17. rész: Miattad

Leereszkedtem hozzá, és óvatosan végigsimítottam a karján. Az érintésre felkapta a fejét, ami fura volt, mert a hangomra az előbb meg nem reagált. Megállapítottam, hogy nincs komoly baja. Találkozott a tekintetem egy szomorú, fáradt, és legkevésbé sem tiszta pillantással. 

-Menj el! -lökte oda durván. Leheletéből olyan tömény alkoholszag áradt, hogy egy pillanatra még én is megszédültem tőle. Seggrészeg volt. Csalódtam benne... Miért csinálja megint ezt? 

-Miért tetted? Múltkor is csak a baj volt belőle! Megmondtam, hogy többet nem ihatsz! -korholtam le.

-Te nem parancsolgathatsz nekem! Nem vagy senkim, hogy bármi jogod legyen hozzá! -szavai méregként égették végig kiszáradt torkomat, de nem is kellett valaszolnom mert folytatta. -És amúgy is, ha kiváncsi vagy rá, miattad!

-Tessék? -kerkedett el a szemem. Elkezdett mardosni a bűntudat is... 

-Jól hallottad! Akkor is, és most is miattad nyúltam az alkoholhoz... Haragudtam rád, amiért naivan nem vetted észre, hogy Anna kihasznált... vagyis még most sem veszed... és bántott, hogy rosszban vagyunk emiatt... Most meg... A picsába is Kamilla... -kereste a szavakat, de aztán csak úgy gyorsan kicsúszott a száján. -Szeretlek! Beléd estem már az első pillanatban... Ahogy olyan szerényen, és egyszerűen feljöttél a színpadra... mint, aki nem tudja magáról mennyire csodálatos... Akár egy angyal... angyali szépség... Már akkor tudtam, hogy te vagy az a lány akire oly régóta várok. Természetes... kedves, jóindulatú... Egy gond van veled, és e fölött nem lehet csak úgy elsiklani... -akadozó, néhol összemosódó beszéde ellenére is tisztán csengtek a fülemben a mondatok. -Hogy mást választott a szíved... A gyereked apját. Ez természetes... és...  ellene nem tudok mit tenni... Légy... légy boldog vele! 

És elsírta magát. Nem csak könnycseppek gördültek le az arcán, hanem igazán heves zokogásba kezdett. Életemben még nem voltam ilyen helyzetben. Ez a srác teljesen kiszolgáltatta magát nekem. Minden érzelem ami a leleke mélyén lakozott, most a felszínre tört. Szerelmett vallott... Konkrétan szerelmet vallott, itt a koszos csempén, a férfi mosdó falának tövében. De vajon igazat beszél? Elvégre részeg... Pontosítsunk, ennél ittasabb már nem is igazán lehetne. Ilyenkor mindig össze-vissza hablatyol az ember. Hiába akarta a szívem elhinni a szavakat, de az eszem nem engedte, hogy most reméljek, holnap meg vége legyen mindennek. Csak meg kellett nyugtatnom, és hazavinni, hogy kialudja az egészet. 

 Arrébb csusszantam, hogy pontosan szembe legyek vele. Félig kinyújtott lábai nem engedtek közel hozzá, így csak betérdeltem a kettő közé és felnyúltam, hogy nyugtatásképp megsimogassam az arcát. 

-Cssss... 

-Sa-sa-sa... sajnálom! -simogató kezemre helyezte a sajátját, szelíden megállítva a mozdulatsort.

-Mégis mit? 

-Hogy ilyen szánalmas... szerencsétlen vagyok. Hogy ittam... Hogy csúnyán beszéltem veled.. Hogy rádzúdítottam mindent... -dadogta halkan, miközben az arcán még mindig folyamatosan gördültek le a könnyek. Lehanyatlott a keze, mellyel együtt az enyém is.

 Belenéztem az enyhén véreres, szomorú tekintetbe, s csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire tiszta lelke van.

 Bocsánatot kért egy szerelmi vallomásért. Ilyenre is csak ő lehet képes. Ahogy idegesen megnyalta száját, s a szélébe harapot, kényszeredetten levándorolt a pillantásom, az elmosódott kék szempárról, a rózsaszín, duzzadt ajkaira. Nagyon meg kellett erőltetnem az akaraterőmet, hogy abban a pillanatban ne vessem rá magam. Mert nem lett volna tisztességes, ebben a kiszolgáltatott állapotában. Valószínűleg mindvégig csak a pia beszélt belőle, így nem kényszeríthettem olyanra, amit ő nem akarna tiszta elmével.

-Semmi baj. Csak részeg, és zaklatott vagy. Holnap megbeszélünk mindent! -nyúltam a tarkója mögé, és magamhoz húztam, úgy hogy a szám a füle mellett kötött ki. Mindenkinek biztonságosabb így. Szorosan öleltem, és ő úgy viszonozta, mintha soha nem akarna elengedni.

-Nyugodj meg! -súgtam a fülébe, és a hátát kezdtem simogatni, hátha az segít valamit. A légzése lassult, s fokozatosan egyenletesbe simult. Már a könnyeit sem éreztem a vállamon. Csak ölelkeztünk egymásba gabajodva, és már kezdett egész romantikus lenni a szituáció. 

-Kamilla? 

-Hmm? -kérdeztem vissza álomittasan, belefeledkezve a pillanatba. 

-Pisilnem kell.

 Ennyit a pillanatnak. De ha kell, hát kell... Nyomtam egy puszit a füle tövébe, amibe kicsit beleborzongott, majd falnak támasztott kézzel, elhagytam a begémberedett pozíciómat. Amint szilárd talajt fogtak lábaim, segítettem neki is felállni, ami nem volt egy egyszerű mutatvány, de nagynehezen összehoztuk. Már csak úgy is kellett valahogy maradnia.

-Menni fog egyedül? 

-Csak nem segíteni akarsz? -kérdezte pimaszul. Ha Harry lett volna tuti hozzáteszi, hogy tartani. De ő nem Harry volt... Nála sokkalta jobb.

-Kint várlak az ajtó előtt. Kiabálj, ha baj van. 

 Csak tíz perc múltán bukkant fel ő is, az ajtó túloldalán. Szinte biztos voltam benne, hogy nem csupán alul ürített. Mindenesetre már józanabbnak nézett ki. Belékaroltam a biztonság kedvéért, bár sok szempontból nem lett volna szerencsés, ha rám esik. Akkor már tutira nem kellett volna többet gondolkoznom a baba sorsán. Lassan, de biztosan meneteltünk a bárpulthoz. Szerencsére felszívódott az illegetős liba, viszont már Zayn előtt is sorakoztak poharak. Még jó, hogy ennyire aggódtak értünk. 

-Hé, öreg jól vagy? -kapta fel a fejét Zayn.

-Már talán meglesz. Köszönjük az aggodalmat! -vettettem a szemükre, amire látszólag tényleg elszégyelték magukat. -Hívjátok Pault, hogy jöjjön értünk!

 Miután meg lett rendelve a fuvarunk, a fiúk átvették Niallt és kisétáltunk a hűvös éjszakába.

 Zayn és Niall hálójáboz érve, Lou fáradtan elköszönt tőlünk. 

Mi segítettünk Niallnek levetkőzni. Bár én csak a pólóját húztam át a fején, gondolván jobb a békesség. 

 Én naiv, minden volt bennem csak békesség nem, amikor megláttam kidolgozott, izmos felsőtestét. Inkább Zaynre hagytam a többi ruhadarabot.

-Innen megoldom. -szólt a már alsóban fekvő fiú felé intve, aki pár pillanat alatt szinte be is aludt.

-Biztos? Szívesen segítek ha kell! 

-Hacsak nem azért mondod mert mellette akarsz aludni, különben nem szükséges. -eresztett meg egy vigyort Zayn.

-Ahh, dehogy. Jó éjszakát! -horgasztottam le a fejem.

-Mi volt? -vágta le a szitut rögtön.

-Szerelmet vallott...

-De az jó nem? 

-Elég részeg volt. Honnan tudjam hogy komolyan gondolta? Azt is mondta, hogy miattam ivott...

-Az tényleg elképzelhető...

-Mi? -hökkentem meg.

-Hát legutóbb is. Amikor a balesete volt. Akkoriban nagyon be volt fordulva, hogy nem beszélhet veled. Hozzá se lehetett szólni. És amikor az érettségid előtti napon telefonáltunk ott ült mellettem. Csak utaltam rá a beszélgetésben, hogy tudd, hiányzol neki, már kaptam is rúgást a sípcsontomba. Mindig is rettegett, hogy visszautasítanád... Hogy inkább Harryvel lennél. Ugye nem így van? -nézett mélyen a szemembe.

-Soha. -suttogtam.

-Akkor megnyugodtam. Holnap megbeszélitek a dolgokat, és minden rendben lesz kicsi lány! 

-Csak legyen igazad... -sóhajtottam, majd jó éjszakát kívánva elhagytam a szobát. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Szóval akkor Zayn szerint őszinte volt. Már korábban is hasonlóan érzett... De vajon tényleg szerelem voltam neki első látásra? 

 A szobánkba lépve, csak a kislámpát kapcsoltam fel, nehogy felébresszem Annát. Utólag belegondolva jobban is tettem, bár még így is tisztán láttam a két sötét alakot az ágyon, ami örökre a retinámba égett. Harry és Anna "akció" közben... Fantasztikus. A srác gúnyos tekintettel, kérdőn  húzta fel a szemöldökét, mintha az lenne kérdéses, én mit keresek itt, nem az, hogy ő. Nem zavartatta magát. Ellenben Annát eléggé fusztrálta a helyzet, amit nem is csodáltam. 

-Mondtam, hogy vigyázz vele, erre te két nap után... -csóváltam a fejem szemrehányóan, és csalódottan.

-Még te beszélsz?! Neked mennyi is kellett? Várj, hagy gondolkozzak... -horkantott rám Anna, aztán mint akinek eszébe jutott valami felkiáltott. -Ja megvan! Alig pár óra... 

 Na itt telt be a pohár! Nem elég, hogy a tulajdon ágyamban (jó konkrétan nem az enyém, a szállodáé, de akkor is), nem fekhetek le aludni, de még ő sajnál le! Ez mindennek a teteje! 

 Könnyektől égő szemmel rontottam ki a helyiségből, s csaptam be magam után az ajtót. Hova mehetnék alvóhely híján? Automatikusan Niallre esne a választásom, de most nem lehet. Nem kelhet mellettem...

 Csak egy, igazából magától értetődő megoldás maradt. Harry helye.

Bekopogtam az ajtón, s félve léptem a szobába. 

-Louis... -szóltam bele a sötétbe.

Nem kaptam feleletet. 

-Louis! Aludhatok nálad? -kérdeztem félénken.

-Mhm... -először csak ennyi volt a válasz, és félő volt hogy nem is kapok többet, mert alszik, de aztán mégis jött. -Ha Harry nem jön meg, nyugodtan. 

-Befoglalta az én részemet az ágyunkban, azért jöttem ide.

-Ohh... -egy pillanatra felült, elgondolkozott a mondatom tartalmán, majd kedvesen megpaskolta a maga melletti üres matracfelületet. -Ebben az esetben, gyere csak! 

-Köszönöm! -befeküdtem mellé a franciaágyra. Elgondolkoztam vajon miért pároknak fenntartott szobákat vettek ki egy fiúbandának... Nem jutottam sokra, örök rejtély marad.

 Kihúzódtam az ágy szélére, és összekucorodtam, akár egy kisbaba az anyja hasában. Kisbaba... Mi lesz veled? Szüljek gyereket egy olyan embernek, aki ennyire felelőtlen? Akinek meg kell döntenie mindenkit, aki csak az útjába kerül? 

 Erre a gondolatra felsejlettek előttem, a kedvelt Alivenak a sorai: "I don't know why I wanna be with every girl I meet"

Bárcsak tudná... 

Akkor talán nem láttam volna épp az előbb a legjobb barátnőmmel is... Anna... Miért nem hallgatsz rám? Miért dőlsz be neki, és ezáltal fordulsz ellenem? Csak jót akarok... 

 És ha már így sorra veszem az embereket, ott van még Niall. Vajon tényleg úgy van, ahogy mondta? Tényleg az első pillanattól szeret? Vajon helyre tudom hozni, amit elrontottam? 

-Louis? -suttogtam bele az éjszaka csöndjébe. -Az akivel csupa rossz dolgok  történnek az rossz ember? Vagy attól még lehet jó ember, csak így hozta neki a sors? És ha őt jó szándék vezérlik, akkor helyre tudja hozni a csupa rosszat, ami körülötte történik? 

 Soha nem kaptam feleletet azokra a kérdésekre. Ténylegesen legalábbis biztosan nem, mert Lou akkor már rég újra az álmok világában járt.

 Másnap nem éppen kényelmesen keltem. Félig lelógtam az ágyról, Louis meg hanyat, kezét-lábát szétdobálva feküdt szinte rajtam. Az egyik lábát átvetette a derekamon, a karját, meg konkrétan az arcomba dobta. Na vele sem alszom többet. Nem mintha tervbe lett volna. 

 Az abszurd helyzeten ami, egy belépő embert jelen pillantban fogadna, majdnem mosolyognom kellett. Először a karját távolítottam el az arcomból, majd a lábát emeltem le magamról. Mint utóbb kiderült, ez nem volt olyan jó ötlet, ugyanis az tartott fenn az ágyon, így amikor megszűnt a derekamat átölelő béklyó, én seggel a padlóra zuhantam. Hatalmasat puffantam akar egy zsák krumpli. Harry pont az esésem pillanatát választotta arra, hogy az ajtó ezen felére kerüljön, és rögtön jól ki is röhögött. 

-Louis valóban nem egy álom az ágyban... Hmm... Bár azért akadnak jó pillanatai is... -tűnődött, és a szemében valami szeretetféle csillant meg. Harry tud szeretni? Na nekem ez teljesen új volt. Azért próbáltam nem nagyon félreértelmezni a mondatait, és inkább másfelé irányítottam a témát.

-Mondjuk nem kellett volna vele aludnom,  ha nem a mi ágyunkban enyelegtek! -lendületesen felálltam, hogy legalább a szemeink nagyjából egy szintre kerüljenek, és ne kelljen rám lenéznie...  Szó szerint. Fölé akartam tornyosulni, tekintélyt parancsolni. 

-Miattad. Miattad cserkésztem be, hogy lásd, én túl vagyok rajtad. -hangja olyan könnyed volt, mintha legalább az időjárásról csevegtünk volna. Teljesen kihasználta Annát... Durván játszott vele.

Ekkor ment csak fel igazán bennem a pumpa.

-Hogy te egy milyen mocsadék, önző, álnok gyík vagy! -léptem közel hozzá. Szemeimből sütött a perzselő gyűlölet, és azt akartam, hogy a lehető legközelebbről lássa. -Lelkeken gázolsz át, csakis azért, hogy a saját undorító vágyaidat kielégítsd! Hánynom kell tőled! Ezzel pont az ellenkezőjért érted el annak, mint amit szerettél volna, ugyanis utállak! Teljes szívemből gyűllöllek, Styles! -köptem a szavakat a képébe, amitől  a pillája se rebbent, csak lassan, széles mosolyra húzta a száját. 

-Mégis csak elértem valamit. Ugyanis a gyűlöletet, csak egy hajszál válsztja el a szerelemtől. És te vékonyabb szálon egyensúlyozol, mint azt gondolnád. -zöld szemei résnyire szükülve, alattomosan égtek a vágytól, akár egy kígyóé. Lassan megnyalta a felső ajkát, ami csak tetézte az előbbi hasonlatot. Jobbnak láttam még időben elkerülni a bajt, így növeltem közöttünk a távolságot. Egy lépéssel átszeltem a szobát, és máris az ajtó túloldalán tudtam magam, hátrahagyva a szörnyemet.

 Egész délelőtt kerestem az alkalmat, hogy beszélni tudjak Niallel, de úgy tűnt mintha szándékosan csinálná. Vagy "elkerültük" egymást, vagy társaságban voltunk, ahol nem volt érdemes feszegetni a témát. De a legérdekesebb az volt, hogy akárhányszor kerestem fel a szobáját, ő valahogy mindig aludt. Egyszóval valamiért nem akarta, hogy beszéljünk róla... Talán mert egyáltalán nem úgy gondolta... 

 Nem mertem ilyesmiken agyalni, mert felemésztett. A bőröndöm pakolása közben még az is eszembe jutott, hogy mennyire szívesen raknám helyre, az ő "atombombarobbanását", és ettől majdnem elsírtam magam. 

 Annát meg én nem akartam látni. Haragudtam rá, hiába többnyire az áldozat szerepét töltötte be. De bunkó volt velem... és csúnyán megbántott... mindezt Harry miatt, aki nem érdemelte meg.

 Kora délután, amikor már a reptéren igyekeztünk a gépünk felé, még mindig nem volt alkalmam beszélni Niallel. Nem sokkal előttem húzta a bőröndjét, a füle be volt dugva, és még véletlenül se nézett rám. Elvileg senki nem szólhatott hozzá, mert erősen másnapos volt, és állítása szerint szétrobbant a feje, ami a tegnapi állapotát elnézve nem volt meglepő. Persze ezt is csak a többiektől tudom, mert engem figyelemre se méltatott. Akkor, és ott a hátát bámulva, elhatároztam, hogy végre a sarkamra állok, és cselekszem. Képtelen voltam kibírni vele így, egy több órás repülőutat, ahol még igazán alkalmam sem lett volna egyedül beszélni vele. Döntöttem, most kell a tettek mezejére lépnem!

-Niall, beszélhetnénk? -ragadtam meg a karját, s húztam egy félreeső helyre, hogy egyedül legyünk.

-Most?! -tépte ki a füléből a fülhallgatót. -Lemaradunk! -mutatott az egyre távolodó brigádra. 

-Nem érdekel, de én fel nem szállok arra a repülőre, amíg nem beszéltünk a tegnap estéről! -próbáltam határozott hangot felvenni, de legbelül rettegtem a beszélgetéstől.

-Csak felejtsd el, oké? -idegesen a hajába túrt, s kemény pillantását az enyémbe fúrta. 

 Mi? Nem... Ennek nem így kell lenni... Most kéne, hogy jöjjön az a rész, amikor minden jóra fordul... Vagy mégsem? Csak az alkohol mondatta volna vele azokat a szavakat, amiket mindig is hallani akartam, és drogként szívtam magamba, amikor megtörtént? 

Készültem összeomlani. Ismételten.