13. rész: Folyosói jelenetek

Sziasztok! 
 Nem találok szavakat... azt hiszem egy írópalántánál nem éppen ez a legjobb hír, de nagyon meg vagyok hatódva! Csodálatosak vagytok, pedig meg sem érdemlem! Mostanában mindig megváratlak titeket, s ti mégis egyre többen vagytok! Köszönöm! Az előző rész egyfajta mérföldkő volt a blog történetében. 9(!) új feliratkozóval lett gazdagabb, így a csapatunk 44-re bővült! Örülök minden egyes emberkének, aki csak megfordul ezen a szerény oldalon. Az oldalmegjelenítések száma is több mint 3500 -zal gyarapodott a 12. rész óta! Most pedig dobpergés!! Az írásbeli visszajelzésetek minden várakozásomat felülmúlta! 37(!) megjegyzés található a bejegyzés alatt, ami azt jelenti, hogy 18(!) ember vette a fárdságot, s osztotta meg velem a véleményét, miszerint egyöntetűen hangoztattátok, hogy különösen izgalmas volt! (És még a privát üzeneteket nem is említettem!) Köszönöm! Öröm volt olvasni az apró, de annál aranyosabb kis kommenteket! Értetek érdemes csinálni! Reménykedek benne, hogy a mostani rész (ami a személyes kedvencem) ismételten elnyeri a tetszéseteket, s megörvendeztettek egypár hasonlóan szívhezszóló megjegyzéssel (ha ennek az ellenkezője történik, vagyis nagyon nem tetszik majd, akkor is tegyétek meg, hogy írtok, hisz a negatív, építő kritikától tudok fejlődni)! Extra hosszú bejegyzéssel jöttem (és nem csak a terjengős írói előszó miatt:D), ami azt jelenti, hogy ez pontosan a duplája a megszokott terjedelemnek! Ezzel akarom meghálálni a sok visszajelzést, és türelmet, amiért ennyit kellett várnotok, valamint előre is kárpótollak titeket, hogy az érettségi befejeződéséig nem publikálok! Mielőtt belevetnétek magatokat a sorokba, köszönetet kell mondanom Payne Rosalya -nak, aki írt egy csodás ajánlót a blogomról! Ezt ezen a linken tekinthetitek meg.
 U.i.: Tudom, hogy már olvasnátok, de kérlek ne feledkezzetek meg utána az oldalsávban található szavazásról! Fontos a véleményetek és most beleszólhattók a blog kinézetébe! Éljetek a lehetőséggel! Nem is rabolom tovább az időtöket, jöjjön aminek jönnie kell! Jó olvasást Kedveseim! 
 All the love, 
 xx Fanni 

 Az agyam hihetetlen sebességgel pörgette le a lehetőségeket, hogy milyen módon tudnék minél hamarabb ott teremni. Egy megoldásra jutottam... repülő... Iszonyatosan drága dolog, de nem érdekelt. Fohászkodtam, hogy anyu megelőlegezze nekem az árat... na meg azért, hogy Niallt épségben találjam. Eszeveszetten nyomkodni kezdtem a telefonom. Remegő kézzel pötyögtem egy gyors üzenetet Zaynnek.
 "A legelső géppel indulok! Amint van valami információ az állapotáról, hívj! xx Kam"
-Hé, mit csinálsz? -szólt rám Anna. 
-Odarepülök.
-Mi?! Minek? Kamilla legyél eszednél, nem tudsz neki segíteni, akkor sem, ha ott vagy! Amúgy is, tudtommal haragban vagytok...
-Igen?! -csattantam fel. -Akkor most üljek itthon tétlenül, tudva, hogy a világ másik felén lehet, hogy haldoklik?!
-Elhiszem, hogy nehéz, de tényleg nem tudsz mit tenni... csak pénz kidobás lenne.
-Nem! -ordítottam az arcába. -Látni akarom... meg akarok róla győződni, hogy nem fog... hogy jól van... -kínomban, és tehetetlenségemben elbőgtem magam.
Haragudtam magamra, amiért nem tudok segíteni... haragudtam Niallre,

 amiért ilyen felelőtlen volt... Haragudtam az egész kibaszott helyzetre! 
-Te szereted őt. -jelentette ki egyszerűen.
-Mi? Dehogyis... -erőtlenül felnevettem a képtelen feltételezésen, miközben még mindig potyogtak a könnyeim. -Egyszerűen csak féltem, mert a barátom!
-Nem... te szereted. Nem úgy, mint egy barátot, és nem is rajongásból, mint korábban... Hanem igazán szereted.
Csend telepedett az autóra. Csak most vettem észre, hogy időközben megérkeztünk. Sajnálkozva fordultam Anna felé.
 -Kérlek bocsásd meg a mozit, de nekem el kell repülnöm Torontóba, minél hamarabb!
-Nem engedhetlek el ilyen állapotban...
-Márpedig elmegyek, s nem tudsz visszatartani! -vágtam a szavába indulatosan. Egy stressz voltam, nem kellett, hogy még külön idegesítsen.
-Hallgass már végig! -emelte meg ő is a hangját. -Azt akartam mondani, hogy nem engedhetlek el ilyen állapotban, egyedül! Veled megyek! Tudom, hogy nem tudlak marasztalni, így az a legjobb döntés, ha elkísérlek. Nem repülhetsz egymagad a világ másik felére ilyen idegroncsként! Ráadásul terhesen!
 -Ebbe nem egyezhetek bele... túlságosan drága.
-Nem számít. Megvan még a ballagási pénzem.
 -De nem áldozhatod erre a ballagási pénzed! -ellenkeztem. -Elboldogulok egye...
-Veled megyek! Erről nem nyitok vitát!
-De... -akartam harcba szállni, aztán megláttam, hogy milyen elszántan, és ellentmondást nem türően néz rám, így nem folytattam. -Köszönöm...
 Igyekeztem minden hálámat belesűríteni ebbe az egyetlen szóba. Majd rájöttem, hogy egy gondolat nem fejez ki mindent, így odahajloltam, és erősen magamhoz szorítottam. Boldog voltam, hogy van egy ilyen önzetlen barátnőm. Mikor nagy nehezen elengedtem, Anna beindította a kocsit.
-Hozzátok? -nézett rám egy pillanatra. Némán bólintottam, s már indultunk is. Egész úton nem szólalt meg, aminek kivételesen örültem, mert így sikerült valamelyest tisztáznom a gondolataimat. Először is meg kellett győznöm anyát, hogy engedjen el... meg természetesen hogy támogasson, anyagilag. Igazából féltem a válaszától. Mi van ha nem enged, vagy nem tudja kifizetni? Nem mertem ilyesmikre gondolni... Persze teljes mértékben megérteném, mert ez hatalmas kérés... de mégis. 

Aztán nagyon sürgősen le kellett foglalnom a repülőjegyet. Csak imádkozni tudtam, hogy legyen gép, és még annál is jobban, hogy maradjon szabad hely. Ó, Niall... nem bírnám elviselni ha bármi bajod esik... Mindent megteszek, hogy melletted legyek!
 Amint Anna lefékezett a járdaszegélyen, én úgy pattantam ki az autóból, mintha puskából lőttek volna ki. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, s kifulladva bár, de diadalittasan rontottam be az ajtón. 
-Anyaa!!! -kiáltottam.
Semmi válasz. Jézusom, mi lesz ha nincs itthon?
-Anyaaa!!
 Már kezdtem kétségbeesni. Előrángattam a mobilomat a zsebemből, s megcsörgettem a számát. Beljebb haladtam a lakásban, s meghallottam a telefoncsengést a konyhában. Remek! Akkor még mobilt se vitt magával. Mit csináljak? Ekkor megütötte a fülemet a vízcsobogás. Hát persze! A fürdő! Eszeveszetten rohantam az ajtóhoz, és dörömbölni kezdtem.
-Anyaa!!! Niall autóbalesetet szenvedett, és azonnal be kell mennem hozzá a kórházba!!! Mondd, hogy mehetek!
-Persze. Menjél csak, hátha címlapra kerülsz! -szólt ki vidáman.
-Anya! Te hallottad amit mondtam?! - kérdeztem hitetlenkedve.
-Várj egy pillanatot.
 Idegesen lecsúsztam az ajtó melletti fal tövébe, és dobolni kezdtem a lábammal. Próbáltam türelmes lenni, de nem ment. Jézusom, nekem nincs egy pillanatom! Felpattantam, és már nyújtottam a kezem, hogy újra kopogjak, amikor nyílott az ajtó. Anyu állt a gőzfelhőben, köntösben, a fején törölközővel.
 -Igen, hallottam mit mondtál. A világsztár barátod kórházba került, és te meg szeretnéd látogatni. Menjél.
-Okéé... -kezdetem bizonytalanul. Szinte teljességgel meg voltam róla győződve, hogy fogalma sincs mit is takar ez pontosan. -Akkor kéne pénz a repjegyre Torontóig...
-Nem mész sehová!
-De anya! -már gördültek is az első könnycseppek, ahogy az mostanában lenni szokott. -Niall súlyos állapotban fekszik egy kórházi ágyon... Ott akarok lenni mellette... Letörlesztem utólag az egészet... Kérlek...
Elbicsaklott a hangom.
-Nem! -szögezte le keményem, majd figyelembe véve, hogy engem ez mennyire rosszul érint, egy kissé lágyabb hangnemet választva folytatta. -Kamilla, meg kell értened, hogy erre most nem futja. Elhiszem, hogy neked ő fontos, de nincs rá keret. Sajnálom...

 Cseppet sem sajnálta. Láttam rajta.
Anna lépett hozzánk a folyosó végéről. Meg is feledkeztem róla.
-Kérem, engedje el! Kamilla szerelmes ebbe a fiúba, s ha jól vettem le a srác is szereti. Csak gondoljon bele, ha most elmehet, esélyt ad neki, hogy összejöjjenek... aztán onnan megy minden magától. Házasság, gyerekek... -az utóbbi szót erőteljesebben megnyomta a kelleténél -...szül egy gyereket ennek a fiúnak, s soha többé nem lesz gondjuk semmire... Híresek és gazdagok lesznek, akiknek meg sem kottyan egy repülőjegy... Aminek az árát talán most is vissza fogja fizetni magának.
Jól csinálta. Piszok jól. Tudta mi anya gyengéje, és ott próbált hatni rá. Bevált.
-Jól van, legyen. Megyek veszek le pénzt a számláról.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm! -ugrottam a nyakába, s elársztottam puszikkal.
-Aztán nehogy nekem idő előtt itthon legyél! Élvezz ki minden pillanatot amit vele tölthetsz!
 -Ha még egyáltalán vannak olyan pillanatok... -szóltam összeszorult torokkal, s már gugliztam is a jegypénztár számát. Anna közel lépett hozzám, hogy ő is hallja a beszélgetést.
 -Jó napot kívánok! -köszöntem a telefonban jelentkező hölgynek. -Két repülőjegyet szeretnék foglalni a legközelebbi Budapest-Toronto járatra.
 -Szerencséje van, még akad néhány darab fapadosra.
 -Tökéletes.

 Külön örültem is neki, hogy csak a minimális összeggel kell anyut terhelnem.
-A repülő június 18-án, csütörtökön, reggel 6:30-kor indul. Kérem több mint egy órával hamarabb tartózkodjanak a repülőtéren. -tájékoztatott a nő.
-Micsoda?! Még két nap? -hüledeztem. Hogyan tudok majd várni holnaputánig, ha már most majd megőrülök az aggodalomtól.
-Talán nem megfelelő az időpont? -hallottam a vonal másik feléről.
Alig bírtam valamit kinyögni.
-De megfelelő... -szóltam elfuló hangon.
-Remek. Akkor várjuk önöket csütörtökön. Visszhall.
-Viszont hallásra...

 Anna rögtön ki is jelentette, hogy akkor ő hazamegy és elrendezi a dolgokat. 

-Ne menjek veled? -kérdeztem
-Nem kell. Az én szüleim kevésbé kemény diók, mint anyud. 

 Hálásan megöleltem, majd elbúcsúztunk.
Az események hatására nem vágytam semmi másra csak a meleg, puha ágyamra. Lezuhanyoztam, és bezuhantam a párnák közé. Ahogy ott feküdtem, hirtelen teljesen éber lettem. Képtelen voltam elaludni a gondolataimtól... Niallt láttam olyan helyzetben, ahogy sosem szertném. Halottan. Sápadt bőrrel, összezúzott végtagokkal. Megborzongtam... Nem mertem lehunyni a szemem, nehogy az álmaimban visszaköszönjenek ezek a rémképek. Csak forgolódtam órákig, míg nagy nehezen végre sikerült elaludnom.
Ez a nyugalmi, tudatlan állapot nem tarthatott tovább fél óránál, amikor megszólalt a telefonom. Kelletlenül nyúltam érte, s rekedt, álmos hangon beleszóltam.
-Halo?
-Kami. Felébresztettelek? Uhh, bocsi, nem akartam.
-Zayn? -azonosította be az agyam a hangot.
-Aha. Most láttam az üzeneted ahogy kijöttünk a koncertről, és eszedbe ne jusson! Niall jól van.
-MI?! Jól van?! Komolyan? -hatalmas kő esett le a szívemről, ez az információ azonnal kiverte a maradék álmot is a szememből.
-Hát... vagyis nem teljesen... de amennyire az vérzett, ahhoz képest kutya baja. 
-Vérzett? -hirtelen jött örömöm hamar elpárolgott.
-Lefejelte a kormányt az ütközéstől... A fejsebek mindig nagyon véreznek, akármennyire is komoly sérülés... -kezde magyaráni, de időközben rájött, hogy így milyen borzalmasan hangzik, ezért próbálta javítani. -De ez tényleg nem az, úgyhogy nem kell iderohannod.
-Ezzel nem igazán nyugtattál meg... Amúgy is késő, lefoglaltam a jegyet. Csütörtök délután landol a gép.
-Bocs... Oké, lehet tényleg még nem szaladgál... de őt ismerve, pár nap és már fog is! Biztos vagy benne, hogy idejössz? 
-Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben! 
 -Jó... -sóhajtott. -Kimegyek eléd a reptérre.
-Elénk. -pontosítottam. -Anna is jön.
-Minek? -kérdezte. De nem várta meg a választ. -Tudod mit mindegy is. Az a lényeg, hogy nem egyedül utazol. Akkor ott várjatok meg, s utána együtt megyünk majd a St Michael's kórházba. Jó ez így?
-Tökéletes. Ugye nem haragszol, ha én most leteszem, ugyanis hajnali 5 van, s majd leragadnak a szemeim. -ásítottam.
Most, hogy már tudtam, nincs életveszélyben, olyan érzés fogott el, mintha valaki konkrétan olómsúlyokat rakott volna szemhéjaimra.
Elnevette magát.
-De bunkó vagyok. Na sipirc aludni! -adta ki a parancsot. -Jó éjszakát Kam!
-Jó éjszakát Zayn!
 Ahogy kimondtam, már el is nyomott az álom.


Nem tudom miért rajongnak az emberek a repülésért, de ez valami borzalmas! A sok ellenőrzés még hagyján, na de a légörvények! Egész úton hányingerem volt, amit a légnyomás, és a terhesség számlájára írtam... szerintem ez így együtt nem túl jó kombó. Retekbe kívántam az egész repülést, de muszáj volt elviselnem... Niall miatt... Hiába kaptam Zayntől megnyugvásra okot adó információkat (bár kinek mi... így csak még jobban látom magam előtt a vérző fejű Niallt), az elmúlt nap idegörlő volt. Csak ültem, és üveges szemekkel bámultam ki a fejemből, várva, hogy elteljen az idő. Sorra ittam a nyugtató teákat, de nem használt. Képtelen voltam bármit is csinálni... Akármihez nyúltam kiesett a kezemből. Anya akkor elégelte meg a viselkedésemet, amikor már a második csészét törtem el... és küldött el aludni. Hiába. Folytattam amit elkezdtem, csak most már a bögre feneke helyett a plafonra meredtem rendületlenül. Testileg zombi voltam, ellenben az agyam nagyon is jól működött... túl jól. Nem tudtam mire számíthatok majd amikor meglátom Niallt, de a képzeletem mindenféle borzalmat tárt elém.. senkinek nem kívánok hasonlót. Anna reggel öt óta próbál lelket verni belém, eredménytelenül. Most éppen egy filmbe kezdünk bele... így, hogy pár óra repülés elteltével már kevésbé émelygek. Valami nyálas, romantikus borzadály, csupa bugyuta szereplővel és helyzettel. Nem baj, agyszívónak tökéletes...


 -Kamilla, mindjárt leszállunk! Az előbb mondták be. -rázogatta a vállam Anna.
Huppsz, elaludtam. Hatásos volt a film, sikerült kikapcsolnia.
 -Menjünk! -pattantam fel, készen állva, hogy akár a kórházig rohanjak.
Anna felnyúlt, megfogta a vállamat, s finoman visszatuszkolt a székbe.
-Még nem, légy türelemmel!
Hogyan lennék türelemmel, ha megesz az aggodalom?!
Duzzogva fordultam az ablak felé. Amikor végre-valahára leszálltunk, és a csomagjainkat is kézhez kaptuk (ami egyébként nem állt többől mint egy váltásruha), Zaynt még sehol nem volt.
-Hol késik?! Képtelen vagyok tovább várni!
-Nyugi! -csitítgatott Anna. -Megígérte, biztos hamar itt lesz. 

 Vártunk 5 percet.
 -Oké, én nem bírom tovább! -pattantam fel. -Elmegyek egyedül.
 -Dehogy mész, ülj vissza a seggedre! 

A kezébe nyomtam a telefonom.
-Ebben van Zayn száma, így megtaláljátok egymást. Elindulok, különben ezen a szent helyen halok meg, ha tovább kell várnom! 

-Hova? És hogyan? -kapkodta a fejét.
-Zayn futólag említette a kórház nevét. Fogok egy taxit, s elvisz.
 Anna szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de nem hagytam neki. Rohanni kezdtem.
-Kamilla... várj! A francba... -hallottam mögüllem távolodó hangját.
-Szeretlek! -kiáltottam hátra, s eltűntem a nagy forgatagban.
Bepattantam az első üres taxiba, és bemondtam a helyet.
-Kérem siessen!
 A pasas picit furán nézett rám, de megvonta a vállát, s beletaposott a gázba.
A kórházba érve sürgettem a recepcióst,  hogy árulja már el, melyik szobában tartózkodik.
 -Sajnálom, a lelkünkre lett kötve, hogy Horan úrhoz nem engedhetünk be a hozzátartozókon kívül senkit!
-A testvére vagyok! -vágtam rá.
-Mind ezzel próbálkoznak, nem maga az első. 

-Jó, valóban nem vagyok az, de kérem... napok óta aggódok, látnom kell, hogy jól van!
 Könnyek gyültek a szemembe... eljöttem a semmiért ilyen messzire...
A nő láthatta rajtam, mennyire ramaty állapotban vagyok, mert így szólt.
-302. Bal szárny. De nem tőlem tudja.
-Köszönöm! -suttogtam hálásan, és már neki is iramodtam.
A megadott irányba indultam el, és futás közben néztem a szobaszámokat. 245, 246, 247... Valami keménybe ütköztem. Felnéztem, és Niall meglepett pillantásával találtam szembe magam.
-Kamilla! -kiáltott fel boldogan.
Hirtelen elöntöttek az érzelmek... ezért a pillanatért rohantam, s most mégis csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire haragszom rá.
-Niall James Horan... -ordítottam a képébe, és nem törődve a reakciójával, ütöttem ahol értem. -Hogy lehettél ennyire felelőtlen! Majd én megmutatom neked! Többet egy kortyot sem iszol! Van fogalmad róla, mennyire aggódtam?! Akár meg is... meg is halhattál volna...
Elcsuklott a hangom, s lehanyatlott a kezem. Megláttam a homlokán a hatalmas kötést. Minden dühöm elpárolgott, és megint könnybe lábadt a szemem. Talán kicsit érzelmileg labilis vagyok...
-Sajnálom... nem akartalak bántani... csak mérges voltam.
 -Megértem. Azért legközelebb figyelmeztess előre... most már nem csak a sebem sajog. -dörzsölgette a felkarját.
Óvatosan felnyúltam, s arrébb simítottam a kötés feletti rakoncátlan tincseket. Jézusom... és én őt előbb még bántottam. Bűntudatom támadt.
-Ez borzalmas... -suttogtam.
 Azt kívántam, bárcsak ne érezne fájdalmat...
Egy kibuggyanó könnycsepp indult lassú útjára végig az arcomon. Elvándorolt a szememben gyülekező többitől, s komótosan gördült le, egészen az állam vonaláig. Ott azonban valami megállította. Niall ajka csókolta le, megakadályozva, hogy a padlóra hulljon.
-Hé, ne sírj! Nincs semmi bajom! -suttogta a bőrömbe, szájával súrolva azt a helyet, ahol az előbb még a könnyem volt.
-Tudom... -szipogtam. -Én csak... úgy aggódtam!
 Egy újabb kósza könnycsepp követte az előzőt... Majd még egy. Erősen leszorítottam a szemhéjam, de így sem tudtam megálljt parancsolni nekik. Nem volt irányításom felettük. Mind a kettő ugyanarra a sorsra jutott, mint első társuk. Niall ajkain száradtak fel. Az egyiknél még résen volt, és elkapta azt, mielőtt elkezdte volna felfedező utját, de a következő már olyan iramban lódult neki, hogy csak a szám sarkában érte utol. Az ajka egy pillanatra elidőzött ott... hogy aztán egy centivel arrébb találja meg végső helyét. Amint az a puhaság érintette az enyémet, egy áramütés szerű érzés futott végig a testemen. Ledermedtem. Soha nem éreztem még hasonlót. Eddigi tapasztalataim a szájak terén, csupán Harryéig terjedtek, viszont az ő szenvedélyes, követelőző csókja nem váltott ki belőlem ilyen reakciót... Ellenben ezzel az apró puszival, ami égette az ajkamat, s megindított bennem valami különlegeset. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Sem az érzést, sem pedig Niall tettének okát.Tétovázva elhúzódott, de éppen csak annyira, hogy a szánk között még mindig nem fért volna el egy tollpihénél nagyobb dolog. Éreztem fürkésző pillantását az arcomon, ahogy a tekintetemet keresi, én viszont nem mertem felnézni rá. Féltem hogyha a tengerkék íriszek megtalálnak, nem tudom majd eltitkolni mi zajlott le bennem.... és hogy mennyire vágyom arra, hogy ismételje meg. Reménykedni sem mertem, hogy ő is így van vele, ezért csak zavartan lehajtottam a fejem, és belefúrtam könnyáztatta arcom a mellkasába. Szorosan magamhoz öleltem, s mélyeket lélegezve szívtam be finom illatát. 
-Hiányoztál... -dünnyögtem a pólójába.
-Te is nekem. -sóhajtotta, majd az egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikkal pedig fejemet vonta szorosabban magához.
A hüvelykujjával gyengéden cirógatni kezdte a hajamat, miközben az állát megpihentette a fejem búbján. Lélegzésünk egybe simult, s a szívünk is ütemre vert. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, ott, a kórház folyosóján... 5 percig vagy talán 15-ig, de mindegy is volt. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget az a pillanat... Hiába. 
-Khm... -egy hang szakította szét a gyönyörű csendet. -Látom Niall már jobban vagy...