24. rész: A fürtök vonzásában

Sziasztok! 

Egy ideje nem éreztem szükségét, hogy jelentkezzek, mint előszó, mert tudom, hogy a legtöbbetek értesülnek a fontos információkról a blog Facebookos csoportjában. De most mégis úgy gondoltam, hogy firkantok ide valamit, hátha páran "tudatlanságban" éltek. Itt is kijelentem, hogy a részek megjelenése hivatalosan is rendszertelen. Sajnálom, de nem akarlak titeket áltatni azzal, hogy ugyanúgy, mint régen, hetente jön a folytatás. Sajnos erre mostanában képtelen vagyok. Viszont mindenkit megnyugtatok (aki még talán olvassa a blogot:/), hogy nem hagyom abba, folyamatosan írom, csak ki kell várni. Lehet néha el fog telni három hét is, máskor meg csak egy, mire új részt tudok nektek varázsolni, de mindenképpen jönni fog. Nem tudom, hogy ebből a rendszertelenségből adódóan, vagy az iskola rémes elkezdődése miatt, mindenesetre eléggé megcsappant a blog népszerűsége.:(( Szomorúan szemlélem ezt a leépülő folyamatot. Vagy egy hónapja nem iratkozott fel senki... feleannyi kommentet kapok mint előtte, és az oldalmegjelenítés is a töredéke az eddigieknek... Egyszerűen már csak arra tudok gondolni, hogy csökkent a blog minősége, a történet izgalmassága, és csak úgy abbahagytátok az olvasását... Pedig higgyétek el én beleadom a szívemet, és hatalmas szeretettel írom nektek... valamint magamnak. Mert azt sem felejthetem el, hogy honnan indultam. Az elején még nem is hittem, hogy akárki is olvasni fogja a történetemet. Inkább csak magamnak kezdtem el. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a sztori, és késztetést éreztem, hogy lehetővé tegyem mások számára is a megismerését. De közel sem hittem, hogy így, kb. a felénél tartva, ennyien lesztek. Sokkal jobban is fáj, hogy elveszítelek titeket, mert már megtudtam milyen az, mikor ott vagytok mögöttem, támogattok, s megadjátok a kellő löketet ahhoz, hogy ne adjam fel, hanem írjam végig ezt a történetet. Mostanában meginogtam ebben, és lehet ezért is tolódik ki mindig a feltöltés időpontja, s teremtek olyan unalmas részeket, mint például az előző. 

Hatalmas nagy köszönet jár annak, aki még itt van. Imádok minden egyes türelmes embert, aki megtisztel azzal, hogy nyomon követi ezt az egyszerű kis történetet. Nagyon remélem, hogy ez most kicsit jobban elnyeri a tetszéseteket. 

Hatalmas ölelés,

Fanni

Percekig nem szólalt meg, csak nézett rám némán. Nem tudtam az arcáról leolvasni semmit, szerintem sokkot kapott. Ennél még az is jobb lenne, ha kiabálna, mert akkor legalább tudnám hányadán állunk. De semmi reakció. 

-Anyu, az úgy volt... -próbálkoztam valami magyarázkodás félével, de belém fojtotta a szót. 

-Kérlek maradj csendben!

Talán nagyobb bajban voltam, mint azt előtte gondoltam. Maga elé meredve révedt el a gondolataiban. 

-Sajnálom, én csak...

-Felfogtad, hogy pontosan mit is tettél? -nézett rám hüledezve, mint aki nem akarja elhinni a dolgot. 

Rajtam volt a sor, hogy néma hallgatásba burkolózzak. Szégyelltem magam. Mérhetetlenül szégyelltem. Odabent szorított a rossz érzés, amiért anyának is csalódnia kellett bennem. 

-Összehoztad, hogy örökre magadhoz láncold... vagy legalábbis most már mindig közünk lesz egy híres, és gazdag emberhez! Többet nem kell az árnyékban élnünk! Gratulálok, ügyesen csináltad! 

 Hogy mi??!!!

 Szerintem ezen a megnyilvánulásán jobban megrökönyödtem, mint ő, amikor kinyögtem a tényt. 

-Anya... Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem a normális reakció arra, amikor a lányod bejelenti, hogy terhes? -suttogtam magam elé. Nem tudtam felfogni, hogy ezt komolyan gondolta. Tuti csak viccelt.

-Jó nem a legjobb megoldás, de klasszikus, és a célnak megfelel. -legyintett, majd Annáék felé tekintve, akik mellesleg egy lépésre álltak, és valószínűleg fültanúja voltak mindennek, gyorsan hozzá tette. -Persze, majd otthon még kapsz egy ejnye-bejnyét, hogy milyen felelőtlen voltál meg ilyenek. El is köszönünk tőletek. -fordult végül teljesen hozzájuk. 

Látszott Annán, hogy ő is majdnem annyira meg van zavarodva anyától, mint én. 

-Majd hívlak. -suttogta a fülembe miközben megölelt. Biztos voltam benne, hogy már most megöli a kíváncsiság, hogy mit fog még nekem mondani anya ezután. Na mondjuk engem is, bár kicsit még tartottam tőle, hátha ez kelepce, s csak most következik a fejmosás.

Anyu belém karolt, s úgy húzott a parkolók irányába.

-Na és mondd, milyen ez a Niall az ágyban? 

Várjunk csak... ő azt hiszi Niall. Itt a pillanat. Vagy most megmondom, vagy hagyom a tudatban...

-Anya, nem... -már azon voltam, hogy ellenkezek, és elmagyarázom neki az egész sztorit, de félreértelmezte a reakcióm. Nem megy ma nekünk ez a testbeszéd olvasás.

-Tudom, cikinek érzed, hogy az anyád ilyenekről faggat, de nem kell! Ez tök természetes, és én nagyon kíváncsi vagyok rá. Olyan izgalmas! -egyre jobban belelkesedett.

Aztán valahogy nem mondtam el neki. Úgy ítéltem meg, hogy mindenkinek jobb ha nem mesélek Harryről. Neki is, nekem is... és magának Harrynek is. Anya nagyon lenézi az olyan lányokat, s összetörne, ha megtudná, hogy én... na szóval tudjátok. Tehát nekünk a kapcsolatunk megóvásának érdekében, Harrynek meg amúgy is megígértem, hogy ez nem kerül nyilvánosságra, és akkor már legyen tiszta, kiiktatok mindenkit. Na nem mintha nem bíznék meg benne, de mégiscsak meg kell előzni a véletleneket. Míg én ezt végigfuttattam az agyamban, anya még mindig várta a választ. 

-Hát ő... -próbáltam valami értelmeset kinyögni, miközben már a kérdést is elfelejtettem. 

-Várj, várj, várj! -állított le, ahogy beültünk a kocsiba. -Előbb azt mondd meg mikor történt! -nézett rám nagy komolyan. 

A fenébe! Erre nem gondoltam. Nem mondhatom az igazi dátumot, mert tudja, hogy a színpadon Harryvel csókolóztam, szóval rögtön levágná a szitut. De nagyon eltérő időpontot sem mondhatok, mert a terhesség későbbi státuszában már elégé szembetűnő lenne, hogy valami nem stimmel. Kamilla gyerünk, gyorsan mert gyanút fog! 

-Berlinben! -vágtam rá a talán legelfogadhatóbb választ, mert az csak pár héttel volt a koncert után.

-Olyan hamar?!

Úgy nézett rám, mint aki nem ismer. Na még ha tudná... Hihetetlenül rosszul éreztem magam, és csak félve néztem rá.

-Hát akkor már egy ideje beszélgettünk neten... és hát... Most haragszol?

 Hallottam, ahogy beszívja a levegőt, és erősen próbálkozik mindenkinek megfelelő választ adni. Pedig tudtam, hogy nagyot csalódott. 

-Ha úgy nézzük, már elég idős vagy, s az elsőnek előbb-utóbb mindenképpen meg kellett történnie... -nagyon megválogatta a szavait, nem akart megbántani, s ettől még sokkal jobban mardosott a bűntudat. -Jó persze, nem két hét ismeretség után... s nem egy babával egybekötve... de ha tényleg szereted, akkor... Úgy érzed, hogy igazán szereted, és jó apja lesz a gyerekednek? 

-Igen! -reflexből vágtam a választ, csak az volt a gond, hogy közben az igazi apára gondoltam, nem a témában lévő személyre.

-Akkor minden rendben, elfogadom a döntésed. -szólt végül, majd a kormányhoz fordult, hogy beindítsa a kocsit.

Közel sem volt minden rendben... bennem.

Fura volt újra az otthoni közeg. Már egészen hozzászoktam a hotelek váltakozó világához, de mégis megnyugvással töltött el átlépni az ismerős küszöböt. Mióta anya megtudta, hogy gyereket várok, elkezdett foglalkozni velem. Már-már túlságosan is. Nem szabadott konkrétan semmit sem csinálnom (ami durva, mert szerintem ilyen egész életemben nem fordult elő), nehogy megerőltessem magam, és ahogy ő mondaná elszalasszuk ezt a kiváló lehetőséget. Ezért aztán össze voltam zárva a gondolataimmal... na meg a nettel. Bombaként robbant a hír a világhálón, hogy Niall és én egy párt alkotunk. Mindenhol ebbe ütköztem, így ha akartam se tudtam volna kikerülni. Idézték a tweetjét is, minek következtében mind tudjuk mi történt... De a cikkekben csak bizonyos foszlányokat emeltek ki, én meg engedtem a kísértésnek, s felmerészkedtem Twitterre, hogy egészében láthassam a sorait. Döbbenet volt ami ott fogadott. Mivel Niall megjelölt a bejegyzésben, elárasztottak az értesítések. Plusz tízezer követő, meg néhány száz üzenet, s tweet nekem címezve. Úgy döntöttem ezeket egyenlőre figyelmen kívül hagyom, s csak arra a bizonyos bejegyzésre koncentrálok.

Van egy lány, aki mosolygásra késztet. Van egy lány, aki már az első pillanatban elvarázsolt. Van egy lány, aki mellett jobb ember leszek. Egy lány, aki végre megdobogtatta a szívemet. Ő @harmathy_kamilla és kimondhatatlanul szeretem! 

Vagy két percig bámultam a képernyőt könnybe lábadt szemmel. Annyira aranyos és szívből jövő volt ez az apró kis üzenet. Kimondhatatlanul szeret... Mosolyogva töröltem le az arcomról a könnycseppet. 

 Hirtelen észrevettem még egy tweetet. Ehhez a témához kapcsolódott, de én nem is tudtam róla. 

Most átléptetek egy határt! Mi mindig próbáljuk tolerálni a túlzott rajongásotokat, de amit most csináltatok az mindennek a teteje! Az, hogy miattatok a barátnőm kórházba került, kicsit sem vicces. Kérlek fogadjátok el, hogy őt választottam és nekünk is épp annyira jár a boldogság, mint bárki másnak. Ettől még nem foglak titeket kevésbé szeretni, csak máshogy. Minden Directioner szálljon magába, és gondolkodjon reálisan. Nem szeretném, ha még egyszer előfordulna hasonló! 

Korrekt dolog volt tőle, hogy beszélt a fejükkel. Valószínűleg túlságosan az ő hibájának érezte, és ott próbált javítani ahol elrontotta. Csak nehogy ettől esetlegesen rajongókat veszítsenek. 

 Engem választott... -merengtem el az egyik félmondatán. És vajon én kit fogok? 

Hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem Harry falát is.

Ez csúnya volt lányok. Csalódtam bennetek.

Lényegre törő és hatásos. Főleg Harry szájából. Az ő mondandójának valahogy mindig nyomatéka volt, s a velődig hatolt. Elképzeltem ahogy kimondja, s beleborzongtam. 

Hiányzott... jobban hiányzott, mint kellett volna. Hiányzott az érdes hangja, amivel olyan szexin ejtette ki a legegyszerűbb szavakat is. Hiányzott a szája vonala, ami rosszaságra csábított. Hiányzott a fagyos zöld szempár ami mindig pimaszul villant. És hiányzottak a göndör fürtjei amik szinte kiabáltak, hogy csúsztassam bele az ujjaimat, és vesszek el benne örökre.

Végül belelestem néhány üzenetbe. valaki szerint aranyos voltam, s csak azt kívánta tegyem boldoggá, mások meg "Mrs. Horan" -hoz hasonlóan "szép szavakkal" illettek, s elküldtek melegebb éghajlatra. Szerettem volna eleget tenni a jóindulatúak kérésének, de sajnos az már nem volt olyan egyszerű...

Niall szinte minden nap hívott, vagy keresett az elektronikus kommunikáció összes létező formáján. Imádtam vele beszélni, s ilyenkor erősen megéreztem a hiányát... de valahogy Harryét még annál is jobban. Mert Harry nem keresett. Nem tudtam mi van vele. Mindig vártam Niall mondandójában, hogy akár csak futólag is, de említse a nevét, mert érdekelt minden ami vele volt kapcsolatos. Amikor Annával összefutottam, az ő szájából is ezt vártam. A bizonyos nevet. De onnan sem kaptam sokkal több információt, ugyanis nem beszéltek olyan gyakran, mint mi. De legalább hallotta a hangját... én meg nem. Pedig éheztem a hangjára. Már csak az is elég lenne, ha kimondaná a nevemet... ha belesuttogná a számba. 

Aztán ilyenkor haragudtam meg mindig magamra. Amikor eddig elmentem gondolatban... Nekem ezt nem szabadna, mert barátom van... s neki is barátnője, aki történetesen az én legjobb barátnőm. Nem érné meg két nagyon fontos embert megbántani egy harmadik miatt, hiába vágytam egyre jobban rá. 

  És ez ment a fejemben majd egy hónapig, amíg otthon voltam. Harry... vagyis nem csak, mert Niall is, de Harry sokkal jobban elnyomta, s ahogy telt az idő egyre gyakrabban jött elő ő, s kevesebbszer a barátom. Sokszor kerestem az érveket egyikük, vagy másikuk mellett, esetleg ellen, de az legtöbbször csak jobban összezavart. Mert Niall volt a biztonságot adó jóság, aki mellett kiegyensúlyozott voltam és csak úgy természetesen jól éreztem  magam, Harry meg maga a rejtély aki kifürkészhetetlen, és fizikailag úgy vonzott, mint a mágnes. 

Aztán ott volt még a másik fele is, a gyerek. Tudom, hogy Niall sokkal felelősségteljesebb és mindent megtenne, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, de szemétség lenne részemről elválasztani Harrytől, ha tényleg akarja. Nehéz dolgok voltak ezek... 

 Elkezdett rezegni a telefonom, én meg biztos tudatában annak, hogy ki keres, rá sem pillantva kaptam fel.

-Szia! 

-Kamilla. 

A hang... az a bizonyos hang. Megmerevedtem s kiszáradt a szám.

-Harry... -suttogtam. 

-Nem rám számítottál. -jegyezte meg. 

-Nem, csak... rá sem néztem a képernyőre, automatikusan azt hittem Niall. 

-Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. -hozta a szokásos gúnyos hanglejtését. -Letegyem? 

-Dehogy! -kiáltottam, aztán véletlen kicsúszott a számon. -Hiányoztál...

-Valóban? -szinte biztos voltam benne, hogy a vonal másik végén a fél szemöldöke a magasba szökött, s előbújtak a gödröcskéi a csibészes mosolya kíséretében. 

-Igen. -vallottam be kelletlenül. 

-Ezt örömmel hallom. Gondoltam most már a te szádból akarom hallani mi a helyzet, nem csak kedvesed elbeszéléseiből. -mondta, erősen megnyomva a "kedvesed" szót.

 Érdekli, hogy mi van velem, pedig már azt hittem el is felejtett... Érdeklem! 

-Köszönöm megvagyok. És te? 

-A kisfiúnk? Minden oké volt a vizsgálatoknál? -eleresztette a füle mellett a kérdésem, és inkább a babáról érdeklődött. Ez jól esett.

-Igen. Azt mondták szépen fejlődik. 

Önkénytelenül is elmosolyodtam. Annyira kellemes volt ez a beszélgetés.

-Akkor jó. Biztos vagyok benne, hogy szép gyerek lesz. Remélem rád fog hasonlítani. 

 Majd kiugrott a szívem a helyéről. Harry "Önimádó" Styles azt akarja, hogy az utóda rám hasonlítson. Még mindig meg tudott lepni ez a srác. Újra, és újra.

-Én meg remélem, hogy a te hajadat örökli.

-Az alap. Nem is engednék neki mást. -mondta, majd mindketten elnevettük magunkat a Harrys megjegyzésen.

-Na és veled mi van? Anna nem mesélt túl sokat. -próbálkoztam óvatosan.

-Semmi. Mennek a koncertek, de nélkületek unalmas. Hiányoztok. 

 Anna meg én, vagy a baba meg én? Mire értette vajon a többes számot? 

-Jövő héten megyünk. 

-Tudom. Alig várom, hogy újra velem legyél. -és kattant a telefon. 

Ez a mondat éltetett abban az utolsó egy hétben. "Alig várom, hogy újra velem legyél." Újrajátszásra tette az agyam és értelmezte mindenféleképpen ahogy csak lehetett. Vele, mint akit szeret, vagy vele, mint aki a barátja? Csak látni akartam, s magamhoz ölelni, Arra jutottam, hogy akkor majd minden eldől... akkor kiderül mit akar pontosan, meg az is hogy én... Bár magamnak nem mertem igazán bevallani, de már szinte biztosan tudtam mit akarok... Őt! Csak és kizárólag őt! Annával együtt számolgattuk a napokat az indulásig, hogy végre újra láthassuk a srácainkat. Vagyis Anna úgy tudta, hogy én Niall miatt vagyok annyira bezsongva, pedig igazából ugyanúgy, mint ő, Harry után sóvárogtam. Pedig higgyétek el tényleg nem akartam!

-Biztos menni akarsz? -kérdezte anyu az utolsó estén, miközben pakoltuk a bőröndömet. Jól meg akartam rakni, nehogy megint ruha nélkül maradjak, mint a múltkor. 

-Biztos. -zártam volna rövidre a beszélgetést, mert elképzelni sem tudtam, hogy akár csak egy nappal is többet kelljen várnom arra, hogy újra lássam. 
-És ha valami gond lesz? Nem leszek majd ott, hogy segítsek. -aggodalmaskodott tovább. -Na és a repülő? Mi van ha rosszul leszel? Nem tesz ám jót a gyereknek a repülés! 

-Nyugi anya, nem lesz semmi gond, eddig is minden rendben volt. -forgattam a szemem fáradtan.
Kissé idegesítő volt ez az új, törődő anyu. Persze tudom, hogy csak jót akart, de akkor is.
-Jajj, olyan nehéz feldolgoznom, hogy már felnőtt is vagy! -sóhajtott, majd óvatosan magához húzott.
-Mert lemaradtál a gyerekkoromról... -motyogtam szomorúan a mellkasába.
-Annyira sajnálom! Ígérem ez a gyerekednél máshogy lesz! Jó nagymama leszek, s segítek mindenben ameddig csak szükséged lesz rám!
Biztos voltam benne, hogy ezt most komolyan is gondolja, s melegség járta át a szívem.
-Szeretlek! -bújtam hozzá még jobban.
-Én is téged, kincsem.
S addig simogatta a fejem búbját, míg álomba nem szenderültem.

Londonban voltunk. Nagyon szép volt a város, még így sötétben is, megbabonáztak a fények fentről a magasból. Sosem utaztam még repülőn este. 

Most, ahogy leszálltunk kicsit elfogott a gyomorgörcs. Hogyan fogok viszonyulni Niallhöz? Mi van, ha nem érzek majd semmit amikor megcsókol? 
Nem volt sok időm agyalni, mert már közeledtek. Niall és Ő... Hihetetlen milyen hatással volt rám Harry látványa. Hozzá akartam rohanni azonnal... De még csak megfontolni sem tudtam, mert a barátom karját éreztem a derekamon. Niall válla felett még egy pillanatra láttam ahogy Anna Harry nyakába ugrik, aztán már csak követelőző ajkait éreztem a számon. Minden ellenére amit előtte gondoltam, semmivel sem élveztem kevésbé a csókját, mint az előzőket. Sőt, most éreztem meg igazán, hogy mennyire hiányzott. A csókja, az ölelése, a szeretete. Imádtam minden porcikáját ennek a srácnak, de hiába, ha közben Harry ajkai, még ennél is jobban vonzottak.

Mivel este volt már, egyenest a szálloda felé vettük az irányt. Az autóban végig kerültem Harry pillantását. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy akkor mindenki előtt lebuknék.
A szobához érve, megint Niall karjai között találtam magam.
-Újra velem vagy. -puszilta két csók között a fülem tövébe.
"Alig várom, hogy újra velem legyél." Harry mondata...
-Újra... -ismételtem szórakozottan.
-Holnap dolgunk van, de aztán lesz pár szabadnapunk. Mit akarsz majd csinálni kedvesem? 
-Várost nézni! -csillant fel a szemem izgatottan. Alig vártam, hogy végre igazából láthassam Londont.
-Kérésed számomra parancs! -kuncogott, majd apró puszikkal halmozott el. -Most pedig nyomás aludni, mert késő van!
-Csak 10 óra! 
-Egy várandós kismamának szüksége van a pihenésre! -adott egy utolsó puszit a hajamra. -Jó éjt! 
-Oké. -sóhajtottam megadóan. -Jó éjszakát! 
A szobába lépve elhatároztam, hogy azonnal lezuhanyzok, mert Annát ismerve amint megjön, rögtön követelni fogja a fürdőszobát. És így is lett. Épphogy áthúztam a fejemen a pizsamának használt túlméretezett pólót, amikor már be is rontott a szobába, s felkapva a fürdéshez szükséges cuccait tovább állt.
A gondolataimba merülve fésülgettem a hajamat. Azzal egy időben, hogy Anna megnyitotta a zuhanyt, halk kopogtatásra lettem figyelmes. Elképzelni nem tudtam ki kereshet ilyenkor. Amikor kitártam az ajtót, s megláttam a benne álló személyt, felkiáltottam örömömben.
-Cssss, hercegnő, még lebukunk! -kapott el Harry, hogy a kezét a számra tapassza. Megfordultam, ő meg elengedett. Tetőtől-talpig végigmért, én meg követtem a szememmel a mozdulatait. Amikor végezetül megnyalta az ajkait, nekem ott volt végem. Egy hónapig ő töltötte ki a gondolataimat... Nem bírtam tovább. Durván a falnak nyomtam a testét, s úgy estem neki, mintha szomjaznék a sivatagban ahol ő az utolsó csepp víz. Mohón faltam az ajkait s a kezeim a haját markolták. Végre engedni tudtam a fürtök vonzásának.