26. rész: Vallomások

Nem tudtam felfogni, hogy képes volt erre... hogy képes volt az egyik legjobb barátjával, a barátnőjével, s velem is ezt tenni.

Piszkosul fájt... 

Fájt, hogy átvert, fájt, hogy játszott az érzéseimmel, fájt, hogy csalódást okozott, fájt, hogy elhitette velem, hogy már más, fájt, hogy egy pillanattal előbb még kívántam... de az fájt a legeslegjobban, hogy ennek a mocsoknak sikerült elérnie, hogy megcsaljam a világ legtökéletesebb srácát. 

Legalább akkora fájdalmat akartam neki okozni, mint amekkora az én lelkemben tombolt. Szinte észre sem vettem, de a tenyerem már csattant is az arcán. 

Majdnem annyira nem számított ilyen erősségű ütésre, mint én magam. Sikerült letörölnöm a vigyort a képéről. Szó szerint. Elégedetten konstatáltam, hogy a tenyerem nyoma ott piroslott a csinos kis pofikáján.

Egészen közel léptem hozzá és a legmélyebb gyűlölettel a szemébe nézve adtam tudtára a véleményem.

-Undorító egy ember vagy, remélem tudod. Felfogtad, hogy ezzel három olyan embernek gázoltál egyszerre a lelkébe akit elvileg szeretsz? Ja bocs, te olyanra képtelen vagy... -nevettem fel keserűen- Az egyetlen személy akit te szeretni tudsz, az saját magad. Pedig már kezdtem elhinni, hogy talán a gyereked iránt is vannak érzéseid, de mint most kiderült az lehetetlen. Tudod... én nem ismerem az apámat. Lehet jobb is, mert kitudja milyen mocskok derültek volna ki róla, amiért csalódnom kellett volna benne. És ettől a csalódástól akarom megóvni az én gyerekemet is, úgyhogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy távol tartsalak tőle, nehogy a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora egy szívtelen szemétláda az apja. 

-Azt nem teheted... -sziszegte a fogai között, s valami félelem féle csillant a szemében.

-Valóban? Csak figyeld meg hogyan fog felnőni a szemed láttára, úgy, hogy bármi sejtése is lenne arról, hogy köze van hozzád.

Indulatosan löktem egyet a mellkasán, majd kiviharoztam a szobából.

Soha többé nem akartam látni. 

Csak róttam a folyosókat, nem törődve senkivel, és semmivel. Miután rájöttem, hogy a céltalan bolyongás nem vezet sehova, bekopogtam Zaynhez remélve, hogy ott találom. 

Szerencsém volt. Vagy lehet, hogy annyira mégsem... ugyanis látva feldúlt állapotomat, azonnal kérdezősködni kezdett.

-Jézus, Kam mi történt?!

Csak ezt ne.

-Semmi -hazudtam gondolkodás nélkül.

-Aha, látom... Én is pont így szoktam kinézni a semmitől. -gúnyolódott. -Na ki vele! 

-Zayn... nem akarom, hogy csalódj bennem.

-Az egyetlen dolog amiért csalódni tudnék, ha megcsalnád a haveromat. De a vak is látja, hogy fülig szerelmes vagy belé, tehát... -és akkor meglátta a szavai hallatán teljesen elfehéredett arcomat. -Úristen... Azt hittem csak képzelem, hogy van valami közted és Harry között. Mióta..?

Hallottam a hangján, hogy valóban hatalmasat csalódott. Fenébe.

-Egy csók volt... -indultak meg az eddig olyan ügyesen benntartott könnyeim. -Vagyis nem teljesen... de átvert. Elhitette, hogy érez valamit irántam, aztán miután megkapott kijelentette, hogy csak azért kellettem, mert nem tetszett neki, hogy Niallt szeretem...

-Látom, mennyire szereted... 

Nem akarom, hogy így gondoljon rám... nem akarom elveszíteni az egyik legjobb barátomat... is.

-Zayn, kérlek... -könyörögtem neki, miközben a könnyem már patakokban folyt. -Csőbe húzott... Tudod milyen...

-Tudom -szólt szomorúan. -De te meg túlságosan naiv vagy. 

-Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni -horgasztottam le a fejem.

-Kamilla... -nem becézett... pedig mindig szokott. -Nem mondom, hogy nem zuhantál hatalmasat a szememben, de megőrzöm a titkod, feltéve, -itt egy pillanatra megállt s a nyomatékosítás kedvéért felemelte a mutatóujját- ha te magad mondod el neki. 

-De nem megy... Képtelen vagyok rá.

-Akkor nem ígérhetek semmit -borult sötétbe az arca. 

-Zayn, én úgy sajnálom...

-Ezt nem nekem kell mondanod.

-De neked is. Mert most ezzel téged is eltaszítottalak... -zokogtam, s inkább a tenyerembe temettem az arcom, hogy ne kelljen néznem a csalódott arcát.

-Jajj, de bolond vagy! Na, gyere ide! -s éreztem, hogy erős karok vonnak a magukhoz. -Azért ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek többé. Mindenki követhet el hibákat. -simogatta meg a hajamat. -Csak tudni kell helyrehozni is őket, oké? -tolt el magától.

Az arcomat törölgetve bólogattam.

-Tudom, hogy nehéz lesz, de mondd el neki az egészet, pontosan ahogy történt. Mindig az őszinteség a leghelyesebb út. Ha látja rajtad, hogy megbántad, nem rögtön, az biztos, de szerintem viszonylag hamar megbékél majd. Jobban szeret annál, mint hogy szakítson veled egy baleset miatt.

-Úgy szeretném, hogy igazad legyen. -suttogtam erőtlenül.

-Az lesz, én érzem. -eresztett meg egy félmosolyt biztatóan. Hihetetlenül rendes srác.

-"Maybe it's the way she walked" -szólt Harry a zsebemből.

Zayn hatalmasat nevetett.

-Nem hiszem el, hogy hónapok óta velünk lógsz, és még mindig ez a csengőhangod -nevetett ki.

-Hé! Egy directioner a halála napjáig directioner marad -mosolyodtam el egy pillanatra, majd a kijelzőre pillantva nyomban le is hervadt az arcomról. Anna keresett.

-Szia. -szóltam bele bizonytalanul. 

-Kami! Hazasiettem miattad, mert nem tudtál várni egy kicsit, pedig fájdalmas volt otthagyni azokat a csoda ruhákat! Mégis hol a fenében vagy? 

Ajjj. El is felejtkeztem az Annának írt SMS -ről, miszerint vallani akarok neki. Hogy mennyi minden történt azóta. Igaz ezek nem kell, hogy változtassanak a szándékomon. Sőt, valószínűleg jobb is ha Niall előtt vele közlöm. Neki kicsit könnyebb... fogjuk rá.

Hatalmasat sóhajtottam, erőt gyűjtve a nagy feladathoz.

-A szobában vagy? 

-Hol máshol lennék? 

-Máris ott vagyok! -nyomtam ki.

-Köszönök mindent -néztem hálásan Zayn szemébe- most mennem kell. 

-Niallhöz?

-Nem, Annával rendezem le előbb.

-Biztos vagy benne?

-Ez lesz a legjobb megoldás. 

-Csak ügyesen. Sok szerencsét Kam! -ölelt meg utoljára.

Apró öröm. Visszakaptam a becenevem.

Annánál felkészültem a tombolásra, főleg, hogy vásárlásból rángattam haza.

-Szerintem inkább ülj le. -mutattam az ágyra, utalva arra, hogy ez nem lesz kellemes.

-Mi történt? Kezdek félni.

-Nem alaptalanul... -hajtottam le a fejem. Csak gyorsan ess túl rajta Kamilla. -Figyelj... Harry meg én... 

-Valami van köztetek. Úgy tudtam! -jelentette ki, sokkal nyugodtabb hangon mint azt vártam.

Akkor ezek szerint mindenkinek nyilvánvaló volt? Jaj, vajon Niallnek is? Szerintem abban pillanatban jobban megijedtem, mint Anna.

-Nincs! Csak csókolóztunk... Nem történt több... ! -próbáltam védeni magam, de közben belül befejeztem a mondatot "...mert kijöttél a fürdőből." Fú, így visszagondolva még rémesebb, mint akkor volt.

-Kösz, ettől most sokkal jobb lett. -gúnyolódott. -Figyelj Kami. Már meg sem lepődök rajtad. Egyszer elvetted már a pasimat, csak idő kérdése volt mikor teszed meg újra.

-Mi?! Nem, én nem akartam! -ellenkeztem.

-Ó, dehogynem! Mindig be próbáltad adni, hogy Harry kihasznál engem. Azt mondtad csak nekem akarsz jót, miközben pedig azért tetted, mert te éheztél rá. Az utóbbi időben meg már láttam is rajtad, hogy nagyon nem bírsz magaddal. De ne aggódj, nem haragszom. Csak szegény drága, ártatlan Niallt sajnálom...

 Az utolsó előtti mondata ragadta meg a figyelmem.

-Komolyan nem haragszol? -kerekedett el a szemem. Ilyen nem létezik. Azt hittem őrjöngeni fog. Azt hittem elhord majd mindenféle kurvának. Épp, mint a múltkor. 

-Cseppet sem. -mosolygott hamiskásan.

Ezt nem tudtam hova tenni.

Úgy döntöttem elég volt mára az izgalmakból, s Niallt holnapra halasztom. Bár nem sokkal az Annával való beszélgetés után keresett, de én rosszullétre, és fáradságra hivatkozva leráztam. Mondanom sem kell, hogy még közel sem álltam készen a nagy vallomásra. Mert hogyan is állnék elé? Így? 

"Te hallod, amikor nem figyeltél Harryvel csókolóztam."

Biztos díjazná.

Utáltam Harryt, hogy ilyen helyzetbe rángatott, de igazából még nála is jobban utáltam saját magamat... Hogy gyenge voltam. Hogy bedőltem neki. Hogy nem tudtam ellenállni a vonzerejének. Mert amit Harry iránt éreztem, csupán testi vonzalom volt, semmi több. A "szeretet" amit iránta tápláltam az egy olyan lényének szólt, aki nem létezett. Szóval azt az embert, az igazi Harry Stylest, én soha a büdös életben nem szerettem. Amit annak véltem, csupán illúzió volt, a valóság meg Niall Horan. Kijelenteném, hogy Niallt valóban szeretem, de ezek után már a saját érzelmeimben sem merek megbízni. 
Mindezeknek következtében nyugtalan éjszakám volt. Csak forgolódtam órák hosszat, a gondolataim fogságában mire nagy nehezen álomba szenderültem. 

 A hely ahova csöppentem egy végtelen hosszúságú sötét folyosó volt. Nem volt ott semmi egyéb csak fekete falak és és sötét járólapok. Akár egy horror filmben. 

Futni kezdtem, bár fogalmam sem volt hova rohanok. Egy idő után két fénylő pontot pillantottam meg a távolban. Megszaporáztam a lépteimet, és ahogy közeledtem hozzájuk, kirajzolódott két alak. Két összefonódott alak.

Nem voltam benne biztos, hogy ismerem őket, de nem is érdekelt, csak ki akartam jutni erről az átkozott helyről. És egyedül tőlük tudtam segítséget kérni. 

Fokozatosan váltak láthatóvá. 

Először csak a szőkeséget láttam. Hosszú loknik zuhatagát, és a hozzá tartozó kezeket, mik a másik szőke tengert markolták. 

Mohón egymásnak eső ajkakat, és lecsukott szemhéjakat. 

Nem, nem, nem, nem!!! Ők nem lehetnek azok...

De amint megálltam előttük, szertefoszlott a remény. 

Persze, hogy Anna és Niall volt az. 

Perzselő tűz tőrt fel a mellkasomban. 

-Neeeem!!! -ordítottam torkom szakadtából. 

A csókolózó pár ügyet sem vetett rám, sőt ami azt illeti csak egyre jobban belefeledkeztek egymásba. 

Ez nem történhet meg... 

Csípték a szememet a könnyek. Jobban fájt, mint amekkora fájdalmat bármikor is el tudtam volna képzelni. 

Niall Anna mellére markolt, és olyan szenvedéllyel csókolta a lányt, mint engem soha. 

Én ezt nem akartam látni... 

Kétségbeesetten menekültem abba az irányba ahonnan megérkeztem. Nem haladtam sokat, mert csakhamar falba ütköztem. Nem volt más kijárat, mindenhol csak falak. Csapdába kerültem.

Tehetetlen dühömben verni, és rugdosni kezdtem a téglákat hátha elmozdulnak a helyéről. Hiába, nem történt semmi. Csupán a tagjaim fájdultak bele. 

Hallottam mögülem a fülemnek oly fájdalmas emberi hangokat. 

-Nem, nem, nem, nem! Csak legyen már vége! -szorítottam a kezem a fülemre, s zokogva csúsztam le a fal tövébe.

Sokáig sírtam ott összekucorodva mire sikerült felébrednem.

 A saját fájdalommal teli sikolyomra keltem. Párnám elázott a sok könnytől, s alig láttam valamit, mert a szemem a kétszeresére duzzadt. 

Ez nem történt meg - nyugtattam magam. Csak egy rémálom volt. A lehető legszörnyűbb rémálom ami megismertette velem a poklot. Ott, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy tényleg mindennél többet jelent nekem Niallt. Belepusztulnék, ha ő olyat tett volna velem, mint amit én ővele. Szörnyű egy alak vagyok... A bűntudat jobban kínzott, mint előtte bármikor. Csak könnyíteni akartam a lelkemen... túlesni a legrosszabbon, és bármit is mond majd utána, igyekezni nem összeomolni.

Éppen csak hajnalodott, de képtelen voltam visszaaludni. 

És végül délutánra vettem rá magam a tényleges cselekvésre. Pedig sokszor nekifutottam, de az utolsó pillanatban mindig visszafordultam, mondván, hogy ez nekem nem megy.

Halkan kopogtattam be az ajtaján. Akár egy lágy szellő, így abban sem voltam biztos, hogy meghallotta.

-Gyere -szűrődött ki a hangja.

Remegő térdekkel, de mégis zajtalanul léptem a szobába. Az ablaknál állt, háttal nekem. Valamiért ezt nem éreztem jó jelnek. Iszonyat rossz előérzetem volt.  Néhány másodpercig még bámult ki az üvegen, majd lassan megfordult és rám emelte szomorú, meggyötört pillantását.

-Anna itt volt és... -fúlt el a hangja. -Azt hiszem valamit meg kell beszélnünk...

 Nem, nem, nem, nem!!! - sikítottam odabent és erősen kellett harapnom az ajkam, hogy ne törjenek fel belőlem ténylegesen a hangok.

Istenem, add, hogy ne azt mondja amire gondolok... add, hogy ne legyen valós az álmom!