5. rész: Pánik

Miután tényleg minden kikerült belőlem, egy kicsit jobban lettem. Csak ültem a hideg kövön, s bámultam magam elé. Visszaidéztem a szombat éjszakát. Olyan hirtelen történt... Még csak véletlenül sem gondoltam arra, hogy abból nekem nagyobb gondom is lehet annál, mint hogy elárultam a barátnőmet. Pedig lehet... Én hülye! Általában nagyon körültekintő és megfontolt vagyok. Sosem cselekszem meggondolatlanul, mindig mérlegelek és végigfuttatom az agyamban az összes lehetőséget. Sőt, sokszor túl is agyalom a dolgokat. De úgy látszik, akkor és ott, elvesztettem ezt a képességemet. Számolgattam a napokat. Úgy saccoltam, hogy van még egy napom a menstruációig. Talán nincs gond... Egyszerűen csak rosszat ettem, s szokásomhoz híven túlkomplikálom az egészet... Igen, ez lesz a magyarázat. A szédülés teljesen elmúlt és tudatosult bennem, hogy hol is kéne lennem. A francba, a magyar! Túl nagy lendülettel álltam föl, amitől kicsit újra megszédültem. A mosdókagylóhoz léptem, és megmostam az arcomat. A tükörből egy gondterhelt szempár nézett vissza rám. Száműztem az agyam mélyére a feltételezésemet. Egyszerre elég egy gonddal foglalkozni, s az érettségi jelen pillanatban egy parányit fontosabb volt. Jajj, csak sikerüljön kihoznom valamit a megmaradt időmből! Összeszedtem magam, s kiléptem a folyosóra. Kihalt volt minden, hisz a diákok lázasan körmöltek a termekben. Igyekeztem halkan megtenni az ajtóig tartó utat, hogy ne zavarjam a bent folyó munkát. Óvatosan nyomtam le a kilincset, remélve hogy sikerül minél kevesebb feltűnéssel a padomhoz osonni. Ez nem igazán vált be, ugyanis a tanár megállított.
 -Hol volt ennyi ideig??
 -Ööö... a mosdóban? -értetlenkedtem.
 Természetesen az egész terem felfigyelt a jelenetre. Mert miért is ne?
 -Ne szemtelenkedjen velem! -förmedt rám.
 -Elnézést, csak rosszul éreztem magamat...
 -Hát akkor elég rosszul lehetett, amit kétlek... ugyanis ahogy látom még él. -jegyezte meg epésen.
 Aha, felőle meg is halhattam volna... Ha még két órát ott töltök, akkor sem jött volna megnézni hogy mi van velem. Hangot is adtam gondolataimnak.
 -Nem a maga érdeme...
 -Hogy mondja?
 -Sehogy. -rájöttem hogy nincs értelme vitatkozni.
 -Akkor, lesz oly szíves folytatni az érettségit?
 Megmondtam volna neki, hogy már rég írnék ha nem tartana fel, de nem akartam jobban kihúzni a gyufát. Tehát nem szóltam semmit, csak a helyemre mentem. Lopva a faliórára lestem, s megállapítottam, hogy csaknem az időm felét elvesztegettem. A fenébe! Olyan erővel kezdtem papírra vetni a betűket, hogy csaknem lyukat ékeltem bele. Csak úgy száguldottak a gondolataim, és még véletlenül se engedtem nekik, hogy más irányba terelődjenek mint ami most számított. Kihoztam magamból a maximumot a hátrányom ellenére, s az idő lejártával nagyjából elégedetten tettem le a tollat. Nem sikerült olyanra, mint amilyenre szerettem volna, de legalább befejeztem. Aztán lesz ami lesz... bár reménykedek a négyesben. Magamba feledkezve pakoltam be a táskámba s hagytam el a termet. Egészen az ajtóig éreztem a hátamon a tanár szúrós pillantását. Azt hiszem pikkel rám, bár nem is csináltam semmit. Pff.
 Ahogy baktattam hazafelé, elővettem a másik problémámat. Mit csináljak ha beigazolódik a gyanúm? Mivel a menstruációm mindig pontos volt, eldöntöttem hogy várok holnapig, hátha megjön. Ha netalántán mégsem (ami nem fordulhat elő), akkor hogyan tovább? Kinek szólhatok erről? Anyának biztosan nem, mert csak kiabálna egy sort, aztán meg körülbelül még örülne is, hogy ezzel pénzt lehet kicsikarni Harryből. Erre nincs szükségem. Annának sem szólhattam, szintén Harry miatt. Pedig legszívesebben elrohantam volna hozzá egy kis lelki segélyért... előtte mindent vele beszéltem meg. Akármilyen témával fordulhattunk egymáshoz, hisz tudtuk hogy a másik előtt nincs semmi szégyelnivalónk... és titkaink se. Bármilyen nagy pácba is került egyikünk (ami valljuk be őszintén, vele fordult elő többször), a másik minden erejével azon volt, hogy kihúzza onnan, s így is volt rendjén. Iszonyatosan borzasztó érzés, hogy ez megváltozott... miatta. Harry... Minden szál hozzá vezetett... Ha tényleg kisbabát várok, akkor ő lesz az akinek erről tudnia kell... még ha nem is érdemli meg. Kirázott a hideg már a gondolattól is, hogy esetleg az ő gyerekét hordom a szívem alatt. Az zökkentett ki az elmélkedésemből, hogy valaki rángatta a kabátom ujját. Egy olyan tizenkét éves forma kislány állt mellettem, akit eddig észre se vettem. Mondjuk nem is csoda, hisz az sem tűnt fel hogy már a trolin utazok, annyira lekötött az "aprócska" problémám.
 -Szia. Mit szeretnél? -kérdeztem viszonylag kedvesen.
 -Csinálhatok egy képet veled? Hihetetlen hogy te meg Harry Styles... Ő olyan csodálatos... -áradozott.
 -Kevésbé csodálatos mint hinnéd... -dörmögtem alig hallhatóan.
 Nem is próbáltam meggyőzni egy ilyen kislányt, aki feltétel nélkül hisz a kedvence tökéletességében. Úgysem hallgatott volna végig... Tudom hisz két hete még nekem sem lehetett semmi rosszat mondani róluk, mert az egyik fülemen bement, a másikon meg jött is ki, mintha meg sem hallottam volna. Ugyanolyan kislány voltam mint ő...
 -Miért mondod ezt? Nem hogy örülnél neki, hogy téged választott! -háborodott fel.
 Tudtam, hogy így fog reagálni, ezért mielőtt nagyobb hisztibe foghatott volna, csináltam vele egy képet, s leszálltam. Nem volt kedvem végighallgatni a prédikációját, hogy Harry így... meg Harry úgy... ezért inkább gyalogoltam egy trolimegállót hazáig.
 Amint hazaértem, és megéreztem a finom illatot a levegőben, rám tört az éhség. Pedig még azt sem mondhatom, hogy nem ettem semmit egész nap, mert ettem... s nem kevesebbet mint máskor. Felfaltam az egész lábas töltött paprikát, amit anyu a tűzhelyen hagyott. Pedig nem biztos hogy mindet nekem szánta... Hupsz. Közvetlen utána lefürödtem. Jó érzés volt állni a forró zuhany alatt. Teljesen ellazított. A gőz elűzte a sötét gondolatokat s félálomba ringatott. A délután derekán jártunk, de én ott helyben el tudtam volna aludni. Nem érdekelt a matek, pedig nem ártott volna átnéznem még pár feladatot holnapra. Egyszerűen csak aludni akartam, és kipihenni a nap fáradalmait. Ólomnehéz szempillákkal dőltem be az ágyba, s azon nyomban el is fogott az álom.

 *Kedd*

 Reggel szinte kidobott az ágy s rohantam a vécére. Semmi... Nem jött meg. Ez letaglózott. Komótosan kezdtem neki a készülődésnek. Nem volt kedvem a matek érettségihez, csak minél hamarabb ki akartam deríteni, hogy igaz-e ez a rémálom. De sajnos arra még várnom kellett... Mindennel kész voltam, s már a cipőmet húztam, amikor ismételten elfogott a tegnap reggelről oly ismerős hányinger. Egyik lábamon a bakancsommal futottam vissza a fürdőbe, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Jajj... Azt hiszem ez egy jel... de nem a jó fajtából. Kezdtem egyre idegesebb lenni a dolog miatt. Ilyen kételyek között képtelen vagyok leérettségizni. Ebben a lehangolt lelki állapotban indultam el a suliba. Igazam lett... Nem tudtam koncentrálni, pedig nagyon akartam. Egész végig azért szurkoltam, hogy jöjjön már meg, pedig elhihetitek, hogy nem minden nap kíván az ember ilyesmit, pláne nem az érettségije napján. Végigpörgettem a fejemben minden verziót, hogy mi lenne ha... de még belegondolni is szörnyű volt. Az ilyen helyzetekre kellene az ember érzéseire és gondolataira egy csap, amit akkor zárhatna el, amikor csak a szükség úgy kívánja. Ha létezne ilyen akkor jól is sikerült volna... de így csekély esélyem sem volt, nem számíthattam kettesnél jobbra... Hát igen, ezt hívják szívásnak. Amikor végeztünk, olyan sebességgel pakoltam össze és sprinteltem ki a teremből, hogy az osztálytársaimnak pislogni is alig volt idejük, de én már ott se voltam.
 Minél hamarabb pontot akartam tenni az ügy végére... A legközelebbi drogériába siettem, és rögtön a terhességi tesztek felé vettem az irányt. Felmarkoltam kettőt (a biztonság kedvéért), s rohantam is a pénztárhoz, ahol nem más fizetett épp mint Anna. Jajj ne... nem láthatja meg mit veszek... Próbáltam takargatni, hogy ne látszódjon, de már késő volt. A tekintete az arcomról a kezemre vándorolt. Először elkerekedett a szeme, s valami sajnálat féle suhant át az arcán, de aztán rendezte vonásait s egy megvető pillantás kíséretében kisétált a boltból. Most már tudja... még ha én nem is vagyok benne teljesen biztos, ő már úgy fogja gondolni. Képtelen voltam tovább rágódni ezen... Tudni akartam az igazat. Fizettem és amilyen gyorsasággal csak lehetett hazamentem. Szerencsére most útközben nem állított meg senki. Ahhoz nem lett volna türelmem!
 Otthon megittam egy liter vizet és vártam. Amikor végre rám jött a pisilhetnék a mosdóba siettem... Egy ideg voltam, alig bírtam fogni a tesztet. Eljött a döntő pillanat... A kezem iszonyatosan remegett mikor megnéztem a kijelzőt, így meg kellet várnom amíg kicsit lenyugszom, hogy ne follyanak össze a csíkok. Pozitív... Nem, az nem lehet... Biztosan elromlott... Megcsináltam a másikkal is pedig mélyen belül biztos voltam az eredményben. Természetesen az is pozitív lett. Próbáltam higgadt maradni, de egy ilyen helyzetben ez nem túl egyszerű. Fel alá mászkáltam a lakásban s végiggondoltam a teendőket. Oké, akkor most felhívom Harryt, utána meg... Nem tudtam mi lesz utána csak abban voltam biztos hogy közölnöm kell vele a tényt, hogy terhes vagyok. Áldottam az istent, hogy mérgemben nem töröltem ki a számát. Kikerestem a telefonomból az üzenetét s tárcsáztam. Kicsöngött, és viszonylag rövid időn belül fel is vette.
 -Harry? -szóltam bele bizonytalanul.
 -Igen, ki beszél? -válaszolt egy rekedtes mély hang.
 Kétség sem fért hozzá hogy ő volt az.
 -Kamilla vagyok.
 -Ki? -kérdezett vissza.
 -Kamilla... A magyar rajongó akivel együtt voltál a Budapesti koncert után...
 -Igen... most már rémlik valami.
 Még jó hogy rémlik te szemétláda, gondoltam.
 -Szóval -kezdtem- azért hívlak...
 -Mert nem tudsz kiverni a fejedből. -fejezte be a mondatom. -Általában ez előfordul, de hidd el idővel jobb lesz.
 -NEM! Végighallgatnál?? Terhes vagyok...
 -Oké, és ezzel én most mit kezdjek? -adta a hülyét.
 Kezdte igazán felhúzni az agyam.
 -Nem tudom... Bármit!! -idegeskedtem.
 -Jó figyelj, erre nekem nincs időm. Nem tudom kivel dugattad meg magad hogy most rám tudd kenni ezt a gyereket, de engem kurvára nem érdekel. Nem fogsz rám akaszkodni mert egy kis pénzre és hírnévre vágysz!
 -Harry... de ez nem így van...
 -Mondd annak aki kíváncsi rá! -csapta rám a telefont.
 Könnycseppek gördültek végig az arcomon, és újraindítottam a hívást. Nem vette fel. Megint megpróbáltam, de szintén nem szólt bele senki. Már patakzottak a könnyeim. Kétségbeesetten próbálkoztam újra meg újra, de reménytelenül. A sokadik hívásra felvették. Niall volt az...