18. rész: Randi a bőröndben

Nem Kamilla, nem szabad! Most nem! Erőltesd meg magad! Nem szalaszthatod el a lehetőséget...

 Ha annyiban hagyom, soha nem fogom megtudni. Nem futamodhatok meg, s törhetek össze megint, mint azt annyiszor megtettem már... Nem veszíthetek vele... legalábbis nem igazán lesz rosszabb... maximum egy szívfájdalommal, de jelen helyzetemben, egy újabb nem oszt, nem szoroz. Csak tudnom kell... akkor is, ha nem lesz szép a vége. Gyerünk Kamilla!

-Dehogy felejtem! Tudni akarom, hogy az igazat mondtad-e! -magam is meglepődtem hangom erején, és magabiztosságán. Úgy látszik jót tett a szónoki beszéd odabent.

-Min változtat?

-Sokmindenen! -vágtam rá, aztán elgondolkodtam. -És semmin...

-Na látod! Az érzéseidet nem tudom befolyásolni... Te őt szereted, és ezt el kell fogadnom.  

-Mi? -értetlenkedtem, de aztán leesett hogyan értelmezte. -Dehogy is! Semmin nem változtat, mert attól még belül úgyanúgy érzek irántad! 

-Mit érek vele, ha osztoznom kell a helyen Mr. Szívtipróval? A végén mindig ő nyer... -olyan szánnivaló, elesett látványt nyújtott. Rossz volt nézni, ahogy szenved és marcangolja magát belülről. Hogy ő mindig csak második lehet... vagy ötödik. De fogja már fel, hogy nem nálam! 

-Szeretlek! Sokkal jobban szeretlek, mint Harryt bármikor is fogom... 

 Higgye már el, különben itt halok meg! 

-Kamilla láttam, amit láttam! A tűz a szemedben, a mozdulataid, ahogy ránéztél... Majdnem megcsókoltad... 

 Iszonyatos volt hallani elkeseredett, szomorú hangját. Ösztönösen cselekedtem. Az agyam fel sem fogta, de a testem már csinálta. Legyőztem a közöttünk lévő távolságot, két kezembe fogtam az arcát, s lehorgasztott fejét felszegtem, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

-De nem csókoltam meg, mert nem akartam... ellenben veled!  

 Úgy tapasztottam rá a szám az övére, mintha az életem múlott volna rajta. Értse már meg, nem akarok senki mást! Egy pillanatra ledermedt, amitől kicsit megijedtem, de nem szakítottam meg a testi érintkezést, inkább csak még jobban követeltem nyelvemmel a beeresztést ajkai közé. Nialler, mi lesz már? Ha nem viszonzod halott leszek... ha a testem feltétlen nem is, de odabent a lelkem és a szívem táján valami biztosan. Már kezdtem volna feladni, amikor kezek markoltak a fenekemre és húztak szorosan magukhoz. Ez az baby, végre! A szája elnyílt, s beeresztést engedett a mennyországba. A nyelve rátalált az enyémre, s tőle szokatlan durvasággal és szenvedéllyel csókolt vissza. A mámor amit akkor éreztem, elfeledtetett velem mindent. Többet nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Én aki, még a legapróbb dolgokat is képes volt túlagyalni, elvesztettem ezt a tulajdonságomat, és csak a pillanatnak éltem. Az ösztöneimre hagyatkoztam, amik azt mondogatták, hogy még, még, még... Meg voltam döbbenve magamon. Akkor nyoma se volt, a szelíd, visszahúzódó Kamillának. Én irányítottam, és piszkosul tetszett. A kezem a hajába markolt, a szám még hevesebben követelte az övét. Apró nyögést hallatott, amitől megbizonyosodtam róla, hogy nem csak én élvezem. Egy pillantra megállt, és gyengéden az ajkamba harapott. Ez csak még jobban lázba hozott. Mohóbb voltam, mint valaha akármiben is, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Még jobban hozzányomtam a csípőm, lassan már levegőt venni is elfelejtettem, annyira magával ragadott a szenvedély. Éreztem, hogy problémák adódtak nála nadrágtájon, és én legszívesebben ott, mindenki szeme láttára téptem volna le róla mindent. Nem volt irányításom. Szerencsére ő higgadtabbnak bizonyult nálam, így még egy utolsót sóhajtott a számba, majd finoman eltolt magától. Bizonyára érzékelte a veszélyt, hogy ha itt nem hagyjuk abba, akkor kitudja hol fogjuk. 

Nem távolodtunk el nagyon, csupán a homlokunkat egymásnak támasztva vártuk, hogy zihálásunk csillapodjon. Kürülbelül mindketten úgy nézhettünk ki, mint akik épp most futottak le egy kilómétert sprintben. Ahogy újra levegőt kapott az agyam, úgy tódultak vissza hirtelen a gondolataim. Mintha kinyitottak volana egy láthatatlan csapot, amit Niall zárt el az érintésével. Hirtelen visszatértem a valóságba, és csillogó szemeibe nézve észbekaptam.

-Itthagytak minket! -forogtam körbe kétségbeesetten.

 Jóízű kacagására kaptam vissza a fejemet. Megragadta a csuklómat, s magához rántott. 

-Borzalmas vagy! -szeme körül kis szarkalábak jelentek meg. -Az előbb kaptam életem legjobb csókját, s te megint csak aggodalmaskodsz! Kit érdekel, hogy elmentek! -nevetett, majd megajándékozott egy gyors csókkal. Éreztem a mosolyát a számban, s megállapítottam, hogy nincs is ennél édesebb dolog a világon. A lábaim rogyadozni kezdtek alattam, úgy kellett utánam kapnia.

-A kérdésedre pedig a válaszom: igen. Minden egyes szó, amit akkor elmondtam, igaz volt. -suttogta a fülembe.

 Ez volt az a határ, ahonnan az agyam már képtelen volt befogadni a dolgokat, úgyhogy felmondta a szolgálatot, és elájultam.

-Hé, Kamilla! Térj magadhoz! -egy kéz legyezgetett az arcom felett. Kissé rémült hangját bárhol felismertem volna.  

Niall.  

Olyan szépet álmodtam... 

Csókolóztunk.. hú, de még hogy. Aztán azt mondta, szeret. Jó, nem pont... de ez volt a lényege.

-Nyisd ki a szemed! -sürgetett tovább a hang. 

De nem akarom... Nem akarok felébredni ebből az álomból, soha. 

Puha ajkak érintették a szemhéjamat.  Hé, ez csikis, mosolyodtam el.

Megremegtettem a pilláimat, és felnyitva őket, Niall aggódó pillantásával találtam szembe magam.

-Niall! -ültem fel hirtelen. -Olyan szépet álmodtam... 

-Nem álom volt. Gondolkoztam rajta, hogy lovagot játszok, s felébresztem a hercegnőt ahogy azt szokás... de nem tudtam eldönteni, hogy javítok, vagy csak rontok a helyzeten, figyelembe véve, hogy hogyan kerültél bele. -nevetett megkönnyebbülten. -Jól vagy? 

 Oké, akkor ez tényleg a valóság. Niall Horan... és én. Képtelen voltam felfogni, hogy igaz. Várjunk csak... Kérdezett valamit. Jó lenne válaszolni, mielőtt komplett hülyének nézne. Végül is, igazából már mindegy, hisz az érintésétől konkrétan elaléltam az előbb... Nagyobb szerencsétlen nem is lehetnék.

-Soha jobban. -pihegtem. 

-Akkor gyere. -segített fel. -Keressünk néptelenebb helyet, mert még itt is sokan bámulnak.

 Igaza volt. De szerencsére egy tinédzser se volt a közelben, aki tudta volna ki ő.

Kézen fogott, és pillanatok alatt megtalálta a reptér legeldugottabb zugát.

Komolyan... Kész ez a srác. 

-Van napszemüveged? -kérdezte.

-Sophia vetetett velem egyet... Miért? 

-Add kölcsön! Be kell szereznem néhány dolgot. 

Lefektettem a bőröndöm, és valahonnan a legaljáról, (mert honnan máshonnan természetesen) előhalásztam az elmlített darabot. Szerencse, hogy nem vagyok olyan lányos, így nem mutatott rajta rosszul. Kit áltatok... rajta még a világ legnőiesebb szemüvege is jól állt volna. 

-Mindjárt itt vagyok. Ne mozdulj! -nyomott le a bőröndre. 

Néztem távolodó szőke tarkóját, és végigáradt bennem a boldogság. Nem fogtam fel az eseményeket. Én csókoltam meg őt. Én nyitottam, mert makacsul hitt az igazában. Soha nem voltam bátor semmiben. Mindig féltem a következményektől, és inkább megfutamodtam. (Egy alkalmat kivéve... Bár akkor is azt tettem volna) De most nem! Örülök, hogy cselekedtem, mert különben nem tartanánk itt... Hol is tartunk? Én és ő? 

Felbukkant a látóteremben, a fején egy borzalmas parókával és sapkával, kezében két kínais doboz, és... 

-Gyertyák? -kérdeztem értetlenül. 

-Gondoltam így romantikusabb lesz az étkezés... -vonta meg a vállát zavartan. 

Hogy lehet valaki ennyire aranyos? Bőröndökön ülve fogunk kínait kajálni egy reptér eldugott sarkában, de ő gyertyákat hoz, hogy romantikus legyen. Nem bírtam ki, hogy ne pattanjak fel, és pusziljam szájon. Hihetetlen érzés volt, hogy most már csak úgy megtehetem. Megtehetem? 

-Szabad? -húzódtam el tőle bizonytalanul.

-Hogy szabad-e? -nevetett. -Bármikor... sőt, kérlek rá! Most már a tiéd vagyok, úgyhogy ne fogd vissza magad! -csókolt vissza. 

Az enyém. Ő az enyém... Én pedig az övé. A tudat megrészegített, pedig még életemben nem éreztem azt az érzést. 

Berendeztünk magunknak egy "éttermet". Elhelyeztük egymással szemben a két bőröndöt, mint valami kétszemélyes asztalt, és azokon foglaltunk helyet. Középre raktuk a gyertyákat, amiket persze nem gyújtottunk meg, de még így magukban is hozták a hangulatot. Életem legjobb, és egyben legbizarabb randija volt. Jó, az már mellékes, hogy az első is, de mindenesetre, semmilyen puccos dologgal nem lett volna tökéletesebb.

-Még egy pohárral hölgyem, ebből a finom, 1961-es évjáratú ásványvíz különlegességből?  -nyújtotta felém a vizes falkont. 

-Miért pont '61? -nevettem.

-Nem tudom, csak a hasamra ütöttem. 

-Kielégítő volt a válasza uram, úgyhogy elfogadom. -vettem el tőle.

 Nem lehetett letörölni a képemről a vigyort. Vele olyan könnyű és vidám volt minden. Legszívesebben örökre ott maradtam volna, azon a szent helyen. De nem lehetett... Kicsit elkezdtem aggódni, hogy most mi is lesz itt velünk. Hogyan jutunk a többiekhez? Ők bizonyára már Los Angelesben vannak... 

-Mi a baj? -kérdezte, látva elgondolkodott arcomat.

-Itt hagytak. -csak ennyi jött ki a számon.

-És? Majd visszajönnek. Nyugi az aranytojást tojó tyúkot a hülye sem engedi veszni hagyni. -kacsintott rám. -Egyszer Liamet is ott felejtettük. Szegény, futott a busz után, de mindenki csak azt gondolta, hogy egy különösen őrült rajongó. Szerencsére hamar észrevettük, hogy nincs a buszon, úgyhogy visszakanyarodtunk. Hidd el, értünk is visszajönnek, csak a levegőben nehezebb megoldani rögtön. 

Bíztató mosolya megnyugtatott. Átnyúlt az "asztal" fölött, hogy a fülem mögé igazítson egy kósza hajtincset. 

-Csak hogy tudd... én mindig itt leszek, és vigyázni fogok rád. Ne aggodalmaskodj semmiért, nem tesz jót...  -csúszott le a keze a hasamra. -Majd én helyre rakom a dolgokat, akármilyen akadály is gördüljön elénk. És... és... ha szeretnéd, akkor szívesen leszek apja a picinek...

Egy nyers, hűvös hang töltötte be a levegőt, megszakítva Niall mondandóját.

-Csak, hogy annak a gyereknek már van apja. 

A hang irányba kaptam a fejem, és megpillantottam Őt.

 Harry szeme szikrákat szórt a dühtől...