnem, és letisztáznom vele a dolgokat.
Róttam a folyosókat, bár nem tudtam pontosan hova megyek, csak a lábam irányított. Bíztam az ösztöneimben. 
Egy hangot hallottam, az egyik szobából jött. Gitárszó és énekhang. Niall! Megszaporáztam a lépteimet, s megálltam a résnyire nyitott ajtó előtt. 
Az ablaknál ült, nekem háttal. Gitárja a kezében és csak énekelt, beleadva minden érzelmet, minden fájdalmat, ami benne volt.
Soha nem hallottam még azt a dalt előtte, de valami csodálatosan gyönyörű volt, főleg így, hogy az ő megnyugtató hangja egyedül tudott érvényesülni.
 - I haved love you, since we were 18...
 "Szerettelek mióta 18 -ak voltunk" Könnyek gyűltek a szemembe... 18 vagyok, ez akár rólunk is szólhatna. 
 - Long before we both thought the same things. 
To be loved, to be in love
All I can do, is say that these arms were made for holding you
I wanna love, like you, made me feel
When we were 18.
 Potyogtak a könnyeim. Az egész dal át volt itatva a belsőjében lakozó dolgokkal, nekem meg majd megszakadt a szívem. 
Megállt egy pillanatra, sóhajtott, majd ha az lehetséges, még szívbemarkolóbban folytatta.
 - We took a chance
God knows we tried
 "Adtunk neki egy esélyt, Isten tudja, hogy próbálkoztunk" 
Akárcsak mi, de nem jön össze...
Behunytam a szemem, s némán sírva hallgattam, ahogy a világ legangyalibb hangjával kitárja a lelkét. 
 - So kiss me where I lay down, my hands press to your cheeks
 "Szóval csókolj meg, ahol lefekszem, a kezem az arcodra teszem"
Én is akarom... Miért nem lehet olyan, mint régen...
Teljesen beleéltem magam a dalba, behunytam a szemem és azon kaptam magam, hogy az utolsó refrént már vele éneklem, kiadva magamból az összes odabent kavargó érzést.
 - ...when we were 18. - fejeztük be közösen, engem meg fejbekólintott a tény, hogy lelepleztem magam. 
 Felnyitottam a szemhéjam, s egy elkerekedett, kék szempárral találtam szembe magam. 

29. rész: Louis és egyéb bulik

 Sziasztok!
Hosszabb kimaradás után jelentkezek. Nem szándékozom részletesen ecsetelni az okát, mert most nincs hozzá kedvem. Annyi a lényeg, hogy egy pályázatra írtam, ami határidős volt, és semmiképp sem akartam kihagyni, ugyanis a pályaművek közül a legjobbakat megjelentetik egy könyvben. Képzelhetitek ez nekem mekkora lehetőség, és mennyire boldog lennék, ha sikerülne! Köszönöm a türelmeteket, és a szereteteteket amivel mindig megajándékoztok. Nem tudom, hogy megköszönni. Talán megpróbálom azzal, hogy nem húzom tovább az időt, hanem hagyom, hogy belemerüljetek.:DD
Jó olvasást! 
Xx Fanni


 Lou ébresztett rá arra, hogy tovább kell lépnem. Át kell lendülnöm ezen az állapoton, mind magam, mind a poronty érdekében, különben beleőrülök. Nem gondolhatok rá a nap minden másodpercében, míg a helyzet magába nem szippant... és csakis akkor tudom kizárni a tudatomból, ha kimozdulok. Ha nem nézek vissza, és élem az életem. Kemény lesz, de meg kell próbálni. 
 Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a legnőiesebb felsőmet, egy atomszűk csőfarmerrel. Ha már utcára megyek, mutassuk a világnak, és legfőképpen Niallnek, hogy minden rendben... még ha ez közel sincs úgy. Begöndörítettem a hajamat és habár nem szoktam, de feltettem, egy halvány, vízálló (fő a biztonság) sminket is. Hetek óta először éreztem, hogy kinézek valahogy. Sőt, hetek óta először érdekelt, hogy nézzek is ki valahogy. 
-Hűha -füttyentett Louis elismerően, amikor visszatért értem. -Ha nem tudnám, azt hinném randira mész. Vagy talán el akarsz csábítani? -kacsintott pajkosan.
-Eszemben sincs. Egy életre felhagytam a pasizással, csak összezavarnak. Azt hiszem apácának vonulok.
 Ezt abban a pillanatban halál komolyan is gondoltam, Louból pedig felszakadt a röhögés.
-Aha, szerintem is reális célok a pocakodat elnézve. Biztosan tárt karokkal fogadnának. 
-Mi?! Szerinted látszódik a hasam? -ennyi jutott el a tudatomig abból amit mondott. -Így akkor nem megyek sehova!
-Márpedig jössz! -jelentette ki. -Igen, látom a hasad, de csak is azért, mert én tudom, hogy terhes vagy. Más nem fogja észrevenni, nyugi. De ha még mindig aggodalmaskodsz, akkor ne játszd itt a dögös csajt Niallnek, hanem kapd fel valamelyik ocsmány nagy pulcsidat, az teljesen eltakar. -látva elkerekedett tekintetemet a Niallös megjegyzésen, még hozzátette. -És igen, tudom, hogy Niall miatt csípted ki magad, hogy lássa mit veszített. De, hé, ő valamilyen megmagyarázhatatlan különös okból a förtelmes pulcsis énedet jobban bírja -kacsintott rám végül.
 Csak hápogtam, alig bírtam megszólalni ezek után.
-Te okosabb vagy, mint gondoltam -csúszott ki a számon, pedig közel sem ezt akartam mondani. 
-Köszönöm a bókot -nevetett- de csak szimplán ismerem a nőket. Nem eggyel volt már dolgom.
 Újabb kacsintás.
-Na jó, hagyd abba a nevetést és a kacsintgatást, mert elszédülök tőled!
-Oké -nevette el magát, majd minő meglepetés, megint kacsintott egyet.
-Argh! Asszem hosszú napunk lesz! -fújtattam, majd a szekrényhez léptem, hogy kirángassam a kedvenc pulcsimat, és belebujjak.
-Fogalmad sincs róla, hogy mennyire, csajszi.
Kacsintás. 
-Oké, kész végem, feladom. -csörtettem ki a szobából, hogy végre induljunk, ő meg nevetve húzta be mögöttünk az ajtót.
 Kicsit több, mint fél órával később egy vidámpark bejáratánál álltam értetlenül, s mérgesen.
-Lou, megbeszéltük, hogy várost nézünk! -teremtettem le.
-Ahj, de az olyan unalmas! -fonta össze a mellkasa előtt a karját duzzogva. Akár egy kisgyerek. Egy 22 éves kisgyerek. 
Oké, akkor álljunk úgy hozzá, mintha tényleg gyerek lenne. 
-Figyelj, egyezzünk meg. Elviszel engem a látványosságokhoz, aztán addig játszunk itt, -mutattam a vidámparkra- amíg ránk nem esteledik. Áll az alku?
-Oké -derült fel rögtön az arca.
Gyereknevelés 1. pont: Hogyan vegyük rá a gyereket olyan dologra, amihez nincs kedve. Pipa. Kezdesz belejönni az anyaságba Kamilla. 
 És ez után valóban úgy is lett minden, ahogy szerettem volna. Elmentünk a Tower Bridgehez, a Big Benhez, s még a London Eyet is meglátogattuk. Bár nem volt épp egy sétagalopp a túra, mert a rajongók folyton-folyvást megállítottak minket. Ez nem is lett volna annyira különös, hisz Lou egy világsztár vagy mifene, na de akkor kicsit kezdtem megijedni, amikor engem is felismertek, és autogramot követeltek. Miért vagyok én nekik nagy szám? Hisz nem tettem le semmit az asztalra, egyszerűen csak a srácokkal mutatkozom, ennyi. De úgy látszik, ez nekik éppen elég. Már attól az egekben voltak, hogy nem csak hogy Louval, de Niall barátnőjével is válthattak pár szót. Vagyis ők ugye úgy tudták, hogy barátnőjével...
Egyikük meg is jegyezte, hogy iszonyatosan aranyosak vagyunk együtt, és azt szeretné, ha örökké boldoggá tenném Niallt. Hát még én hogy szeretném, gondoltam, és nekem ott el is törött a mécses.
Szegény lány nem tudta mi rosszat mondott, de Louis biztositotta róla, hogy semmit, csupán tegnap elütötte egy autó azt a macskát, amit Nitől kaptam, és biztos az jutott eszembe. Hogy honnan veszi ezeket a sztorikat, arról fogalmam sincs, de hogy a kisujjából fossa a szót az is biztos.
 Gyengéden árkarolta a vállamat és tovább húzott, faképnél hagyva a döbbent lányt.
Egy közeli fagyizó teraszára ültetett le, majd rendelt nekem egy hatalmas kehely csokiöntetes, cukordarabos fagyicsodát. Várjunk csak, most melyikünk is a gyerek? Asszem jelen pillanatban én, aki bőg és fagyit kap, csak, hogy maradjon csöndben. Már vagy a felénél tartottam az adagnak, amikor felszáradtak a könnyeim. 
-Te tényleg magad alatt vagy -szólalt meg csendesen.
-Nem mondod. -ironizáltam -Kösz, hogy szólsz, magamtól észre sem vettem volna.
 Ahogy kimontam már meg is bántam. Mi a szar ütött belém, hisz ő csak segíteni akar?!
-Sajnálom... csak ideges vagyok.
-Semmi baj, megértem. Nem te vagy az egyetlen aki ilyen labilis mostanság.
-Tessék? -értetlenkedtem.
-Tudod, vicces, hogy mennyire hasonlítotok egymásra Niallerel. -gondolkozott el, én meg felfogtam, hogy mire gondol. Niall is ilyen mostanában... Ohh. -Rendesen, mint két testben született lélek. És fogalmam sincs, hogyan fordulhatott elő, hogy ti nem vagytok együtt.
-Úgy, hogy elcsesztem. -komorodtam el újra.
-És? Mindenki követhet el hibákat, de tudni kell megbocsátani. Viszont Ni nem tud, mert egy makacs pöcs. És ez az egész helyzet egy nagy baromság.
 Ha ezt a szöveget átkonvertáljuk Louis nyelvről normálsira, akkor az ő szájából ez egy hatalmas bölcselet.
-Szeretném, hogy igazad legyen, de azért Niall döntése is érthető. 
-Aha, érthető volt, úgy az első két hétig. De a szenvedéseteket elnézve, ez már puszta dac a részéről. Megérteném, hogy kirakott, ha tovább tudnátok lépni. De a vak is látja, hogy oda vagytok egymásért, és képtelenek vagytok létezni a másik nélkül, ami, meg kell jegyeznem, undorítóan nyálas. És, ha Niall félre tudná rakni a sérelmeket, és képes lenne megbocsátani, akkor még ne adj isten, valami véletlen csoda folytán boldogok is lehetnétek. De nem. Inkább mindketten játszátok itt a verdeső, sérült kismadarat, ami már kezd egy kissé unalmassá válni.
 Monológja nagyon szíven ütött, és elgondolkoztatott. 
-Figyelj Lou. Amit most itt szépen levezettél nekem, az lehet, ismétlem, LEHET, hogy valóban így van, de én ez ellen nem tudok semmit sem csinálni. Hiába esdekeltem bocsánatért, kiadta az utamat, és ha ő nem gondolja meg magát és tesz a helyzet ellen, akkor én bármit is mondok, az süket fülekre fog találni.
-Lehet... viszont lehet, hogy a tettek nem -mosolygott sejtelmesen. 
-Jajj ne rejtélyeskedj itt nekem! 
Csak egy kacsintást kaptam válaszul, amivel már komolyan kezdett az őrületbe kergetni.
-Na -csapta össze a tenyerét- most, hogy kilelkiztük magunkat, mehetünk is a vidámparkba. 
 Oké, nem csalódtam, ő csak Lou.
Elmosolyodtam, hogy mennyire tehetséges a képtelen szituációk megteremtésében, és beadtam a derekam.
-Oké, menjünk -sóhajtottam. -És hé... köszönöm! Mindent.
-Köszönd meg azzal, hogy fogod a csinos kis popódat, és felemeled a székről, hogy indulhassunk.
 Hát oké. Ő még mindig nem az érzelmességéről híres. Minden megnyilvánulása képes megdöbbenteni, vagy mosolyt csalni az arcomra. Most épp az utóbbi történt, így nevetve adtam eleget a kérésének.
 Louval még egy vidámpark sem volt hétköznapi. Azt hinnéd az ottani móka, és kacagás az általános, de ő még azt is képes űberelni, mert előszeretettel, direkt nem rendeltetésszerűen használja az eszközöket, ezzel mókás zűrökbe keverve magunkat. Jókat nevettem ezeken a helyzeteken.
A céllövöldénél nyert egy plüssmackót... magának. Nagyon kinevettem, mert a játék közel akkora volt, mint ő, és a hóna alatt hurcibálta magunkkal. Igen, bemutatom Louis Tomlinsont aki elvileg egy érett világsztár. Elvileg. 
A macit végül ki kellett vinni a kocsiba, mert a hullámvasútra nem ülhetett fel vele. 
 Én felszállhattam volna, de nem akartam nehogy felforduljon a gyomrom. Már az is épp elég nagy élmény volt, hogy lentről nézhettem hogyan élvezi ahogy a hajába kap a szél.
 Hirtelen megcsapta a fülem egy közeli sutyorgás.
-Vajon szerinted ő tényleg Louis? -kérdezte egy lány a barátnőjétől. 
-Előfordulhat, de ebből a távolságból nem lehet olyan jól kivenni. 
-Na majd ha leér megnézzük. Huh, jézus csak képzeld el milyen lenne Louis Tomlinsonnal lazulni. -lelkesedett be az első.
 Gondoltam egyet, és amikor Lou leszállt a masináról, odafutottam hozzá, a fejébe húztam a kapucniját, átkaroltam a nyakát, majd fejhangon, hogy a lányok is jól hallják, odaszóltam neki.
-Gyere Barnie, induljunk haza, anya mindjárt kész van a vacsorával. 
 Szegény fiú nagyon nem értette mi ez a kis közjáték, így gyorsan odasúgtam neki. 
-Azok a lányok ott kinéztek maguknak. Ha nincs kedved leállni velük beszélgetni, akkor menj bele a szerepbe. Elég elszántnak tűnnek, szóval ki tudja mikor szabadulnánk.
 Vette a lapot. 
-De Mary kedvesem, én még nem akarok hazamenni, inkább szálljunk fel a szerelmesek tutajára ott -egy kis tavacskára mutatott, ahol hattyúkból szívet formázó csónakok ringatóztak a vízen. 
Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, hisz ezt az egészet olyan hangsúllyal adta elő, mintha ő maga lenne Rómeo, aki épp most szeretett bele Júliába.
 Átkarolta a derekamat, majd elkezdett abba az irányba terelgetni, én meg hagytam neki, egészen addig, amíg hallótávolságon kívülre nem kerültünk a lányoktól.
-Lou, ugye tudod, hogy én oda nem fogok felszállni? -nevettem, ő meg ledobta a kapucniját, és mint egy oroszlán megrázta fejét, hogy helyére kerüljenek az összekócolódott tincsei.
-Na gyere, ez még belefér. Jó buli lesz! -biztosított, majd meg sem várta, hogy lereagáljam, már kézen is fogott, és behúzott a legközelebbi csónakba.
Kellemes érzés volt lebegni a vizen. Elmenekülni minden elől, és csak élvezni a pillanatot. Talán el is aludtam a vállán, annyira magával ragadott a nyugalom, ugyanis arra eszméltem, hogy Louis szólongat.
-Hé, Csipkerózsika! Liam üzent, hogy már ott kéne lennünk a szülinapi buliján.
 Lemerevedtem. Ez nem volt tervben. 
-Mi?! Hányadika van? És erről én miért nem tudtam?
-26. Előbb tartjuk, mert aznap már dolgunk van. És nyilván azért nem tudtál, mert annyira el voltál foglalva az önmarcangolással, hogy meg sem hallottad amikor mondta.
 Várjunk csak... Liam szülinap. Akkor Niall... 
-Niall is ott lesz?! -rémültem meg még jobban.
-Mégis hol a szarban lenne -nevetett fel- Kami, nem csinálhatod ezt! Legalább egy estére rakd félre az ügyedet Nivel. Liam kedvéért.
 Pontosan beletalált a gondolataimba, mert éppen azt fontolgattam, hogyan tudnék kibújni a dolog alól.
-Nem nekem ez nem megy! -jelentettem ki. -Liamnek én amúgy sem vagyok olyan fontos.
-Dehogynem, számít rád! Külön a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, és el ne merjelek hagyni út közben. Pff, mintha én olyan felelőtlen lennék! -forgatta a szemét sértetten.
 Vetettem rá egy jelentősségteljes pillantást.
-Jó, az vagyok -sóhajtott megadva magát. -Indulhatunk?
-Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? -aggodalmaskodtam. 
-Halálosan. 
 Én viszont nem voltam abban olyan biztos, higy Lounál a "halálosan", jót jelent, de mivel nem volt mit tenni, hát követtem. 
 Liam házához érve, rá kellett csodálkoznom, hogy mekkora, és milyen fenségesen gyönyörű ez a birtok. Hatalmas, tökéletesre nyírt gyeppázsit, ami fölé magasodik a már-már kastélyra hasonlító kúria. Belépve az épületbe sem kellett csalódnom. Minden bútor tökéletes műgonddal lett kiválasztva a modern, letisztult és a kellemesen otthonos irányzatok keverésével. Valami fantasztikusan csodálatos volt, de nem maradt időm már gyönyörködni, mert Sophia szaladt elém, hogy az ölelésébe zárjon, és puszik sokaságával halmozzon el.
-Kami mesésen nézel ki! Ezerszer jobban, mint amikor legutóbb találkoztunk!
-Kösz, én is itt vagyok, és nem mellesleg én is mesésen nézek ki! -pufogott mellettem durcásan Louis.
-Hát persze - hagyta rá nevetve Sophia. -Gyertek beljebb, mindenki a nappaliban van, még nem kezdtünk hozzá a vacsorához. 
 Hosszú folyosók végtelenségén követtük  Sophiat a nappalinak nevezett szalonba. 
 Ahogy beléptem, rögtön megpillantottam Őt, és teljesen lefagytam. 
Az inge ujja hanyagul volt feltűrve, a haja össze-vissza állt, látszott, hogy nem foglalkozott a külsejével, bár még ez is jó állt neki, és egyfajta rosszfiús sármot kölcsönzött a megjelenésének. Ezek a dolgok még mind nem utalhattak volna semmire, ha nem látszódnak messziről is tisztán, a szeme alatti, mélyen szántott, sötétlila barázdák.
 A látványtól hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Jézusom, ezt én tettem vele... És ahogy várható volt, már el is indult az első könnycsepp, szépen lassan az arcom domborulatán. 
 Aztán felemelte a pillantását és találkozott a tekintetünk. A szemében ott volt minden. A megtörtség, a megbántottság, a csalódás de leginkább a hiány... az én szerelmemnek a hiánya.  Az utánam való sóvárgás. 
Egy pillanatra azt hittem, ez az érzés teljesen felülkerekedik rajta... hogy abban a pillanatban megbocsátja a rosszat, és minden helyre jön. De tévedtem. A vonásai hirtelen megkeményedtek és egy megvető pillantással durván elszakította a tekintetét. 
-Liam, mégis minek kellett idehívni?! -csattant fel. 
 Bennem pedig a mélyen féltve örzött remény, apró porcelánja, tört egészen pici darabkákra.