22. rész: Valami más

Lebegtem. Könnyebb voltam a szélnél. Magasan jártam, de nem feljebb a felhőknél, ugyanis eső hullott rám. Csipp, csöpp. Éreztem egymás után a cseppeket az arcomon. A számra is került egy. Megízleltem. Sós volt, akár a tenger.

Sír... ? 

Hé, ne légy szomorú felhő!

Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam a báránybundáját. Puha volt, végtelenül puha, és elvesztek benne az ujjaim. 

-Ne félj Kamilla, hamarosan bent leszel a kórházban. -szólt a felhő.

-Nem félek. -mondtam neki, s tovább repültem a semmibe. 

 Egy kórteremben ébredtem. A fehérség vakította a szememet, ahogy kinyitottam. Meg kellett szoknia a fényt. Erőltettem az agyam, hogyan is kerülhettem oda, de nem találtam semmi használható információt. Körbe néztem valami után kutatava, és ahogy megláttam Harryt az egyik közeli széken, megrohantak az emlékek. 

A kezében cipel, és közben potyognak a könnyei.

Felemel a földről, és azt mondja minden rendben lesz. 

A lány belerúg a combomba. 

A fejemet a falhoz veri. 

Azt ordibálja a képembe, hogy Niall csak játéknak használ...

Felnyúltam, hogy megkeressem a fal okozta sebet, de nem kellett sokáig keresnem, ugyanis a kezem egy kötésbe ütközött. Felszisszentem. Ahogy leeresztettem a karom, láttam, hogy teli van zúzódásokkal, véraláfutással, és köröm nyomokkal. Végigtapogattam az arcomat is, a biztonság kedvéért. A bal szemem felett érzékeltem egy nagyobb duzzanatot, ami eléggé sajgott, valamint a szám, és az állam volt jobban sebes, és nyomás érzékeny. Megúsztam ennyivel, és apró karcolásokkal. Legalábbis amelyik bőrfelületemet nem takarta ruha. Lenéztem a testemre és bevillant a legfontosabb dolog. A baba!

-Harry! -ültem fel nagy lendülettel, nem törődve a tagjaim fájdalmas tiltakozásával. A fiú a hangomra felkapta a fejét, amit eddig a felhúzott térdein nyugtatott. -Mi van a kisbabámmal?! -kérdeztem rémülten.

Felpattant, és egy lépéssel máris az ágyam mellett termett. 

-Kamilla! Jézusom, feküdj vissza! Az agyrázkódásodnak nem tesz jót, ha itt ugrálsz. -nyomott le gyengéden a párnára. Eszem ágában sem volt visszafeküdni! Tudni akartam él-e még a gyerekem! 

-Nem érdekel semmi, csak a babám!! Mi van vele?! -hangom átváltott enyhén hisztérikusba. Iszonyatosan aggódtam. Mi van, ha nem tudtam megvédeni? Ha a lelkemen szárad a csöpség halála? Abba belerokkannék... Képtelen lennék elveszíteni. Ő az én kislányom...

-Az orvos még nem mondott semmit, de amilyen állapotban megtaláltalak, kétlem, hogy... -szólt elfúló hangon. -Sajnálom. 

-Nem... Nem, az nem lehet... -suttogtam megsemmisülve. Egy világ omlott össze bennem. Képtelen voltam feldolgozni... Harry téved! Nem is sajnálja, hanem pont ellenkezőleg, még örül is neki! Boldog, hogy leszakadt a nyűg a nyakából... hogy nem kell többet velünk foglalkoznia, mert a drágalátos rajongói elintézték a piszkos munkát. De nem történhetett az... Nem!

-Hazudsz!! -kiabáltam rá tehetetlen elkeseredettségemben. 

Duzzadt, szomorú szemekkel találkozott a tekintetem. Teli volt aggodalommal az a pillantás, amit nagyon nem tudtam hova tenni. Ismerős volt, csupán a személy nem passzolt. Niallnél láttam még csak hasonlót. Harry sosem nézett így rám... Ilyen lágyan. Mi van, ha tényleg sajnálja? Ha vannak érzelmei irántunk? 

-Hol van Niall? -tereltem szilárdabb talajra a gondolataimat. 

-Úton. -préselte ki a fogai között ezt az egyetlen szót. Látszott rajta, hogy megy fel benne a pumpa, és erősen gondolkozik, megossza-e velem elméje tartalmát. -Az ő hibája az egész! -bökte ki végül mérgesen. -Ha nem henceg veled Twitteren, most nem feküdnél itt! 

-Csak felvállalta a kapcsolatunkat! -védtem meg a barátom. 

-Meg kellett volna óvnia a világtól!!

-És Anna? Őt neked nem kellett volna?! -vágtam vissza. 

-Az más. Nem terhes, kevésbé törékeny, és még kevésbé fontos, mint te.

-De a barátnőd... -sziszegtem dühösen, és egyben hitetlenkedve. Hogyan mondhatja rá azt, hogy kevésbé fontos?

-Az nem jelent semmit. Csak azért... -akadt el a hangja. Sose láttam még zaklatottnak azelőtt. Minden gázos helyzetben idegesítően higgadt tudott maradni, most meg akár egy kalitkába zárt madár, verdesett tehetetlenségében. Megijesztett ez a Harry. -Mindegy nem számít...

 Kamilla nem dőlhetsz be neki. Nem szabad. Ez megint egy ocsmány csel. Egy játék, épp olyan, mint amit Annával is űz.  

-Igazad van, nem számít. Nem számít, hogy kihasználod Annát, és még csak kicsit sem fontos számodra. Hogy csak azért tartod, mert kivételesen nem kapod meg amit akarsz. De persze te Harry Styles vagy, akinek minden jár, úgyhogy miért is ne tennéd. Teljesen igazad van. 

 Olyan maró gúnnyal szóltam hozzá, mint amivel ő szokott hozzám beszélni. Fordult a kocka, és kivételesen ő volt a csapdába esett reszkető lélek, én meg aki fölé tornyosultam. Ez így nem volt oké. Nagyon nem. Én nem vagyok ilyen. Én nem vagyok ő...

De ő is annyira más volt. Fogalmam sem volt, ezt hogyan kezeljem. Nem ismertem ezt az oldalát. Az érző oldalát, aki most kisírt, megbánó tekintettel nézett rám, és kereste a megfelő szavakat. 

Látszólag nagyon megviselték a történtek, és hihetetlenül aggódott értem, erre én meg leteremtem... ahelyett, hogy megköszönném. Hisz alig pár órája ő szedett fel az utcakőről vérző fejjel, eszméletlenre verten, és ezt kapja tőlem cserébe. Hát milyen ember vagyok én? Borzalmas... 

-Kamilla, én csak sze...

-Sajnálom. -előztem meg mondandóját. -Most nagyon nem érdemelsz szemrehányást, hisz ha nem lennél, lehet ott haltam volna meg. Köszönöm... Tényleg, hogy találtál rám? -jutott hirtelen eszembe. 

Óvatosan leült az ágyam szélére, és zavartan birizgálni kezdte a haját. 

-Hát... tudtam, hogy magad alatt vagy, és amikor sokáig nem jöttél haza, rossz előérzetem támadt. Nem bírtam tétlenül ülni, a megérzés irányította a lábamat, és elvezetett hozzád. Amikor megláttalak vérző fejjel összecsukolva a fal tövében azt hittem elkéstem... azt hittem elveszítelek... 

Egy könnycsepp csillant meg a szemzugában. Ne. Csak ezt ne. Nem akarom Harryt sírni látni. Főleg nem miattam. Erre nem voltam felkészülve. Az agyam képtelen volt feldolgozni az információt, hogy Harry kő szíve előttem... értem olvad meg. Erős késztetést éreztem rá, hogy letöröljem az arcán végig gördülő könnycseppet. Ez nem az a Harry. Ez valami más...

Már nyúltam volna felé, de rájöttem, nem biztos, hogy az a legjobb ötlet, így inkább leejtettem a kezemet, félbehagyva a mozdulatot, és csak szóban nyugtattam meg. 

-Élek. Nincs semmi baj. Legalábbis remélem... 

-Igen... de a kisfiúnk... 

Tessék? Azt mondta a kisfiúnk? Őt érdekli a gyerek? Sőt, gondolkozott is a nemén? Nem akartam hinni a fülemnek. 

-Meg hát... -folytatta- nézd mit műveltek veled is.

Enyhén remegő kezét végigsimította a szemem feletti duzzanaton, majd az ujjával körberajzolta az egész arcom, érintve minden egyes sérült területet, megégetve amihez csak hozzá ért. Ettől féltem. Ezért nem mertem felszárítani azt kósza könnycseppet... mert tudtam, hogy a bőrünk találkozása ilyen érzéseket ébreszt bennem. A felrepedt számon megpihentette az ujját, és a szemét is odaszegezte. Elnyílt ajkai közül egy szomorú sóhaj szabadult. 

Nem eresztett szájának vonala, képtelen voltam levenni róla a szemem. Meg akartam ízlelni. Bármi áron. Egyszerre kattanhattak agyunk fogaskerekei, mert tétovázva az alsó ajkába harapott, ami olyan szexiséget kölcsönzött neki, hogy csak még jobban kívántam a csókját.

Nem szabad...

Mint valami égi jel, arra, hogy ne folytassuk, kopogtattak, és megtört a varázs, aminek amúgy lehet, hogy nem tudtam volna ellenállni. Zavartan ejtettem az ölembe a pillantásom, Harry meg mint akibe villám csapott, pattant fel mellőlem.

-Kamilla! -sóhajtott egy hatalmasat a belépő személy. Egy szempillantás múlva már az ágyam ellenkező oldalán volt, mint ahol Harry tartózkodott. -Jézusom, mit tettem veled!

Egyszerre láttam Harry megemelkedő szemöldökét, és Niall bűnbánó tekintetét, és az agyamba hasított a tudat, hogy egy hajszálra voltam attól, hogy a szeme láttára csaljam meg a szerelmemet. Jézus.

-Nem a te hibád. -mondtam, és tényleg nem is okoltam a történtekért.

-De én posztoltam rólad Twitteren. Olyan hülye voltam... Csak annyira magad alatt voltál Selena miatt, hogy úgy éreztem megérdemled, hogy mindenki tudja az igazságot. Nem gondoltam bele a lehetséges következményekbe... -elcsuklott a hangja. Nem is kellett ránéznem, hogy tudjam egy hajszál választja el attól, hogy elbőgje magát. Ez volt az a nap, amikor kivételesen nem én sírtam, hanem mindenki más körülöttem. Megfordult a világ.

Nála nem féltem letörölni a kiszabadult könnycseppet. Az ő érintése nem volt tiltott gyümölcs, bár így is éppen annyira, ha nem még édesebb volt, mint Harryé.

Hiányzott már a biztonságot nyújtó közelsége, hisz Harryvel olyan instabil volt minden, hogy úgy éreztem akármelyik másodpercben borulhatok. 

-Ne okold magad! Senki nem tudhatta, hogy ez lesz belőle. -próbáltam nyugtatni. Nagyon rossz volt miattam padlón látni. 

-Khm... -hallottam a másik oldalamról, és nyomban odakaptam a fejem.

-Hmm... igen, izé.. Harry -kereste a megfelelő szavakat Niall. -Szóval... köszönöm... Köszönöm, hogy megmentetted az életét! 

-Nem miattad tettem. -válaszolt Harry hűvösen. 

-Tudom... Én voltam a hülye. 

Niall bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, én meg már szóltam volna közbe, de Harry kemény hangja megelőzött.

-Seggfej voltál. Egy kibaszott önző, felelőtlen seggfej! 

Kiabált. Pedig sosem szokott. Mindig eléri a kívánt hatást, pusztán a hangsúllyal, anélkül, hogy megemelné a hangját. De most mégis kiabált.

Ezt azért Niall se türte.

-Szerintem magadról beszélsz, mert tökéletesen illik rád a leírás!!

-Az lehet. De én vigyáztam volna rá!

Azt se tudtam kinek a pártját fogjam, csak kapkodtam a fejem.

-Pff, mert persze szándékosan kevertem veszélybe mi? -forgatta a szemét Niall.

-Ja, szerintem is véletlen írtad meg azt a szöveget, és nyomtad fel a netre. -gúnyolódott Harry.

-Csak azt akartam, hogy jól érezze magát!

-Nyilván... Látod, most tök jól érzi magát. -jegyezte meg Harry epésen, és rám mutatott bizonyítékképpen. -És ha nem haragszol, most elmegyek az orvosért, mert én, ellentétben veled, törődöm vele! 

 Majd ezt követően rá sem nézve barátjára, kisétált a szobából.

-Kamilla én... -fordult hozzám a bent maradt fiú.

-Semmi baj. Tudom, hogy csak jót akartál. Sosem feltételeztem rólad mást. 

-De annyira röstellem magam...

Megfogtam a tarkóját majd lehúztam a fejét magamhoz, és hosszasan megcsókoltam, hogy eloszlassam a kételyeit. -Nem kell. Nem lehet mindent előre látni. -suttogtam a szájába.

 Olyan átlagos volt ez a csók. Valahogy hirtelen nem váltott ki belőlem semmit. Hiányzott belőle a szenvedély. Önkénytelenül is arra gondoltam, hogy Harry milyen szenvedéllyel tudna csókolni... és, hogy mennyire vágyom most az ő ajkaira. 

Jézusom! Nem álmodozhatok Harryről miközben Niallel csókolózom!

-Mindjárt itt lesz az orvos. -szólt miután elváltunk.

-Niall... félek. 

Fogalmam sem volt, ezt arra értettem-e, hogy az érzéseimtől, vagy attól amit a doki mondani fog, mindenesetre nagyon rettegtem.

-Nyugi, itt vagyok veled. És érzem, hogy a pici is. -simogatta meg a pocim kedvesen, majd megfogta a kezem, és gyengéden megszorította.

De Harry nincs... 

Miért gondolok ilyen hülyeségeket? Szeretem Niallt, nincs szükségem Harryre...

Ahogy belépett az ajtón az orvos, nyomában Harryvel, nekem összeszorult a gyomrom.

Nem veszíthettem el a kicsit, mert azt érezném... Ugye? Normális esetben tuti, de most annyira fájt mindenem, hogy nem voltam olyan biztos benne...

Jajj, mondjon már valamit!

-Hogy érzi magát? -lépett oda hozzám. -Ahogy látom a helyzethez képest minden rendben.

-Kérem mondja, hogy él a kisbabám!

-Hát... -kezdte óvatosan, én meg bent tartottam a levegőt, és erősebben szorítottam Niall kezét. -Most már talán megmarad. De egy hajszálon múlott, hogy elmenjen. Erős baba, úgy látszik nagyon akar élni.

 Hatalmas kő esett le a szívemről, és hosszasan fújtam ki a levegőt. Odabent van, gondoltam, és éreztem, hogy a szememet ellepik az örömkönnyek. 

-Köszönöm Istenem! -suttogtam.

-Akkor ezek szerint nem is gondolkozott az abortuszon. -mosolygott a doki.

-Egészen addig nem tudtam mi tévő legyek, amíg közel nem kerültem ahhoz, hogy elveszítsem. Akkor jöttem rá, hogy mindennél jobban akarom őt. -rámosolyogtam Niallre, aki visszamosolygott, és a hüvelykujjával megsimogatta a kézfejemet. Majd a háttérben álldogáló Harryre emeltem a pillantásom, aki szintén őszinte mosollyal csak bólintott egyet. Mind a ketten áldásukat adták a döntésemre. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint akkor. 

Az orvos zavarodottan összehúzta a szemöldökét.

-Akkor ki is az apa?

-Én! -vágta rá egyszerre a két fiú. Megtört az idilli kép, amit a baba szeretete idézett elő. Alig egy percig sikerült megtartanunk azt a harmónikus, és örömteli pillanatot, ugyanis ezek után a fiúk összeszűkült szemekkel méregették egymást. Pedig már azt hittem, hogy végre vége a viszálynak, és ezentúl békességben, és boldogságban élhetünk, így mi négyen. A baba, Niall, Harry és én. Haha, szép álmok.

Az orvos tanácstalanul várta a magyarázatot, így csak ennyit mondtam.

-Semelyikük. 

Három zavart szempár kapta felém a fejét, és nézett rám kérdőn.

A doki bizonyára megérezte a közelgő veszélyt, és úgy döntött jobb nem belefolynia a dolgokba. 

-Nyilván van mit megbeszélniük, úgyhogy azt hiszem én nem is zavarok tovább. Azért kérem, ne nagyon erőltesse meg magát, ha lehet. -nézett rám még távozás előtt.

Amint becsukódott mögötte az ajtó a srácok kitörtek. 

-Hogy merted azt mondani, hogy te vagy az apja?! -csattant fel Harry, és fenyegetően megindult Niall felé, aki szintén indulatosan pattant fel mellőlem.

-Nem is értem, neked, hogy van pofád annak nevezni magad!

-Mert az vagyok. -röhögött gúnyosan a göndör fürtök tulajdonosa. 

-Biológiailag igen. De a két kezem nem lenne elég, hogy megszámoljam, hányszor szartad le magasról azt a gyereket Kamillával együtt! -szorította ökölbe a kezét Niall. -És mindannyiszor én voltam ott mellette! 

 Ekkor már mindketten az ágyam mellett álltak, és a fölött néztek farkasszemet. Olyan dühös pillantásokkal illették a másikat, hogy az szinte már gyilkolt. Nem tudtam melyiknek adjak igazat. Nem akartam, hogy ezen veszekedjenek. 

-Ó, igen?! Nem is tudom ki miatt verték félholtra, ahonnan nekem kellett összekaparnom! 

-Én egyszer ártottam neki, te milliószor! -bizonygatta a szöszi.

-Soha nem küldtem olyan állapotba, mint amilyenben most miattad van!

-Nézd már meg a tetteidet Harry! Sokkal felelősségteljesebb vagyok, mint te valaha is leszel! Ezerszer jobban járna velem az a gyerek! 

-Csak, hogy ahhoz nekem is

lesz egy-két szavam! -villant sötéten a zöld szempár.

 Csak ingattam a fejem a két fél között. Niall, Harry, Niall, Harry...

Niall volt számomra az állandó biztonság, a tökéletes jóság megtestesítője. Az a személy akit egész életemben vártam. Ám Harry most jócskán megkutyulta az elmém a törődésével... azzal ahogy engem, és a babát óvott.

Zúgott a fejem, és fogalmam sem volt mit is akartam... vagy kit. 

-Elég! -kiáltottam. -Haza megyek. 

 Hangomra elnémultak. Egyszerre fordultak felém a fejek, s ült ki az arcokra a teljes döbbenet.