4. rész: Hírverés

 Gondoltam, már az elején elküldöm.
  -Hagyj békén Harry! Az sem érdekel, ha térden csúszva esedezel bocsánatért! -kiabáltam a telefonba.
 Mély, angol férfi hangra számítottam, e helyett egy magas, magyar női hang szólt bele a készülékbe.

 -Harry? Harry Styles? Csak nem összevesztetek? Még nagyobb sztori lesz ebből mint amit reméltem...
 Ezt bebuktam, hisz egy pletykára éhező riporterrel volt dolgom.
 -Nem lesz itt semmiféle sztori! -jelentettem ki határozottan, és lecsaptam a telefont.
 Nem akartam ismét címlapra kerülni. Nem volt szükségem a felhajtásra, hogy aztán majd megint úgy viszonyuljanak hozzám a többiek... Dühösen csörtettem ki a konyhába valami elemózsia után nézve. Könyékig el voltam veszve a nasis szekrényben, amikor meghallottam anyu hangját a hátam mögött.
-Mégis mikor akartál szólni erről? -kérdezte, én meg villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül.
 Egy újságot csapott le elém a pultra, pontosabban ugyanazt a számot amit Gábor az iskolában.
 -Sa-sa-sajnálom... -akartam szabadkozni, de közbevágott.
 -A munkatársaimtól kell megtudnom, hogy a pici lányom összejött egy világsztárral? Na mesélj édesem! -lelkendezett.
 Nagyon meghökkentem. Mi van vele? Eddig utálta a One Directiont... mint mindenki más. Azért is nem mondtam neki semmit, mert tudtam hogy úgysem érdekelné. Igazából soha semmivel nem foglalkozott ami velem volt kapcsolatos. Nem mesélhettem neki a suliról, mert hidegen hagyta, nem mesélhettem a One Directionről, mert nem érdekelte. Így egy idő után, már nem mondtam neki semmit. Szerintem az sem tűnt volna fel neki, ha hirtelen fogom magam, és lelépek. Csak akkor gondolkozott volna el rajta, hogy hol vagyok, amikor nem talál valamit, ugyanis állítása szerint az eltűnt tárgyakért mindig én vagyok a felelős. Szóval nem értettem mi ez a hirtelen nagy érdeklődés... és hogy még lelkes is, na ez nekem tök új volt.

 -Háát... nincs közöttünk semmi... felhívott a színpadra és ennyi...
 -Aha, látom a képen. -kacsintott rám-  Értem én hogy nem akarsz az anyáddal ilyesmiről beszélgetni mert az olyan "cikii". -rajzolt macskakörmöket a levegőbe. -Nem is zaklatlak tovább a részletekkel. Csak annyit mondok hogy szurkolok nektek, tudom hogy ez neked milyen sokat jelent!
 Agyamba hasított a gondolat hogy mégis hogyan reagálna, ha tudná a részleteket... Nem hiszem hogy pont így... végül az utolsó mondatára feleltem.
 -Nem kellek neki. Amúgy is ha figyelnél rám, nem is ő az akit igazán szeretek a bandában!
 -Egyre megy. -legyintett. -Ugyanolyan gazdag és híres mindegyik!
 -Anya! -háborodtam fel. -Nem az a fontos... hanem, hogy mondjuk milyen emberek!
 -Tanuld meg, hogy van egy határ, ami után már csak a pénz beszél.
 Hogy nem jöttem rá hamarabb, honnan fúj a szél? Anyám Harryben csak azért látta a potenciális férjjelöltet, mert elég gazdag volt. Bemutatom az édesanyámat. Kedves nem? Égnek emeltem a szememet majd kezemben egy csomag chipssel kisétáltam a konyhából.


 Teltek a napok, és minél kevésbé próbáltam gondolni az ominózus esetre, annál többször juttatták eszembe az emberek. Nem tudtam úgy végigmenni az utcán hogy ne ismertek volna fel. Összesúgtak a hátam mögött... "Te ez az a csaj... Látom, de mit eszik rajta Harry?" .. meg efélék. Néhányan pedig, leginkább kislányok, odajöttek hozzám egy közös fotóra amit végképp nem értettem, ugyanis nem tettem semmi érdemlegeset amiért értékes lehet egy ilyen kép.
 Folyton csengett a telefonom, mindenféle interjú, meg tv-s show miatt. Nem győztem elhárítani a felkéréseket. De legalább többet nem bakiztam akkorát, mint az első ilyen hívásnál. Természetesen lehozták a cikket jó nagy körítéssel. Abból az egy mondatból ami véletlen elhagyta a számat, kialakítottak egy egész kis történetet, hogy Harry megcsalt és vissza akarja könyörögni magát. Olyan mondatokat adtak a számba, amit talán még életemben nem mondtam ki. Állítólag könnyekkel küszködve nyilatkoztam a riporternek, hogy "Nagyon fáj... nem hittem volna, hogy képes lesz ezt tenni velem, pedig azt mondta hogy szeret... Nem tudom, hogy meg tudok-e neki bocsátani valaha..." 

Vicces mert egy pár napos "kapcsolatról" beszélünk. Tudtam is volna nevetni rajta, ha a lap olvasói nem hitték volna el a pletykát azonnal. A cikk megjelenése után egy nappal, át is jött a szomszéd néni sütivel a kezében, mondván hogy az majd enyhíti a szerelmi bánatomat. Ühüm... még ha lett is volna olyanom, de azért aranyos gesztus volt tőle.
 A közösségi hálókon százasával ugrottak felfelé a követéseim, és életemben nem volt még képem, amit akár megközelítőleg is ilyen sokan lájkoltak volna, mint azt a pár Instagramos képet amit még a fiúkkal lőttem el szombaton. Szombat... Annyi minden történt azóta és olyan más lett minden... olyan nyüzsgő. Fenekestül felfordult az életem. Máshogy viszonyultak hozzám az osztálytársaim, sőt a tanáraim is. Az előbbiek csodálattal s érdeklődve, az utóbbiak pedig rosszallóan... néhányat leszámítva. Például a biosz tanár, akivel azelőtt sosem ápoltam valami baráti viszonyt, hirtelen megtáltosodott és én lettem nála a kiskedvenc. Feltűnően kivételezik velem az óráin, amire nem szolgáltam rá. Én nem ezt akartam.... legalábbis nem így. Nem érdemlek kiemelt figyelmet... sőt... Szívesen visszaadtam volna ezeket a "kiváltságokat" Anna barátságáért cserébe. De nem lehetett... pedig minden sokkal jobb, és könnyebb lenne, ha itt volna mellettem... Azóta nem jelentkezett, éppúgy mint ahogy Harry sem. Na nem mintha az utóbbit vártam volna vagy ilyesmi... Vajon néha eszébe jutok? Náluk is ennyire felfújhatták a sztorit? Ha igen, akkor elolvasta azokat a cikkeket? És mit gondolhat erről az egészről Niall? Sok megválaszolatlan kérdés, amikre már egy hete keresem a választ... Még a tegnapi ballagáson is ezen agyaltam annyira nem kötött le az igazgató beszéde. Most is ő jár a fejemben... Itt ülök a halom tétel fölött hajnali kettőkor és nem tudok koncentrálni. Pedig át kéne néznem, mert holnap magyar érettségi... Nem megy. Nem tudok megszabadulni a gondolataimtól. Harry behálózta a fejemet.

*Hétfő*

 Valaki rázogatta a vállamat.
 -Kamilla! Kelj fel, elkésel! -keltegetett anyu.
 Mi?? Reggel van? De az nem lehet! Olyan sebességgel pattantam fel az íróasztalomtól, hogy az arcomra ragadt magyar tételnek ideje sem volt leesni, úgy kellet lefejtenem róla. A hirtelen mozdulattól megszédültem, s elfogott a hányinger. Egy pillanatra meg kellet kapaszkodnom az asztal szélébe, hogy helyre jöjjön a gyomrom. Az órámra néztem. Negyed nyolc volt! Úristen elaludtam!! Nem késhetek el az érettségim első napján! Ez is Harry hibája! Miatta kellett tovább fenn maradnom, mert nem hagyott koncentrálni! Eszeveszetten kezdtem neki a készülődésnek. Lesikáltam az arcomról a betűket amik a tételről ragadtak rá, majd fogat mostam, szerencsésen lefogkrémezve a pizsamámat. Áldom az eszemet hogy este kikészítettem az ünneplőmet, így már nem vett el időt a megkeresése. Nagy sietségemben még a nejlonharisnyámat is elszakítottam. Anyu mosolyogva figyelte a fejvesztett kapkodásomat és felém nyújtott egy másik harisnyát meg a szendvicseket.
 -Azt hiszem ezekre szükséged lesz. -mondta.
 Életmentő volt. Adtam egy gyors puszit az arcára és már siettem is a trolira. A járművön kapaszkodva újra elfogott a rosszullét. Most nem lehetek beteg... le kell érettségiznem. Szerencsére hamar elmúlt. Rohantam, és az utolsó pillanatban estem be a terembe. A tanár gúnyosan megjegyezte.
 -Azért mert híres lett, ne gondolja a kisasszony hogy különleges bánásmódban részesülhet!
 -Dehogy.. én...
 -Nincs időnk végighallgatni a magyarázkodását, üljön le! -utasított ingerülten.
 Szemlesütve kullogtam a számomra kijelölt padhoz. Kipakoltam az asztalom tetejére a szükséges dolgokat, mint például tollak, szendvicsek, innivaló stb. ugyanis négy óra hosszat, amíg az egész zajlott, nem nyúlhattam a táskámba  Eléggé izgultam mert nagy volt a tétje. A magyar volt számomra a legfontosabb, ezt nem szabadott elszúrnom. Nem volt időm sokat rágódni mert a tanár felhívta a figyelmünket a kezdésre és kiosztotta a lapokat. Kézhez kaptam azt a papírt, ami meghatározza a jövőmet, és pontot tesz az elmúlt négy évemre. Elolvastam a szöveget. Nem találtam túl bonyolultnak. Nekiláttam a feladatok megoldásának és lázasan körmölni kezdtem. Úgy számítottam, hogy ha ilyen tempóban haladok, akkor bőven elég lesz az idő... Aha, meg ahogy én azt elterveztem...
Hirtelen olyan erős rosszullét fogott el, hogy muszáj volt kikéredzkednem a mosdóba. Szédültem, azt hittem ott esek össze a folyosón. A mosdóba érve leereszkedtem a hideg kőre. Kicsit jót tett a hűvös de az émelygés nem múlt el. Forgott a gyomrom, és átkoztam a helyzetet és a szervezetemet...  miért pont mostanra kellett időzítenie? Hánynom kellett. Megosztottam a vécével a gyomrom tartalmát. Minden kijött belőlem ami csak lehetett, de nem lettem jobban. Ahogy ott ültem a hideg kövön elgondolkoztam... Hol és mikor kaphattam el ezt a vírust? Összekötöttem az agyamban eseményeket, és bevillant egy lehetséges magyarázat... Jajj ne... csak azt ne... Megcsapta az orromat a kellemetlen szag, minek következtében újra üdvözölhettem a vécécsészét.