12. rész: Autókázás

Sziasztok Kedveseim!
 Igen, élek! Túléltem az írásbeli érettségit mindenféle különleges bonyodalom nélkül... legalábbis kevésbé nagy bonyodalmak nélkül mint Kamilla. Azt már nem részletezném hogyan sikerült... Köszönöm, hogy még mindig velem vagytok, ez után a nagy kiesés után is! Hiába lesz most egy "szabad" másfél hónapom, még nem fog visszaálni a rendszeres hetenkénti publikáció! Igazán sajnálom, de van még kereken 80(!) tételem a szóbeliig, amit be kell vágnom. (Ha esetleg Eszti néni, a magyar tanárom, olvasná ezt a bejegyzést, akkor neki üzenem, hogy természetesen ezek közül a magyarokat már rég... talán évekkel ezelőtt... /vagy inkább holnapután... / megtanultam! :D) Szóval a szóbeli befejeződéséig (Napra pontosan: június 18.) 2-3 résznél több biztosan nem fog kijönni, viszont azt megígérhetem,hogy utána már csak a szenvedélyemnek fogok élni, vagyis az írásnak! Még egyszer köszönöm a sok támogatást, s türelmet, valamint a kommenteket, és a feliratkozótkat! Eszméletlenül sokat jelent a visszajelzésetek, ez adja a löketet, hogy írjak még, még és még. Meg is súgom nektek, hogy van még néhány blogötlet a tarsolyomban, úgyhogy azt hiszem a nyáron termékeny leszek. Na de egy szónak is száz a vége.
 All the love,
xx Fanni


 Haragudtam Niallre. Nem ilyennek ismertem meg... nem ilyen ítélkezőnek. Miért ellenséges? Oké, azt én értem, hogy csak engem próbál védeni. De mitől? A legeslegjobb barátnőmtől akivel az ovi óta elválaszthatatlanok vagyunk? Ugyan már... Jobban ismerem Annát, mint a saját tenyeremet. Képtelen lenne engem akarattal bántani. Nevetséges. Már a puszta feltételezés is abszurd... Megeresztettem Anna felé egy halvány, de bíztató mosolyt.
-Nem érdekel mit gondol... -szóltam, s hogy ne kelljen tovább firtatni a témát, gyorsan eltereltem a figyelmét. -Mi lenne ha elugranánk a plázába? Van kedved? Rég tartottunk csajos délutánt...
Ahogy kimondtam beugrott, hogy mikor is... hát a koncert előtt. Automatikusan összeszorult a gyomrom a gondolatra... de hamar el is múlt. Most semmi sem szegheti kedvemet!
-Ohh, igen! Már, hogy ne lenne!
Mindjárt gondoltam, hogy tetszeni fog neki az ötlet. Imádott vásárolni, s minden adandó alkalmat megragadott amikor csak el tudott rángatni magával.
-Kapj fel valamit, addig hozom a kocsit!
-Hogy mit?! -kerekedett el a szemem.
-Ja, hát időközben letettem a jogsit...
Hmm... valóban ilyen régen lett volna, hogy utoljára találkoztunk? Igaz elég hosszú ideje húzta azt a vizsgát... annyira, hogy azt gondoltam körülbelül sose lesz meg neki...
-De épp most, érettségi időszakban? -hüledeztem.
Rántott egyet a vállán.
-Valamikor be kellet fejeznem. Anya már nem győzte fizetni az órákat.
-Be merjek én ülni abba a kocsiba amit te vezetsz? -cukkoltam.
-Felőlem futhatsz utána is. -nevetett. -Na van 20 perced elkészülni, csipkedd magad!
S ki is fordult a szobaajtón. Fejcsóválva indultam ruhát keresni. Ez a lány... Mindig tartogat nekem meglepetéseket.


 Alig egy óra elteltével már nagyban róttuk a boltokat. Valamelyik márkás és atomdrága üzletbe húzott be épp, amit én csak névről ismertem.
 -Itt egy zoknira sincs pénzünk! -torpantam meg.
-Azért nézzünk szét, jó buli lesz!
S megfogta a karomat, hogy szabályszerűen berángasson, olyan hévvel, amilyennel csak egy barátnő tud. Csak ámultam a meseszép ruhákon, aztán amikor megérintettem az egyiket, s az árcédula felé nyúltam, szintén eltátottam a szám. Horribilis összegeket képesek elkérni egy falatnyi topért, aminek az előállítása nem kerülhet többe 500Ft-nál. Elkeseredetten húztam el a szám szélét. 
-Gyere menjünk, itt nem fogunk találni semmit.
-Csak arra még nézzünk el! -húzott tovább... a gyerekrészleg felé.
Felemeltem egy baba ruhát, ami úgy nézett ki mintha egy kifutós modellről szedték volna le, s utána összement volna a mosásban.
-Öhm... nem gondolod hogy ezt már kicsit kinőttük?
-Mi igen, de a kisbabád nem!
-Jajj, Anna... én még nem...
-Igen, tudom, hogy nem döntöttél, de azért képzeletben felöltöztethetjük a kislányodat!
Most először gondoltam bele hogy vajon milyen nemű is lesz... lenne. Lány? Hmm...
-Egyáltalán nem biztos hogy lány lesz... -tudattam vele.
 -Az mindegy. -legyintett. -Most kinevezzük annak, mert a lányoknak jobb szetteket tudok összeállítani!
Tisztára felpörgött. Nem akartam elrontani a kedvét, így belementem. Rózsaszínnél rózsaszínebb, és csillogóbbnál csillogóbb dolgok között válogattunk. Anna repesett az örömtől hogy mini Barbiet csinálhat a gyerekemből, és én is azon kaptam magam hogy egyre jobban élvezem, pedig elhihetitek, hogy nem vagyok az a fajta. Igazán bájos és szép kislányt képzeltem a ruhákba, gödröcskés arccal, s szőke bongyori loknikkal. Ha örökölni fog akármit Harrytől, akkor remélem ez a két dolog lesz: a cuki kis bemélyedések s a göndör fürtjei... Jézusom, mikről álmodozok én! A lányomról aki még meg sem született, s Harry hajáról! Beteges. De jólesett. Egész nap, ahogy jártuk a boltokat, ott lebegett a fejemben az idilli kép... az, hogy milyen kis hercegnőt babusgathatok nemsokára... talán. Természetesen igyekeztem mindig visszazuhanni a valóságba, de végül nagyon beleéltem magam és a Mekiben már ott tartottam, hogy a neveken gondolkoztam.
 -Te milyen nevet adnál neki? -szóltam a falat bambulva.
Már egy ideje szórakozottan mártogattam a krumplimat, s ahogy bekaptam valamiért olyan fura íze volt.... nem olyan ketchupos. Lepillantottam. Hupsz, fagyis krumpli. Megvontam a vállam, mert nem is volt olyan rossz, s kérdőn fordultam a barátnőm felé.
-Mármint a babának? -nézett fel a telefonjából érdeklődve.
-Aha.
 -Húú! Mindenképpen valami menő legyen, tudod olyan sztárgyerekes! Mondjuk... -egy pillanatra elgondolkozott, majd diadalittasan felkiáltott. -Lexi!
 -Hmm... én valami kis aranyosra gondoltam, mint például Bella, Mia, Lara, vagy esetleg Holly.
-Persze. Mi mást adna a mindenkivel kedves, cuki, ártatlan Kamilla, akinek még a neve is egy növényt takar.
-Hé! -löktem oldalba finoman.
-Nem vagyok ártatlan, tudok én rosszat is csinálni!
 A hasamra vándorolt a pillantása.
-Tudom én azt...


 A napok úgy múltak el, hogy szinte észre se vettem. Olyan volt mintha százszorosan akartuk volna bepótolni azt a kis időt ami kiesett a barátságunkból. Gyakorlatilag mindent együtt csináltunk. Tanultunk, vásárolni jártunk, egymásnál aludtunk, ahogy régen. Minden klappolt, csak egyvalami aggasztott... de az egyre jobban. Niall. Nem hívott. Nem írt. Nem keresett. Ennyire nem számítok neki? Vagy csak egyszerűen túl büszke ahhoz hogy bocsánatot kérjen? Milliószor emeltem az ujjam a neve melletti hívás gombra... de aztán mindig belém hasított hogyan is viselkedett... Neki kell bocsánatot kérnie... Nem fogok meghunyászkodni! Csak olyan nehéz megállni, hisz ott tátong a mellkasom közepén egy űr, amit egyedül ő képes betölteni. És hiába vagyok boldog, hogy újra itt van mellettem Anna, kimondhatatlanul hiányzik az én kis szöszim. A nevetése... a bolond dolgai... a mosolya... minden! De úgy látszik ez nem kölcsönös... Valószínűleg feleannyira se vagyok... voltam... neki fontos, mint ő nekem bármikor is... Miért nem lehetnek egyszerre mindketten a barátaim? Miért kell az egyiket feláldoznom a másikért? Az élet kegyetlen, és igazságtalan dolgai engem előszeretettel megtalálnak. Mert miért is ne... Azért próbáltam minél kevesebbet rágódni ezen, s igyekeztem élvezni annak a személynek a társaságát aki mellettem volt. Annáét. Számos közös elfoglaltságunk között az első helyen szerepelt hogy elmentünk dokihoz. Nem mondom hogy ez volt életem legkellemesebb élménye, de legalább túl vagyok rajta. Elmondta hogy hányadik hétben járok (amit természetesen magamtól is tudtam, nem volt sok lehetőség), hogy mi az az időpont ami ideig még lehetséges az abortusz, és hogy milyen gyakran kell a jövőben felkeresnem a rendelőjét. Egy kicsit féltem a vizsgálat alatt, de Anna végig ott volt, s fogta a kezem. Hálás voltam neki.


 Az érettségire is együtt készültünk fel. Még akkor is tanult velem amikor neki már nem kellett. Mivel más suliba járt, az ő szóbelije a mai nap folyamán lezajlott, de mégis átjött utána, hogy végigszenvedje velem a délutánt az én vizsgámra készülve. Pedig biztos nagyon fáradt lehetett szegény. Egyébként felülmúlta saját várakozásait is, és sikerült összehoznia egy viszonylag jó érettségit. Büszke is vagyok rá, mert sose volt az az éltanuló típus.Ellenben velem... aki jelen pillanatban csak veri a fejét a füzetébe hátha úgy jobban rögzülnek a dolgok... Van egy olyan érzésem, hogy az én holnapi produkcióm korántsem lesz olyan fényes mint barátnőmé... ahhh... Valakivel muszáj beszélnem, hogy megnyugodjak. De nem Annával, hanem mondjuk Niallel... Az ő bársonyos hangjára van szükségem. Felkaptam a telefonom, egy pillanatra elgondolkoztam, majd tárcsáztam...
-Igen?
-Zayn?
-Kami? Mizu? Ugye nincs baj? -kérdezte Zayn, az, akit végül felhívtam. Ő bizonyult a legjobb döntésnek.
-Nem, nincs. Csak beszélnem kell valakivel mert beleőrülök a tanulásba. Zavarlak?
 -Dehogy, épp koncert előtt lazulunk.
 -Jajj, az időeltolódás! -csaptam a homlokomra. -Hol vagytok épp?
-Torontóban. Három fellépést is lenyomunk itt a napokban.
-Uhh, az jó. Figyelj... Niallel mi van?
 -Mi lenne?
-Nem tudom... Nem beszéltünk már egy ideje...
-Azt tudom. Mondta hogy összevesztetek.
-Mondott még valamit? -kapaszkodtam bele a reménysugárba, hogy talán én is hiányzok Niallnek, legalább egy parányit.
-Csak annyit, hogy nem fog keresni, amíg rá nem jössz, hogy igaza volt.
-De nem így van! Nekem van igazam! Szemét módon viselkedett Annával, pedig semmi oka nem volt rá! -csattantam fel.
-Én ebbe nem szeretnék belemászni... Nektek kell megoldanotok.
-Márpedig én nem fogom keresni ha még mindig ugyanazon az állásponton van! -kötöttem az ebet a karóhoz.
Elnevette magát.
-Ugyanolyan makacs vagy, mint ő.
-Nem vagyok makacs!
-Neeem, persze. -hagyta rám. -De egyvalami már biztos.
-Mi?
-Hogy már nem stresszelsz a holnapi vizsga miatt.
 -Te emlékszel rá hogy mikor van az érettségim? -rökönyödtem meg.
Az oké hogy jóban vagyok Zaynnel, de régen nem beszéltünk, s egynél többször biztosan nem említettem neki a dátumot.
-Már hogy ne tudnám, hisz...  Áú! -elharapta a mondatot, s halkan feljajdult.-Szóval akartalak is reggel hívni, de így már elrontottad a meglepetést.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta eredetileg mondani, de nem tettem szóvá.
-De aranyos vagy és igazad van, már nem izgulok, köszönöm!
-Igazán nincs mit, kicsi lány! Szurkolok neked holnap, viszont most el kell köszönnöm mert még egy utolsót próbálunk.
-Menj csak, nehogy miattam kerülj bajba! Rittyentsetek oda a kanadaiaknak olyan igazi 1D-set!
 -Meglesz. -nevetett bele a telefonba. -És hé! Remélem minden rendbe jön közöttetek Niallel!
-Hát azt én is... -sóhajtottam.
-Na aludj jól Kam! -köszönt el.
-Köszönöm. Szia, Zayn!
-Szia. 

Egy hatalmas sóhaj kíséretében bontottam a vonalat.
Borzasztóan jót tett, hogy beszélhettem Zaynnel. Elmúlt minden félelmem, s másnap csak úgy brillíroztam. Főleg angolon. Ha a többiből nem is feltétlen, de ebből a tantárgyból biztosan a zsebemben éreztem az ötöst. A vizsgabiztos még külön meg is dicsérte a kiejtésemet. Hát igen. Én már csak ilyen angolos lány vagyok. Ennyit tesz ha valakinek brit barátai vannak. Megkönnyebbültem hívtam fel Annát. Biztosítottam róla, hogy túléltem és jöhet értem. Megbeszéltük ugyanis, hogy elmegyünk, s kieresztjük a gőzt egy kis mozizással. Nagyon ránk fért már az igazi, felhőtlen kikapcsolódás, úgy, hogy végre nem nyomja a vállunkat az érettségi terhe. Perceken belül be is fordult a sarkon az anyukája kocsijával. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, s behuppantam mellé a járműbe.
-Szia.
-Szia. Na? Te is érett lettél? -kérdezte vidáman.
-Ajj hagyjuk is... inkább kapcsolj valami zenét. A rádióhoz nyúlt, s tekergetni kezdte a csatornákat. Divatzenéket, s szomorú számokat nyomott tovább amikor...
-... a One Direction énekese Niall...
-Állj! Hangosítsd fel! -kiáltottam rá. Feltekerte a hangerőt.
 -... Horan csúnya autóbalesetet szenvedett az éjjel. Feltehetőleg ittasan ült a volán mögé, amikor el készülte hagyni a szórakozóhelyet. Az állapotáról nincsenek információink, csupán annyi, hogy elég súlyos ahhoz, hogy a következő Torontói koncerten ne tudjon megjelenni.
Lesokkoltam. Ilyen nincs... Ez lehetetlen... Nem tudtam észhez térni, csak ültem s dermedten bámultam magam elé... Mi az, hogy elég súlyos?! Ugye nem fog... Tovább se mertem gondolni a következményeket... Nem érdekelt hogy össze vagyunk veszve, s az sem, hogy több ezer kilométerre van... csak ott akartam lenni mellette... Mégpedig most, azonnal!