36. rész: Meg van bocsájtva?

Sziasztok! 

Már megint megcsúsztam a résszel... Vagyis az nem kifejezés, talán még nem volt ilyen hosszú kihagyás, de higgyétek el, nem igazán az én hibámból! 

Először is nem tudom mi van velem.

Elromlottam...

Hetek óta amikor írni próbálok, folyamatosan bealszom... az oké, hogy este van, de eddig csak akkor ment az írás, most meg már akkor se. Mintha a testem valahogy érezné, hogy úgysem fog sikerülni, ezért inkább takarékra teszi magát. Pedig mennyit küzdöttem ellene, hogy összehozzam a részt, de hiába.

Fogalmam sincs mi ez, de amikor ezeket a sorokat olvassátok, talán már kilábaltam belőle. 

Valamint sajnos közeledik a szakvizsgám, úgyhogy ilyesmi kimaradás a közeljövőben még amiatt is előfordulhat. Elnézést, ha most csalódottak vagytok, de nem tehetek róla.:(

Hogy újra felfelé görbítsem a szájacskátokat, egy kicsit tekintsünk a múltba, a jelenbe, és újra a jövőbe!;)

El sem hiszem, hogy már itt tartunk! A minap elmerengtem rajta mennyire elszaladt az idő, mennyi minden történt már a sztoriban, és hogy mennyi kalandot éltünk át együtt! 

Elképesztő! És ami még annál is elképesztőbb, hogy sokkal több minden van még hátra, mint amit az elején csak remélni mertem... Izgultok ugye? Hogy mégis mit keres itt az apja? Milyen nemű lesz a baba? Mi történik Harry, Niall és Kamilla szerelmi háromszögével? És, hogy mi lesz ennek az egész katyvasznak a végkifejlete? 

Higgyétek el, én még nálatok is jobban izgulok! Mióta bepötyögtem ennek a sztorinak az első szavait, azt várom, hogy már az utolsó részt írhassam. Szerintem nem mondok azzal újat, hogy hatalmas durranás lesz, talán mindennél nagyobb, mint amit eddig tőlem megszokhattatok... ;)

Na de ott még nem tartunk, tartogatok számotokra addig még melepetéseket! És most, hogy kellően felcsigáztalak titeket, kezdődjön is a megszokottnál kicsit hosszabb rész! Nagyon szépen kérlek titeket, ha szeretitek ezt történetet, iratkozzatok fel és kommenteljetek! Nem tudjátok elképzelni, de a világon mindennél többet jelentene... nem túlzok, komolyan a ti visszajelzéseitek éltetenek! És mivel az elmúlt három hónapban nem érkezett feliratkozás, csupán le, valamint megcsappant a kommentszám, kezdem elveszíteni a történetbe vetett önbizalam...

Ezek az adatok aggodalomra adnak okot, szóval legyetek szívesek, ha még itt vagytok, akkor tegyétek még nekem ezt az apróságot! Nektek csak egy-két kattintás, de nekem a világ! 

Most már tényleg nem húzom tovább, jó olvasást kedveskéim! ❤️

xx Fanni  

 Egyszerűen lefagytam. Az agyam, a gondolataim, a testem felhagyott a működéssel. Képtelen volt befogadni azt az információt, hogy az ember, aki most hozzám beszél, az ember aki csupán néhány méterre áll tőlem...  az az ember, az apám. Az apám, akit még soha nem láttam.

A szemek találkoztak, és én magyarul mondtam ki a szót, ami a fejemben zakatolt.

 - Miért...? 

A könnyek csíptek, de nem engedtem nekik. Csak hallanom kellett a hazai szavakat. 

 - Sajnálom... - válaszolta az anyanyelvemen. - Hidd el nem így akartam! Fiatal voltam és felelőtlen! - A beszélgetés ezen részét nem értette senki rajtunk kívül, ezért visszaváltott angolra, majd újra a nagyközönséghez fordult. 

 - Én vagyok Kamilla apukája, és szeretném az unokámmal bepótolni azt az időt, amit a lányomnál elvesztettem! 

 Mivel nagyjából felocsúdtam az első döbbenetből, így képes voltam jobban szemügyre venni a férfit. Negyvenes évei elején járhatott, haja néhol deres, arcát halvány barázdák szántották, de jól tartotta magát. Sőt, ami azt illeti egész jóképű volt, könnyen el tudtam őt képzelni fiatal korában szívtipróként. Kerestem a közös vonásokat, amiket csakhamar meg is találtam. A szám... az orrom...  a hajszínem, épp, mint az övé. Teljesen lesokkolt, hogy valóban az apám áll előttem. Megrohantak a gondolatok, hogy hányszor lett volna rá szükségem az életben, és most csak így ideállít, hogy sajnálja... Hogy a az unokájával törődni akar... Túl sok volt ez nekem, és nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Tompult érzékekkel csak annyit észleltem, hogy hozzám beszélnek, de hiába, nem volt szükségem senkire. Se a srácokra, se az apámra, a tévére meg végképp nem. Mielőtt élő adásban közvetíthették volna a kiborulásomat, fogtam magam, s megbolygatva a mellettem ülők kényelmét, kirohantam a stúdióból. 

 A kihalt folyosón találtam menedéket és a legközelebbi székre rogytam. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam feldolgozni a dolgot, csak sírtam. 

 Egy test ereszkedett a mellettem lévő székre. 

Anna volt az.

Na már csak ő kellett nekem. El akartam küldeni, de a szám nem engedelmeskedett, hanem helyette ez csúszott ki rajta:

 - Mégis mit keres itt ez a szemétláda? 

 Válasz helyett először csak magához húzott, és hagyta, hogy egy kicsit zokogjak az ölelésében. Teljesen össze voltam zavarodva. Miért csinálja ezt? Miért rohant ki utánam? Talán mégsem hagyja hidegen a lelki világom?

Könnytől áztatott szemekkel néztem fel rá, s vártam sokmindenre a választ, hogy most mi is történik valójában.

 - Egyértelmű. A pénzedet.

 - Micsoda? Dehát nekem nincs is pénzem! 

 - Jaj, Kamilla ne légy naiv! Neked lehet, hogy nincs, de Niallnek van. És így a várandós barátnőjeként, az ő pénze a tiéd is. Nyilvánvaló, hogy abban a reményben fedte fel titkát, hogy majd neki is kijut a hírnévből és gazdagságból ami veletek együtt jár. - Egy pillanatra megállt, csend telepedett közénk. Elgondolkozott valamin, majd egy hatalmas sóhaj után folytatta. - Ahogy az elején én. 

 Felsejlettek előttem Niall és Sophia egykori szavai.

 - Akkor ebben is igazuk volt - suttogtam. - Nem azért békültél ki velem, mert hiányoztam, hanem tényleg csak Harryhez akartál közel kerülni, és kihasználni a rivaldafényt, ami vele együtt jön... - a felismerés pofáncsapott. Ebbe a variációba sosem gondoltam bele. De ami azt illeti, nem lepődtem meg igazán, ahhoz képest amiket utána csinált, ez már kispiskóta. Azóta sajnos mindent kinézek belőle...

 - Így már minden tiszta. Rám sosem voltál kíváncsi - tettem hozzá kimérten, és amennyire csak tudtam elhúzódtam tőle. 

 - Nem, nem, hallgass meg! Azért az nem teljesen úgy volt! Bevallom, egy picit tényleg Harry miatt békültem ki veled. Tudod jól, hogy milyen nehezen bocsájtok, de mivel tudtam, hogy ezzel lesz esélyem újra látni őt, megvolt a motiváció, hogy elnézzem, hogy ti ketten... Na meg persze hiányoztál, ahogy most is! Ha te egyáltalán nem érdekelnél, akkor ebben a pillanatban itt ülnék veled? A barátnők arra vannak, hogy kihúzzák a másikat a mélypontból... igaz sokszor nem tettem meg, amikor szükséged lett volna rám, amit mélységesen sajnálok... Remélem hiszel nekem, hogy ez alkalommal kicsit sem érdekből teszem, hisz már nincs is miért, Harry már a barátom! Szeretlek téged is, és őt is, és nem akarom, hogy ez a gikszer közénk álljon! Az idő leszedte a féltékenység ködét a szemem elől, és ahogy elkezdett hiányozni a barátságunk, megpróbáltam megérteni a te szemszögedet. Már csöppet sem haragszom. Értem már miért csináltad, és rájöttem, hogy az én húzásom majdhogynem undorítóbb volt. Így utólag nagyon bánom, és sajnálom... pont, ahogy te is. Mindketten megbántuk tetteinket, és habár mindenki követhet el hibákat, tudni kell megbocsájtani. Itt már csak az a kérdés, hogy te meg tudsz-e nekem bocsájtani? 

 Ezek után, hogy mondthattam volna nemet? Éreztem, hogy teljesen őszinte volt. Még ha a kihasználós része nem is volt túl szép a sztorinak, de legalább bevallotta, és rájött, hogy hibázott. Az meg, hogy az akkori hamiskás bocsánatkéréséhez hasonlította a mostanit, mástól kicsit fura lett volna, de tőle nem. Eléggé Annásan adta tudtomra, hogy igazat beszél, és mostmár minden rossz tettének, és tulajdonságának tudatában is képtes voltam neki megbocsájtani. Ahogy mondta, mindenki követ el hibákat, és akit igazán szeretünk, annak meg tudunk bocsájtani. 

 - Hát persze, hogy meg. 

Ölelésre tárta a karját, és hosszú, hoszzú idő után jó volt újra igazán hozzábújni. Egy gondolat befurakodott az elmémbe. 

 - Mikor jöttél rá minderre? - kérdeztem, ahogy kibontakoztunk az ölelésből.

 - Mármint, hogy hiányzol, vagy hogy megbántam amit tettem? 

 - Mindkettő. 

 - A legutobbi koncerten. Ott álltunk pár méterre egymástól, és én tök rosszul éreztem magam, hogy nem együtt tombolunk. 

 - Pont ugyanez volt bennem is! - Éreztem, hogy újra könnyek gyűlnek a szemembe. Túl érzékennyé tesz a terhesség. 

 - Akkorra nagyon megértek bennem ezek a dolgok és ezért is nem zavartam meg a meghitt kis hármasotokat, tudtam, hogy azt csakis nektek kell lerendeznetek. Persze a féltékenység zöld szemű szörnye rávett, hogy egy idő után rángassam vissza Harryt. Ezért elnézést kérek. 

 - Semmi baj. Akkor már úgysem lehetett velük normálisan beszélni, mert elragadta őket a vita heve.

 - A két fiút? Min kaptak össze? - láttam a szemében egy pillanatra megcsillanai a félelmet, de ügyesen urrá lett magán, és már csak az őszinte érdeklődés tükröződött vissza.

 - A gyerek nemén.

Egy sóhaj kiséretében felnevetett. Valószínűleg a megkönnyebüléstől, és a vita értelmetlenségén egyaránt.

 - Ki melyik oldalon van?

 - Harry természetesen, alfahímként fiút akar, Niall meg mellettem áll, hogy kislány lesz. 

 - Na akkor most megmutatjuk Harrynek, hogy neki sincs mindig igaza, mert szerintem is kislány lesz! - kacsintott rám. - Mikor fog kiderülni? 

 - Pontosan nem lehet tudni, majd ha az ultrahangon úgy fordul a pici, de mostmár az orvos is türelmetlen, a legtöbb esetben ilyenkor már tudják. Szóval reméljük a következő vizsgálatkor.

 - Akkor vigyázz Harry, hamarosan nagyot fogsz koppani! - nevetett fel. 

Hihetetlen jól esett, hogy mellénk állt. Igazán sokat jelentett ez a gesztus, főleg tőle, aki élt-halt mindenért amit Harry mondott. Teljes mértékben megbizonyosodtam róla, hogy visszakaptam a régi barátnőmet. Még az az idők előttit, hogy ez az egész elkezdődött volna. 

 - Na jó, akkor most orvosoljuk azt a problémát, amit az apád felbukkanása generált - váltott témát.

 A nagy érzelemviharok közepette ki is ment a fejemből az apám. 

 - Akkor szerinted nem lehet igaz, hogy tényleg sajnálja és a kicsi életének már a része akar lenni? 

 - Tuti, hogy nem. Kamilla használd a fejed! Miért nem keresett éveken át, ha megbánta, hogy elhagyott? Miért pont most, amikor köztudott, hogy világsztárokkal mászkálsz? Tiszta sor. Hasznot akar húzni belőled. A gyereknek meg valószínűleg mindössze annyi köze van a megjelenéséhez, hogy a nyilvános megerősítésetekből, de főleg az előtte-utána lévő médiacirkuszból értesülhetett kikkel és merre vagy. Utána meg már nem nagy kunszt betanulni pár angol mondatot, és utánanézni, hol rendezhet publikus jelenetet, ahol magára hívhatja a sajtó figyelmét is. 

 Teljesen igaza volt. Mindenben. Jó az angoltudásában nem lehetünk biztosak, de az volt most a leglényegtelenebb pont. Vagy mégsem?

 - Figyelj. Tegyük fel, hogy nem tud angolul. Akkor ezt az előnyünkre is fordíthatjuk nem igaz? Mivel csak velünk tudja megértetni magát, és mi határozottan elküldjük, így akármennyire is kapálózik, nem nagyon tudja majd eljátszani a sajtó előtt az összetört apát, akit a lánya visszautasított. 

 - Azt hiszem értem miről beszélsz - dörzsölgette Anna az állát elgondolkozva. 

- Csináljuk, hajtsuk el azt a férget!

 - Segítesz? -csillant fel a szemem.

 - Még szép! Hisz mire valók a barátnők! - mosolygott rám, aztán már bele is lendült az akcióba. - Kell egy haditerv! Mert ennek a műsornak hamarosan vége, és van egy olyan érzésem, hogy apádat stúdiósok tömkelege fogja követni, hogy elsőkézből értesüljenek a botrány fejleményeiről, amit ő valószínűleg kicsit sem fog bánni. Ezt az is bizonyítja, hogy mostanáig bőven utánad jöhetett volna, hogy ketten megbeszéljétek a dolgot, de nem tette, tehát valóban felhajtást akar.  Nekünk csak az a dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk, mert magunk több esélyünk van leállítani, mint a nagyközönség előtt. Tehát most írj egy SMS-t Niallnek, intezzé úgy, hogy az apád közelében jöjjenek ki, és hívja a kocsit, amivel rögtön leléphetünk valahová, ahol nyugodtan tudsz apáddal beszélni. Meg fogja érteni. Beülünk valahová. Elmondjuk neki, hogy senki sem kíváncsi a színjátékára és ott hagyjuk. Nem lesz nehéz.

 - És ha utána zaklatni fog? - aggodalmaskodtam.

 - Szerinted hány testőr fog a rendelkezésünkre állni, ha azt mondod Niallnek, hogy nem akarod a közeledben tudni? - nézett rám jelentősségteljesen.

 - Oké nyertél - adtam meg magam. - Te jó vagy a ravasz tervekben. 

 - Mi tagadás - vont vállat - tényleg így van. De írd már azt az SMS-t, mert bármelyik pillanatban vége lehet! 

 És valóban. Éppenhogy csak vázoltam a helyzetet a szöszinek, már be is fejeződött az adás. A kérésemre a srácok nem álltak meg beszélgetni senkivel, hanem szinte apám nyomába szegődve léptek ki a folyosóra. Ő amint meglátott engem, odasietett és már bele is kezdett a meséjébe.

 - Kamilla, úgy sajnálom! Hidd el nem az én hibám...

 - Oké rendben, de ezt ne itt beszéljük meg! - szakítottam félbe látván, hogy megkörnyékeznek minket a tévés emberek. - Menjünk egy nyugisabb helyre. Fiúk, mehetünk? - fordultam a többekhez, majd ők azonnal kapcsolva, elkezdték terelgetni apámat a kijárat felé. Először látszott, hogy ellenkezni próbál, de aztán valószínűleg valami olyasmi futhatott át a fején, hogyha most sikerül a kegyeinkbe férkőznie, akkor még bőven kijut majd neki a szereplésből a későbbiekben, mert utána szinte már boldogan követett minket. Hogy mekkorát tévedett. 

 Egy viszonylag közeli helyre ültünk be. Nem tudom körbeírni, hogy pontosan mi is volt az, mert nem tűnt igazán se étteremnek, se bárnak, se kocsmának, de a célnak tökéletesen megfelelt. Aranyos volt a srácoktól, hogy mind ottmaradtak támogatni. Rendeltünk italt, nekem persze szigorúan alkoholmenteset, majd a pincérnő távoztakor bekövetkezett feszült csendben hét fürkésző, várakozó szempár meredt egyetlen személyre. Az apámra.

Látszott rajta, hogy nagyon fusztrálva érzi magát, mint egy csapdába esett kisegér, kapkodta a fejét közöttünk.

 - Hallgatunk - utasítottam magyarul, cseppet sem kedvesen. Elhatároztam, hogy nem hagyom becsapni magam, nem fogok bedőlni a hisztijének. 

 - Nem beszélhetünk kettesben? Minek kell nekik is itt lenni? - valószínűleg már megbánta, hogy belement ebbe, hisz a többiek akár a testőrök, pókerarccal bámultak rá. Nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne nevessek az ábrázatukon. Édeseim, valószínűleg egy maffiás filmbe képzelték magukat. Szerencsére azért nem volt olyan tragikus a helyzet, és az igazi testőrök kint várakoztak a kocsiban.

 - Ohh, hogy zavarnak? - a lehető leggúnyosabb hangsúlyt vettem fel, amire csak képes voltam. - Érdekes, évekig megvolt a lehetőséged, hogy csak velem beszélj, de te mégis a tévé elé hoztad a témát, és a nagy nyílvánosság előtt akartad megtárgyalni! Mond ők nem zavartak? Nem ugye? Akkor a barátaim se zavarjank! Különben is egy kukkot sem tudnak magyarul, ahogy látom te meg angolul, úgyhogy nem lesz itt probléma, beszélj csak. 

 Nyelt egyet, és próbált minél jobban megbánt arcot vágni. 

 - Édesanyáddal nagy szerelem volt a miénk - fogott bele, engem meg, mint akit gyomron vágtak, úgy hatott rám már az első mondata is. - De fiatalok voltunk, és felelőtlenek. Egykünk sem volt kész egy kisgyerekre, hisz majdhogynem mi is azok voltunk még. Nagyon berezeltem a feladattól és hülye módon megfutamodtam, hátra hagyva a szerelmemet és téged is. Persze néhány év múlva rájöttem mekkora szemét voltam, és ki akartam javítani amit elcsesztem, de anyád már nem engedte. Hiába akartam utána a gondodat viselni, a közeledbe sem mehettem. Túlságosan haragudott rám... 

 Teljesen megérintett a történet. Fogalmam sem volt már mit gondoljak. Tényleg így történt volna? Ő valóban keresett, csak anya volt képtelen megbocsájtani annak a férfinak akit egykor szeretett? 

Anna látta, hogy elgyengültem és a könnyeimmel küszködök, így átvette az irányítást. 

 - Hazugság! - csapott az asztalra. - Kamilla kicsiként mindennél jobban vágyott egy apukára. Az anyukája tudta ezt, s majd megszakadt érte a szíve, hogy nem tudja megadni a kislányának a normális családot, amire szüksége volt. Kizárt dolog, hogy ne engedte volna, legalább a láthatást! 

 Apám erre teljesen felkapta a vizet.

 - Kamilla, ki ő, és mit szól bele olyan témába amiről fogalma sincs?! Meg amúgy is, azt mondtad nem értenek semmit! 

 Az, hogy kiabálni kezdett, visszatérített valóságba. Nincs ehhez joga!

 - A kiskori legjobb barátnőm, amit tudnál, ha az életem része lettél volna! És sokkal több fogalma van erről az egészről, mint neked! Arra is ő világított rá, hogy mit keresel itt valójában!!

 - Téged és az unokámat! - védekezett immáron rémülten. - Meg akarlak ismerni titeket! A családhoz akarok tartozni!

 - Fenét! Kicsit sem vagy kíváncsi ránk! Csak és kizárólag azért akarsz a családhoz tartozni, mert a Horan név nem kevés pénzt és hírnevet hozna neked! Különben miért most kerestél volna meg? Miért pont akkor, amikor nyilvánosságra kerül, hogy egy világsztártól várok gyereket? Miért egy műsor közepén, élő adásban, több millió néző előtt? Megmondom a választ: mert ki akarsz használni. 

 - Dehát előbb mondtam, előtte is kerestelek, csak anyád... 

 Elegem volt belőle, hogy így beszél azokról akiket szeretek. Le akartam zárni, és itthagyni ezt a rémálmot örökre. 

 - Fejezd be, hogy az anyámat hibáztatod! - kiabáltam a képébe. - Lehet, hogy nem mintaanya, de veled ellentétben felnevelt, és mindig a legjobbat akarta nekem! Ha valamilyen csoda folytán igaz lenne a szavad, amit kétlek, akkor is biztos vagyok benne, hogy csak azért döntött így, mert meg volt róla győződve, hogy egy igazi szemétláda vagy, aki nem érdemel meg! Ami most be is bizonyítottál ezzel a húzásoddal! - indulatosan felpattantam majd angolra váltottam. - Indulhatunk! Nincs már mit megbeszélnem ezzel a seggfejjel! 

 - Sajnálom! Sorry, sorry! - próbálkozott  kétségbeesetten az apám, de mindhiába, ugyanis a srácok körülfogtak és egy perccel később már az autóban ültünk. 

 Ott kiszakadt belőlem minden felgyülemlett feszültség és keserves zokogásba kezdtem. Niall magához húzott és a hátamat simogatva próbált csitítgatni. 

 - Édesem... Csss! Elmondod nekünk mi történt? 

 Nem tudtam megszólalni, túlságosan zaklatott voltam, így Anna vázolta helyettem a történetet. 

 - Na ennél még én is jobb apa vagyok! - méltatlankodott Harry, és igazat kellett neki adnom.

 - Az aljas szemét! Ne aggódj, soha többet nem fog a közeledbe merészkedni, azt garantálom! - szólalt fel Niall is. 

 Hozzábújtam, és még ott a kocsiban elnyomott az álom. Annyira leterhelték a történtek, hogy arra sem ébredtem meg amikor elvittek az ágyig. 

Azt viszont megéreztem, amikor bennem megmozdult valami. Álmomból riadtam fel, és először azt hittem képzelődtem, de aztán újra érzékeltem az apró végtagok nyomását odabentről és elöntött a melegség. A kisbabámat éreztem. Először életemben éreztem, ahogy mozog a hasamban, és nem volt ehhez fogható boldogság.

Azonnal felültem és keltegetni kezdtem Niallt. Ezt neki is tudnia kell!

 - Niall, Niall kelj fel! A pici megmozdult!

 Félálomban eleget tett a kérésemnek, aztán amikor eljutott a tudatáig a mondatom tartalma, tágra nyíltak a szemei, és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán. 

 - Jézusom, ez fantasztikus!  

Hozzám hajolt egy csókra, majd le a hasamhoz, amiről először azt hittem, azt is meg akarja puszilni, de aztán beszélni kezdett. 

 - Jól van kishaver, tudjuk, hogy odabent vagy, de mostmár hagyd egy picit aludni anyucit, mert nagyon nehéz napja volt, oké? 

 - Niall! - szóltam rá nevetve. - Hagyd szegényt, hadd tornásszon, ha ahhoz van kedve! 

 Elterült az ágyon, majd mosolyogva lehúzott a mellkasára. 

 - Olyan gyönyörű lány lesz, mint amilyen te vagy! - szólt elmerengve.

 Nekem pedig most először jutott az eszembe, hogy talán azért tiltakozik olyan hevesen a fiú ellen, mert fél, hogy Harryt látná később benne. Ezt a feltevésemet nem osztottam meg vele, nem akartam elrontani azt a meseszép pillanatot.