19. rész: Apák és barátnők

Hát Sziasztok! 

Nem is tudom hol kezdjem... Sokatok, akik benne vannak a Facebookos csoportban, már értesültek róla, hogy mi volt velem az elmúlt két hétben, de a kisebbség kedvéért, akiket itt hagytam semmi magyarázat nélkül, azért elmondom. Megijedtem. A "sikertől", tőletek, magamtól... Amikor két hete megnyomtam a közzététel gombot, úgy éreztem, hogy teljesen kiürültem, és fogalmam sem volt mi lesz a következő részben. Azt tudtam, hogy az azutániban, meg még az azt követő nem tudom hányban mi fog történni, de ez az egy rész, a 19. nagyon kiesett. Teltek a napok, közeledett a hétvége, de még mindig nem jött semmi. Időközben összegyűlt temérdek komment a bejegyzés alatt, mostanra szám szerint 66(!), ami olyan megdöbbentő visszajelzés volt tőletek, hogy az államat a földről kellett összekapargatnom. Le voltam sokkolva, és ezzel együtt állt be a pánik is. Szüntelenül zakatolt a fejemben, hogy mi lesz, ha ezek után nem felelek meg az elvárásaitoknak, ha mostantól ez lesz nektek a mérvadó, én meg pont most jelentkezek egy különösen gyenge résszel... és csalódtok benne, elpártoltok a blog olvasásától. Egyre többen bombáztatok a kérdéssel, miszerint mikor hozom már a folytatást. Halvány lila gőzöm sem volt, és utáltam magam amiért csalódást kellett okoznom. Minden egyes este mire a körülmények úgy hozták, hogy lehetőségem adódott volna az írásra, történt valami ami miatt a terveim meghíusultak. A fandomban percenként pörögtek az aggodalomra okot adó események, és mellette a ti sürgető üzeneteitekre is válaszolnom kellett. Higgyétek el, iszonyatosan imádlak titeket, de ezek csak fusztráltak, így folyamatos stresszben éltem. Éjszakánként sírógörcseim voltak, és átlag napi 4 kávén éltem, hogy sikerüljön valamit kifacsarnom magamból. De ezzel, hogy napokig nem aludtam, és "mesterségesen" tartottam magam ébren, csak azt értem el, hogy folytonosan fájt a fejem, és állandó fáradság uralkodott rajtam. Nekem az írás a mindenem, de ti is beláthatjátok, hogy ez így nem működik. Egy olyan megoldást találtam, hogy nyitottam egy Facebookos oldalt a blognak, és ezentúl arra várom az üzeneteiteket, amiket bizonyos időközönként vagy én, vagy valaki más meg fog válaszolni, így a privát profilom nem lesz mindig elárasztva, és nyugodtabban tudok majd az írasra koncentrálni. Magam sem fogom fel ami körülöttem történik, egyszerűen hihetetlenek vagytok, és mostanra már annyian, hogy azt sem tudom hova kapjam a fejem. Nagyon el tudok érzékenyülni a sok-sok szereteten amit felém küldtök nap, mint nap. És most ezzel a hegyi beszéddel nem eltántorítani akarlak titeket, hogy ezentúl ne írjatok nekem, mert abba belehalnék, ha eltünedezne a sok cukiság a mindennapjaimból, egyedül arra kérlek titeket, hogy mértékkel, vagy az oldalon bombázzatok. A minap felolvastam néhány részletet a blogomból a kedvenc nagymamámnak. Eléggé rettegtem ettől, ugyanis az ő szava az én szememben eléggé mérvadó, de kellemeset kellett csalódnom a véleményében. Szó szerint tátva maradt szájjal hallgatta, és őszintén elfogulatlanul mondta, hogy ez kiemelkedő, és mennyire meglátszik rajta, hogy mindig is sokat olvastam, mert különösen fejlett az írásom. Mindezt neki köszönhetem, az olvasás szeretetét, és az öröklött géneket is. Nélküle, és nélkületek drága olvasóim, nem lennék itt ahol vagyok. Hiába  mondom ezt el milliószor, de még így sem tudom elégszer megköszönni. Köszönöm!

Azt hiszem átvészeltem a nehéz időszakot, de sajnos ez a rész még annak a  gyümölcse, úgyhogy fogadjátok elnézően.

U.i.: attól még, hogy szívrohamot okoztok nekem vele, komizni még mindig ér, akkor is ha borzalmasnak találjátok! 

Hatalmas ölelés, 

Xx Fanni

 

A tekintete lyukat égetett belém... nem bírtam ránézni se, így az ölembe ejtettem a pillantásom. Niall pont akkor húzta el a kezét a hasamról és pattant fel védekezően, mint egy kölykeit óvó anyamacska... Vagyis jelen helyzetben nem a saját kölykét, de az már részletkérdés volt.

-Igen?! Hogy van pofád annak nevezni magad, amikor az első pillanattól kezdve megtagadtad a gyereket, és Kamilla hogyléte után se érdeklődtél! 

 Niall kezét ökölbe szorítva állt meg a Harry és köztem lévő földterületen. Remegett a dühtöl, és félő volt, hogy ráveti magát. Úgy határoztam, jobb megelőzni az esetleges verekedést, úgyhogy odaléptem hozzá, és nyugtatásképp végighúztam a kézfejemet a karján. Hatott, mert engedett a görcsös szorításon.

-Ohh, érdeklődtem én utána... Többet is, mint amiről te tudsz. -Harry hangja gúnyos, és provokáló volt. Nem emelte fel, csupán a hangsúllyal és az utaló szavak erejével akart hatni Niall idegeire.

Féltem a szöszi reakciójától, így gyorsan előreléptem mégegyet, és a tenyerébe csúsztattam a kezem, remélve, hogy ezzel kicsit visszafogom, és talán Harry is rájön hányadán állunk. A zöld szempár követte összekulcsolódó ujjainkat... egy pillanatra elhomályosult, hogy aztán újra megkeményedjen, s még zordabbá váljon mint előtte bármikor.

-Harry, ezt most hagyd abba! Mindketten tudjuk, hogy nem történt közöttünk semmi! -igyekeztem éles, határozott hangnemet felvenni.

-Én azt nem nevezném semminek. -folytatta az undorító játekot amit elkezdett. Vagyis minden erejével azon volt, hogy kiborítsa Niallt. Én meg csak reméltem, hogy ő nem inog meg újra, a szavak hallatán. 

-Egy alkalom volt. Pont. És azt is örökre bánni fogom.

-Kamilla, Kamila... -mézesmázos hangjától kirázott a hideg. -Miért teszel elhamarkodott kijelentéseket? Egyszer még úgyis az ágyamban fogsz kikötni...

 Mellettem Niall már lendült volna, de én egy lépéssel előtte termettem, megakadályozva, hogy bármi kárt tehessen Harryben... és magában. 

-Menj az utamból! Széttépem azt a rohadékot! -szólt rám ingerülten.

Sose láttam még ennyire idegesnek. Akár egy támadásba lendült oroszlán. Nekem kellett lenyugtatnom. A tarkójára csúsztattam a kezem, s a fülébe súgtam.

-Nem éri meg, még megsérülnél! Hagy beszéljen amit csak akar, az attól még nem lesz igaz. Nyugi... -leheltem végül puszit az arcára. 

-Ezaz, nyugtatgasd csak a "barátod" amíg lehet... Nem tudsz nekem ellenálni, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a hasadban növekvő élet. Az én gyerekem, akire nem mellesleg igényt tartok. 

 Volt valami abban, ahogy megnyomta a barátod szót... Meg az a szemvillanás a végén. Hirtelen nem tudtam hova tenni a dolgokat. De nem is volt időm lereagálni, mert Liam és az egyik testőrük bukkant fel a semmiből. 

-Harry miért nem üzentél, hogy megtaláltad őket?! De titeket is lehet ám keresni telefonon... Hol a szarban voltatok?! 

 Hupsz. Asszem "Daddy" mérges... Meg valószínűleg a többiek is.

-Hát... mi... Öhöm, csak... -dadogott össze-vissza Niall. 

-Mindegy, nem érdekes. -intette le. -Menjünk, mert már mindenki egy ideg. 

 Nyújtottam a kezem Niallé után, de ő figyelmen kívűl hagyta, és morcosan megindult előre. Jajj, ne! Most haragszik rám? Vagy csak kicsit le kell nyugodnia? Nagyon reméltem, hogy az utóbbi. Feszült csöndben lépkedtünk egymás után. Amennyire kerülte ő a pillantásom, épp annyira hárítottam én is Harryét. Össze voltam zavarodva vele kapcsolatban. Mégis érdeklené a gyereke? Vagy ez az egész színjáték is Niall ellen volt? Miért csinálja ezt az egyik legjobb barátjával? Nem akarom, hogy miattam follyon a viszály. Mert ha szeretni nem is tud, de az biztos, hogy a srácokhoz kötődik... De mi van, hogyha a babához is kötődne? Ha úgy viselkedne mint egy rendes apuka... Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy elméletileg most két apja is lehetne... gyakorlatilag meg lehet egy se. 

 Fellépve a repülőre igyekeztem kerülni a szemkontaktusokat. Csak letelepedtem a szokásos helyemre, Niall meg egykedvűen huppant le mellém. Még mindig feltűnően morcos volt. Oké, ennek utána kell járni. 

-Mi a baj? 

Semmi válasz.

-Harry? -faggatóztam tovább.

Egy darabig csönd, majd kis idő elteltével  halkan megszólalt.

-Hogyan vehetném fel vele a versenyt? Ő a vér szerinti apa... -nézett rám szomorúan. 

-Az semmit sem jelent! Főleg, hogy... 

Megakadtam. Annyira össze voltam zavarodva, mint még soha. 

-Főleg, hogy? -kérdezett vissza.

-Nem tudom Niall... Nem tudom mi lesz. 

-Szóval nem szeretnéd megtartani? 

-Fogalmam sincs... Itt van Harry, akiben nem tudom, hogy mennyire lehet megbízni.. Aztán te aki olyan jó vagy hozzám... De mégsem háríthatom rád a felelősséget, mert nem te csináltad a bajt. Teljesen zavaros minden. Lehet, hogy könnyebb lenne...

 Elharaptam a mondatot, mert már borzalmas lett volna csak kimondani is. Könnyek lepték el a szememet. 

-Könnyebb lenne megölni? -fejezte be helyettem a mondatot. 

 Könnyfátyol mögül pillantottam fel rá. Láttam az arcán az aggodalmat, és hogy minden erejével azon van, hogy rajtam segítsen. Pedig nem is lenne kötelessége, hisz nem az ő hibája, hogy így alakultak a dolgok. Igazából még mindig az enyém... És ha elcsesztem akkor viselnem is kéne a következményeket, nem pedig azokra hárítani akik tényleg nem tehetnek róla... vagyis Niallre és a babára. 

-Nem, dehogy. Hülyeségeket beszélek. 

Egyszerűen nem tudom mi lenne a helyes... 

-Azt én sem... -motyogta maga elé. -Hidd el, ez a helyzet nekem is elég bizar.

Itt vagy te, akire mindig is vártam, és most elém küldött az ég... Csak van egy kis bökkenő. Út közben te tettél egy kitérőt, aminek meg is lett a gyümölcse... És fogalmam sincs, hogyan kéne viszonyulnom a helyzethez, mi szerint a választottam az egyik legjobb haveromtól terhes. Ez abszurd.

-Az. -adtam igazat neki szomorúan. -De ugye tudod, hogy miattam nem kéne veszekednetek? 

-Már hogy ne kéne, ha így viselkedik és beszél veled! -kissé megemelte a hangját felháborodottságában. 

-De Niall! A legjobb barátod, most mondtad. Az hol van? 

-Magam sem tudom... -horgasztotta le a fejét. -Ilyenkor olyan mintha nem ismerném. Mert lehet, hogy te még nem tapsztaltad, de amúgy hatalmas szíve van. Ezért is veszem komolyan a babás kijelentését... el tudom képzelni, hogy imádni fogja. Félek... El fog venni titeket tőlem... 

 Belenéztem azokba a szomorú szemekbe. Utáltam ilyennek látni.

-Ígérem, ha az a pici velünk marad, éppen annyira leszel részese az életének, mint Harry. Oké? 

 Egy aprót bólintott, én meg lágy csókot leheltem az ajkaira.

 Másnap reggel valami csiklandósra ébredtem. Mintha tollpihéket rakosgattak volna felváltva a két szemhéjamra. Odanyúltam, hogy elsöpörjem a dolgot ami kiváltotta ezt az érzést, de a kezem valami nem várt keménybe ütközött. Végigsimítottam egy arcélet, ujjam vonalát borosták bökdösték. Ismerős volt a tapintása, így örömmel nyitottam fel a szemem.

-Jó reggelt, hercegnő! -köszöntek a kék íriszek úgy egy ujjnyira az arcomtól. -Jól aludtál? 

 Jobban szemügyre vettem "zargatómat". Utcai ruhába öltözve feküdt mellettem, felkönyökölve, hogy közel tudjon hajolni. De hát mit keres így itt? A szobájában kéne húznia a lóbőrt, ahogy szokta, mikor megteheti.

-Igen, de te miért nem alszol még? 

-Gondoltam felverem az álomszuszékot, hogy ebben a két napban amíg szabadnapom van, minél több időt együtt tudjunk tölteni. 

 Ennél szebben nem is indulhatott volna a napom, mint egy reggeli Niall ébresztéssel. Még éreztem a mentolos fogkrémét a számban. Hmm, és ez a csodálatos lény velem akarja tölteni az egész napját. Máris felélénkültem.

-Akkor mi a mai program főnök? -toltam félre nevetve, hogy fel tudjak ülni. A mozdulattól a könyöke kicsúszott alóla, és pofával a párnába zuhant.

Nagyot nevettem rajta, kacagásom betöltötte a szoba egész terét.

-Na várjál csak! -gurult a hátára, és pajkosan visszarántott a mellére. Ugyanaz a helyzet, más felállás, mert most már én pillantottam le rá. Ajkaival fojtotta belém a nevetést. Mellkasa ütemre emelkedett alattam, és fokozatosan gyorsult ahogy elmélyült a csókunk.

-Szóval... -próbált kicsit levegőhöz jutni. -Arra gondoltam, hogy te döntöd el az irányt, viszont a városnézés mellől nem tágítok.

 Miközben beszélt, ujjaim az arcát fedezték fel. Olyan tökéletes volt minden vonása. Markáns, klasszikus értelemben véve közel sem szép, mégis tökéletes. 

-A rendelkezésére bocsájtom magam, uram. -szavaimat többértelműnek szántam. Nem bírtam volna ellenszegülni ennek az édes szempárnak akármire is készül.

-Akkor gyerünk! -tolt fel gyengéden magáról, hogy végre mindketten függőlegesbe kerüljünk. 

 Az elkövetkezendő nap úgy suhant el, mintha egy zakatoló vonat után kötötték volna. Niallel bejártuk Los Angelest. Elmentünk a Beverly Hillsben található City Hallhoz is, ami egy csodálatosan szép épület. Utána meglátogattuk a Hollywood Boulevardot, és végig sétáltunk a Walk of Fame-en, vagyis a hírességek sétányán. Akár egy kisgyerek, olyan lelkesedéssel, és izgatottsággal mutogatta nekem az általa nagyrabecsült zenészeknek a csillagait, és reménykedő, ragyogó szemekkel ábrándozott róla, hogy talán egyszer majd ők is oda fognak kerülni a bandával. Felemelő érzés volt kézen fogva sétálgatni az utcaköveken, még akkor is, ha mindig ott loholt mögöttünk egy testőr. Nem zavart nagy vizet, sőt, a meghittebb pillanatainkban még hátat is fordított, mintha valami különösen érdekes dolgot fedezett volna fel az ellenkező irányban. Alig csináltunk valamit, mégis minden pillanatát élveztem. Ha Niallel vagy, valahogy sosem unatkozol, mert a legegyhangúbb helyzetekbe is bele tud csempészni egy kis mókát. Összekeni magát fagyival, vagy galambokat kerget az út mentém. Próbálok rá találóbb hasonlatot keresni, mint a kisgyerek, de nem tudok. Egyszerűen ő egy nagyra nőtt kölyök, akibe halálosan belezúgtam.

A nap végén, amikor már lejártuk a lábunkat, és a szobaajtómban búcsúzkodtunk, így szólt.

-Holnap még egész nap a tied vagyok, mert csak azután lesz a díjátadó amire hivatalos a One Direction. Úgyhogy mit szeretnél csinálni?

-Micsoda? Milyen díjátadó? -rökönyödtem meg. 

-Csak jelöltek minket pár kategóriában. Nem nagy cucc. -vonogatta a vállát.

-Mi az hogy nem nagy cucc?! -hüledeztem. -Ez nagyszerű! Gratulálok. Majd szurkolok nektek! 

-Köszönöm. -a szája széle aprót rándult, de valahogy nem volt teljesen őszinte a mosolya. Gyorsan témát is váltott. -Na mit mondasz, mi legyen a holnapi program? 

-Vásárlás. -vágtam rá, és elégedetten konstatáltam, hogy ijedségében elkerekedett a szeme. 

-Hát oké... Ha ezt szeretnéd. -sóhajtott megadóan. 

-Dehogy is, te buta! -nevettem rá. -Tudod, hogy éppen annyira utálok vásárolni, mint te.

 Nagyon aranyos volt, ahogy lassan kifújta a levegőt, látszott, hogy megnyugodott a lelke. Viszont nagyra értékeltem azt, hogy értem olyat is megtenne, amihez amúgy nem füllene a foga. 

-Akkor? -kérdezett vissza.

-Rád bízom. 

-Te akartad. Teljes meglepetés lesz, ha már nem tudsz határozott lenni. -kacsintott rám pajkosan, és most előszőr sikerült megkapnom, azt a bizonyos oly sokszor elszalasztott ajtóban állós búcsúcsókot. 

 Másnap nem keltett, így csúnyán el is aludtam. Valamikor 10 óra tájékán ébredtem, és miután felültem, majd párszor körbenéztem a szobában, csalódottan kellett megállapítanom, hogy nincs ott. Viszont helyette találtam egy oda nem illő dolgot az éjjeliszekrényen. Egy kis darab papír volt, rajta a következő felirattal. 

"A csodálatos barátnőmet várom pontban délben, a hotel előcsarnokában! Valami csinosat vegyen fel, mert bepótoljuk, a múltkori elfuserált ebédet! 

-csak egy átlagos srác, aki Niall Horan névre hallgat"

Nagyot nevettem az üzeneten, és szétáradt bennem a boldogság. A barátnőjének nevezett. Én vagyok a barátnője! Madarat lehetett volna velem fogatni, és dúdorászva, majdhogynem ugrándozva indultam fürdeni.

 Mire végeztem, már valakik voltak a szobában. A négy lányból kettőt már ismertem, Annát és Sophiát. De kik a többiek? Még fel sem tettem ténylegesen a kérdést, de Sophia megválaszolta.

-Ők itt Perrie és Eleanor, Zayn és Louis barátnői. -mutatta be sorra a szőke és a hullámos barna hajú csodaszép lányt, akiket most már beazonosítottam a címlapokról. Mondtam már, hogy annyira nem vájkáltam előtte az életükben, mint az "átlag" Directionerek? Nem, akkor most mondom. 

Annyira fel voltam még dobódva Niall miatt, hogy el sem gondolkoztam a lányok hirtelen felbukkanásán, csak automatikusan kikértem a véleményüket.

-Melyik ruha legyen a Niallel való randimra? -rohantam a szekrényhez és kaptam ki a nemrégiben vásárolt fehér, és piros ruhát. 

-A fehér. -közölte velem Sophia. -Mert a pirosat a díjátadón kell felvenned.

-De én nem megyek a díjátadóra. -néztem rá értetlenül.

-Már hogy ne jönnél. A többiek is azért vannak itt, mert ez egy olyan esemény ahova a srácok vihetnek magukkal kísérőt is. 

-De... de nekem Niall ezt egy szóval sem említette. Annyit mondott, hogy lesz, meg addig ér rám... mert a One Directionnak ott jelenése lesz... De nem hívott...

 Akkor esett le, szokatlan vislekedése a témával kapcsolatban. Azért nem hívott, mert nem akart... Nem akarta felvállalni ország-világ előtt, hogy a barátnője vagyok... A sírás kerülgetett. Az eddig volt felhőtlen jókedvem egy pillanat alatt elpárolgott.

-Ohh, sajnálom. Pedig Harry még engem is meghívott, mint a barátnője. -mondta Anna, már-már hencegősen megnyomva a barátnője szót. 

 A fenét sajnálta...