Csak nem teperné le Niallt, hogy bosszúból visszaadja amit én tettem vele... Tud ő rosszindulatú lenni, de nem ennyire.
-Hallgatlak... -próbáltam kipréselni magamból a hangokat.
-Anna megkeresett, hogy elmondja, megcsaltál Harryvel, csúnyán elárulva ezzel nem csak engem, de barátságotokat is. Igaz ez? -hangja kimért és távolságtartó volt.
Egyszerre nyugodtam meg és fogott el a pánik. Visszaszívom amit Annáról gondoltam. Igenis képes a kegyetlen bosszúra. Igaz nem úgy, ahogy feltételeztem, de azért ez is övön aluli húzás volt, hogy esélyt sem adva, hogy én mondjam el, beárult. Nyilván úgy gondolta, ha ő szenved, már szenvedjen mindenki, de ez akkor sem volt korrekt tőle... nagyon nem. Jó nem mintha az én tettem annyira az lett volna, de megpróbáltam javítani a helyzeten... Helyrehozni, bocsánatot kérni. Fordított helyzetben meg sem fordult volna a fejemben, hogy olyan gerinctelenül járjak el, mint ő. Ez elég aljas volt... még tőle is.
Azt sem tudtam hogyan szedjem össze a gondolataimat, teljesen szét voltam esve. Még nagyon nem voltam felkészülve, pedig Niall várta a választ.
-Igen... de...
Megfagyott a levegő.
-Tűnj a szemem elől! -kiáltott rám indulatosan.
-De... Niall... -próbáltam szóhoz jutni.
-Azt mondtam tűnj innen! Nem akarlak látni többé! -mutatott az ajtóra.
Nem... Így nem lehet vége...
-Kérlek hadd magyarázzam el! -könyörögtem kétségbeesetten a könnyeimmel küszködve.
-Mit?! -itt már rendesen üvöltött. Remegett a dühtől, és nem sok választotta el attól, hogy elbőgje magát. -El szeretnéd mesélni pontosan hogyan enyelegtél vele miután engem, a jó kisfiút sikerült aludni küldened?! Kösz nem kérek belőle... Eléggé fáj anélkül is.
Ne, ne, nee... ! Ez egyáltalán nem így volt kedvesem... vagyis nem így akartam.
-Nem tudom mit mondott pontosan Anna... csak azt szeretném tudatni veled, hogy megbántam. Minden egyes Harrynek szánt érintést megbántam!
-Fenét! Ha megbántad volna, magadtól jöttél volna bocsánatot kérni. De nem jöttél, és mástól kellett megtudnom. Ki tudja mióta tart ez az állapot és meddig mentetek el... vagy, hogy meddig folytatódott volna ez így, ha Anna nem keres meg... Undorodom tőled. Azt hittem te vagy az a lány... aztán meg ugyanolyan... -itt elgondolkozott egy pillanatra- Sajnálom nincs jobb szó: ugyanolyan ribanc vagy, mint a többiek. Szerintem még életemben nem estem ennyire pofára... De hát ilyen az élet.
Minden egyes szava jeges igazságként markolt a szívembe, és újra üdvözölhettem legjobb barátaimat, a könnyeket. Ribancnak nevezett... az ő szájából, ezt hallani volt a legnagyobb fájdalom, még akkor is, ha igazat adtam neki...
De valamit Niall nem lát.
Nem látja, hogy mi van bennem.
Nem látja, hogy én is undorodom magamtól, és bármit megadnék azért, hogy kijavítsam a hibámat...
-Azért jöttem! -bizonygattam zokogva. -Most akartam elmondani, hogy csókolóztam Harryvel... nem történt több... és... és mélységesen sajnálom...
-Mégis ki hiszi ezt el? Nyilván ezt mondod, hogy a lehető legjobban jöjj ki a helyzetből...
Ne... Tudod, hogy nem vagyok ilyen... Meg kell bocsátanod különben belerokkanok!
-Hinned kell nekem! Csak féltem rögtön elmondani... féltem, hogy elveszítelek... Mert szeretlek!
-Ez idáig azt hittem, hogy én is téged... De én egy másik emberbe szerettem bele. Egy szerény, visszahúzódó, csupa szív lányba. Ezt a Kamillát, aki most előttem áll, nem ismerem...
Ez nem történhet meg... Nem...
-Niall kérlek... -belenéztem a csalódott, szomorú szempárba, de bár ne tettem volna. Teljesen össze volt zuhanva, mint aki több évet öregedett az elmúlt pár percben. Borzalmas volt látni ebben az állapotban.
-Légy boldog vele. Legalább most már felnevelheti a gyereket, mint egyedüli apa... úgyis azt akarta. Elérte a célját, többé nem állok az utatokba.
És a szívem hatalmas reccsenéssel ketté hasadt. Mérhetetlen volt a fájdalom amit akkor éreztem. Tudtam, hogy már nincs mit tenni, mégis két kézzel kapaszkodtam a reménybe.
-De nekem nem kell Harry, sem mint a gyerekem apja, sem máshogy! Nekem rád van szükségem!
-Csak az a baj, hogy nekem már nincs szükségem rád... -és megadta a végső döfést. -Viszlát Kamilla...
Elfordult tőlem jelezve, hogy befejezte a beszélgetést. Nem akartam felfogni, hogy ennyi volt... nem akartam felfogni, hogy eltaszítottam... hogy végleg elveszítettem. Könnyektől elhomályosult látással néztem még egy darabig a sziluettjét. Épp úgy állt ott az ablaknál, mint amikor beléptem a szobába. Pontosan úgy, de mégis teljesen másképp. Akkor feszültséggel volt tele a levegő, most meg az egész lényéből sugárzott a megtörtség. Lehanyatlott válla néha-néha megremegett. Sírt...
Az összetört szívem darabkáit taposta a látvány. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megsimogassam a hátát, s a fülébe súgjam, hogy minden rendben lesz, de ehelyett hátrálni kezdtem. Mert már semmi sem lesz rendben... Talán soha. Hisz vége volt... Nem sokkal az ajtó előtt megfordultam és úgy menekültem ki, mintha üldöznének. Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Mindazt amit éreztem, és mindazt amit neki okoztam. Csak meg akartam halni...
Berohantam a szobánkba, és úgy ahogy voltam levetetten magam az ágyra. Az ajtó nagy csattanással csapódott be mögöttem, de nem érdekelt. Többé nem érdekelt semmi.
Az arcomat a párnák közé fúrtam, s átadtam magam a véget nem érő kínkeserves szenvedésnek. A mellkasomban felszakadt egy gát, s útjára indította mindazt ami még bennem volt. Szerintem még életemben nem sírtam annyira, mint akkor. Olyan hangokat produkáltam, amilyeneket még emberből nem hallottam kijönni. Nagy szerencse, hogy a párna némileg tompította ezeket, ugyanis még véletlenül sem akartam, hogy bárki is felfigyeljen rá, és esetleg a zaj forrásának keresésére induljon. Csak hagyjanak egyedül pokolra kerülni.
Ez az állapot eltartott pár óráig, mire eljutottam oda, hogy levegőt tudtam venni. Feltornáztattam magam törökülésbe, s mire sikerült a könnyeimet is apró patakká csökkenteni, úgy határoztam, hogy megpróbálom egy kicsit összekaparni magam. A fürdőszobai tükörhöz vonszoltam a testem. Valahogy minden erőm elhagyott, a végtagjaim nem engedelmeskedtek úgy mint kellett volna. Megkapaszkodtam a mosdókagylóban, s erőtlenül felszegtem a fejem, hogy szembe nézzek a saját tükörképemmel. A látvány nem volt éppen szemet gyönyörködtető. Véreres, duzzadt tekintet és könnytől összeragadt tincsek. Így tudtam leírni magamat abban a pillanatban. Rémesen festettem, de a belsőm még annál csúnyább volt...
Utáltam magam... mindenért amit vele tettem.
Ököllel belevertem a tükörbe, hogy ne kelljen néznem azt a szörnyeteget aki én voltam. A szilánkok csörömpölve hulltak a kagylóba és fúródtak a húsomba. Csíptek a vágások, és ömlött a vér, de mindez jó érzéssel töltött el. Fizikai fájdalommal bűntettem magam... mert megérdemeltem.
Csipesszel kiszedegettem a kezemből a szilánkokat, hogy a többivel együtt a kukában landoljanak. Feltakarítottam magam után a szétcsöpögtetett vért, majd egy rögtönzött kötéssel az öklömön, visszatértem a szobába. A hideg ágytámlának vetettem a hátamat, hogy felhúzva a térdeimet újra a gondolataimba merüljek.
Megbántottam, fájdalmat okoztam neki... Gyűlöl, ami ellen semmit nem tudok tenni...
S kezdődött minden elölről. A könnyek, a sikolyok, a szenvedés.
Egy gond volt. Nem volt párna...
-Hé, Kam! Kicsi lány... -szólongatott valaki. Nem feleltem. Sőt még a fejemet sem emeltem fel a térdemről, sírtam tovább. Csak menj el Zayn. Ezen nem tudsz segíteni... Senki nem tud segíteni.
Átkarolt, s mint egy kisgyereket, akinek bibis lett a térde, az ölébe húzott. Simogatni kezdte a hátamat, én meg a mellkasába fúrt arcommal áztattam el a pólóját.
-Voltam Niallnél... Úgy sajnálom... -adott egy puszit a hajamra.
-Mi van vele? Hogy van? -kaptam fel a fejem a névre.
-Teljesen ki van... Jobban, mint amire számítottam... Igazából rosszabb állapotban van, mint amilyenben valaha is láttam. Majdnem úgy néz ki, mint te...
Jézusom... Miattam szenved. Én taszítottam oda amiről Zayn beszél... Csak nehogy kárt tegyen magában...
-Nagyon szépen kérlek vigyázz rá! Mindketten tudjuk, hogy zaklatottan képes hülyeségekre! Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam bármi baja esne... -csuklott el a hangom.
-Megígérem, ha te meg azt ígéred meg, hogy abbahagyod ezt -simított végig a feldagadt szemem alatt, letörölve ezzel a könnycseppeket. -Tudom, hogy szinte lehetetlen feladat, de a stresszel kinyírod a kisbabád! Légy erős! Érte.
-Megpróbálok... Bár, már szerintem hozzá is szokott szegény, amennyi impulzus érte általam az elmúlt hónapokban... Konkrétan a foganása óta folyamatosan áll a bál.
-Felkészíted a legrosszabbra... Nem akarlak megijeszteni, de nem vagyok benne biztos, hogy könnyebb lesz az élete miután megszületik... Mármint Harry és Niall mellett ebben a jelenlegi helyzetben.
-Tudom. Elcsesztem mindent... -temetkeztem újra a pólójába.
-Hát el... Harry meg szó szerint elkúrta. -elkezdett kuncogni a saját poénján, de látva az ábrázatomat, azonnal abbahagyta. -Bocs, ez kicsit sem volt vicces.
-Hogy lehetek ilyen... ilyen... -kerestem a szavakat.
-Irányítható?
-Valami csúnyábbat kerestem. Ez túl enyhe.
-Szerintem nem. Nem vagy más, mint egy naiv, hiszékeny kislány, aki bedőlt a színjátéknak.
-Niall ribancnak nevezett...
-Mert dühös volt, és elpattant az agya. De biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan.
-Szerintem meg igen. Ő nem szokott csak úgy dobálózni az ilyen szavakkal.
A tenyerembe temettem az arcom, de hiba volt.
-Hé mi az ott? Kam mi a lófaszt csináltál a kezeddel?!
-Csak egy kis baleset. -próbáltam dugdosni, de ő utána nyúlt, s kicsomagolta a rongydarabból. Nem nézett ki szebben, mint korábban. Nyílt sebek, kilátszó húsdarabokkal.
-Te bedaráltad a kezedet?! -ordított rám.
-Csak véletlen megvágta a tükör.
-Képzelem! Kam, ha még egyszer ilyet mersz tenni magaddal, én nem is tudom mit csinálok! Ez nem megoldás!
A szeme szikrákat szórt. Le kellett nyugtatnom.
-Nem csinálok többet ilyet, megígérem. -öleltem szorosan magamhoz, trükkösen a háta mögé rejtve a sérülésemet, hogy még véletlenül se lássa, s pufogjon rajta tovább. Az állát a vállamra helyezte, én meg végre kicsit megnyugodtam a karjaiban.
-Ajj, te bolond. -sóhajtotta.
Kicsapódott a szobaajtó, s mind a ketten odakaptuk a fejünket. Anna jött meg.
Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, majd követtem a tekintetét, ami a Zaynnel való különös testhelyzetünkön állapodott meg.
-Látom Kamilla nem volt elég neked amit Harryből kaptál, jön a következő tag akivel csalhatod Niallt. Gratulálok!
-Zaynnel csak barátok vagyunk, Niallel meg vége...
-Ó, úgy sajnálom! -búgta mézesmázosan.
-Dehogy sajnálod! Szemét módon beárultál neki, mielőtt én mondhattam volna el! Direkt csináltad, tudtad, hogy ez lesz a vége! -pattantam fel Zayn öléből.
-Persze, hogy tudtam. Ez volt a minimum ami járt neked amiért elvetted Harryt. De ne aggódj, megbeszéltük a dolgot, s elmondta, hogy te másztál rá, úgyhogy megbocsátottam neki. Most szent a béke közöttünk... Ja, hogy nálatok nem? Szívás. -nevetett fel kárörvendően. -Majd legközelebb kétszer meggondolod, hogy kikezdj-e a pasimmal... Kurva! -köpte felém végül a megalázó szót.
Reagálni sem volt időm, csak annyit érzékeltem, hogy Zayn mellettem támadásba lendült és... Csatt!
