21. rész: Rettegés

Először szenvedtem. Nagyon. Kikapcsoltam a tévét dühömben, mert nem bírtam nézni ami benne folyt. Leereszkedtem törökülésbe az ágy előtti szőnyegre (mert miért is nem az ágyra, logikus), és tenyerembe temetett arccal zokogtam. Le voltam sújtva. Miért csinálta Niall? Oké, persze Selena szép meg minden, de épp most rendeződtek közöttünk a dolgok. Vagy csak én azt hittem. Lehet ő lazábban veszi ezt az egészet. Mert belefér még egy-két flört, hisz nem tudhatta, hogy én látom... hogy kiszúrja a riporter, és neki hála az egész világ is. 

Kamilla most fejezd be a hisztit! Nem ér semmit egy kapcsolat, ha nem bízol meg teljes mértékben a másikban! Nyilván van rá magyarázat. Biztos baleset volt... Esetleg csak egy véletlen mozdulat, és nem is ő kezdeményzett, hanem a lány. Szóval, egy a lényeg, Selenát mindenképp utálhatom. Niallel meg szépen megbeszélem a dolgokat, ha hazajön. Elég volt a drámából, nem szabad olyan problémákat generálnom, amik talán ott sincsenek. A díjátadó miatt is fölöslegesen hisztiztem, mert bebeszéltem magamnak, hogy az úgy van, azelőtt mielőtt rákérdeztem volna Niallnél. Nagyon reméltem, hogy most is a rossz következtetést vontam le... mert ha ő tényleg érdeklődik a lány után akkor...

Nyugi Kamilla. A stressz nem tesz jót... igaz már úgyis mindegy. Egyre jobban biztos voltam a döntésemben a baba sorsát illetően. Nem érdemli meg ezt...

 Ahogy kifújtam a levegőt, és megtöröltem az arcomat, tudatosult bennem, hogy a hülyeségem miatt lemaradok az egész gáláról. 

Máris nyújtózkodtam az ágy végébe hajított távirányító után. Nagy nehezen megkaparintottam, s azonnal kapcsoltam is be, de hiába, ugyanis épp a srácok vonultak le a színpadról. Persze, hogy csak én lehetek ekkora szerencsétlen. Lemaradtam a nagy pillanatról a hosszadalmas önmarcangolás miatt. Mivel nem voltam kíváncsi a többi résztvevőre, így kinyomtam a készüléket, és vártam. Mást nem tudtam csinálni. Fogalmam sem volt, hogy meddig tarthat ez az egész, arról meg végképp nem, hogy van-e még utána bármi, ami miatt ne jönnének rögtön haza.

Haza... Fura ezt a szót használni egy szállodára, de sajnos ez az igazság. Ők gyakorlatilag itt élnek, meg a következőben, és az azutániban. Mostanában pedig én is. Kicsit már kezdett hiányozni az otthon melege, a saját kis vackom... és persze a kapcsolatunk minőségétől függetlenül, anyu is. Csak meg akartam ölelni és elmondani neki, hogy... mennyire félek. Félek, hogy elveszítem Niallt, hogy ez az álom amiben a szerelmem iránta viszonzásra talált egyszer csak véget ér. Félek a saját elnyomott érzelmeimtől Harry iránt... rettegek, hogy mikor kerekednek felül rajtam és ejtek olyan meggondolatlan végzetes hibát, amit meg én sem bocsátanék meg magamnak. És legfőképpen félek a babától... Nem hurcolhatom turnézni csak azért, hogy normális családban nöjjön fel.

Normális... nevetnem kellett a jelzőn. Ebből a katyvaszból minden lenne, csak normális család nem. Szegény gyerek identitás zavaros lenne attól, hogyan is vannak a családi szerepek. Van egy apja, aki különösen viszonyul az anyjához, és az anyja megpróbál távol maradni tőle. Valamint van még egy apja, aki az első apjának a legjobb barátja és az anyja szerelme, de ő mégsem az apja. Ez még a leendő anyának is zavaros. Pedig mondjuk lehet jó lenne nyomon követni a saját életemben zajló eseményeket... de az a baj, hogy ez szinte lehetetlen. Kicsúszott a kezemből az irányítás már a legelején. Csak sodródom az árral, remélve, hogy minden megoldódik. 

Kipillantottam az ablakon. Az eget apró kis csillagok milliói borították el. Későre járt, de a többieket még mindig nem vetette haza az éjszaka. Pedig mindennél jobban vágytam Niall érintésére. Bele akartam fúrni az arcom a mellkasába beszívva megnyugtató illatát. Csak arra vágytam, hogy simítson végig a hajamon és suttogja a fülembe, hogy minden rendben lesz, még ha ez hazugság is lenne. Rendezni akartam vele a dolgokat, hogy nem igaz amit látni véltem...  

Nem sokkal később már az álmok világában jártam, ahol Niall simította ki az arcomból, a bele lógó tincseket és egy homlokomra lehelt puszival kívánt jó éjszakát. 

Engem korán kivetett az ágy, mikor még a társaság java aludt. Nem hagyott nyugodni a bizonytalanság. Sokáig csak ültem az ágyon és hallgattam a mellettem fekvő Anna szuszogását. Félrekenődött sminkjét és szétbomlott loknijait látva arra következtettem, hogy hosszú éjszakájuk lehetett. Mi van hogyha... ? Gondolni sem mertem rá, hogy esetlegesen mi történhetett még ott Niall és a között a liba között... Nem szabad ilyeneken agyalnom. Bízom Niallben... de azért amint felébred, a lelki világom is megnyugodhat végre. Képtelen voltam tovább várni. Már minden reggeli tevékenységet elvégeztem, de csak nem akart rendesen telni az idő. Még mindig túl korán volt ahhoz, hogy egy ilyen éjszaka után ébren legyen. 

Csak meglesem fent van-e, mondtam magamnak, bár belül biztos voltam a válaszban. Csendben átlopakodtam a szobájába, ügyelve arra is, hogy az ajtó csukódás a legminimálisabb zajjal járjon. Nem akartam felkelteni Annát. Ami azt illeti Niallt se. Vagyis akartam, de nem volt szívem hozzá. Ahogy beléptem a szobájába, a látvány ami fogadott elfeledtetett velem mindent. Akár egy angyal, olyan volt. Az ajtóhoz közelebbi oldalon feküdt egyedül. (Zayn most nem volt a szobatársa, mert ő természetesen Perrievel töltötte az éjszakát. Régóta együtt voltak, kijárt nekik a külön szoba.)

Sikeresen maga alá gyűrte a takarója nagy részét, így az csak néhol fedett valamicskét, s ezáltal megfigyelhettem minden egyes porcikáját. Csupán egy fehér pólót és szürke alsógatyát viselt. A póló szegélye felcsúszott egy kicsit, kivillantva kidolgozott izomzatát és kiálló medencecsontját. Nem bírtam levenni róla a szemem. Arcán angyali nyugodtság, mint aki éppen valami kellemes helyen jár. 

Ólom súlyú lábaimat nagy nehezen rávettem, hogy vigyenek az ágyhoz. A lehető legnagyobb óvatossággal ültem le a legeslegszélére, figyelve arra, hogy még véletlenül se érjek a fiúhoz. Az arca megbabonázott. Végig akartam rajzolni az ujjammal minden egyes vonását, ami több okból se lett volna jó ötlet, így csak közelebb hajolva a jól bevált "Mindent a szemnek, de semmit a kéznek." mondást  alkalmaztam. Egyszerűen tökéletes volt. Az álla vonala a kis horpadással a közepén, az elnyílt ajkai mellyel úgy tudott csókolni, hogy már a puszta emlékbe is beleborzongtam, és a tenger íriszeit rejtő csukott pillái.

Ezek a pillák most megremegtek, majd egész közelről néztem farkasszemet a kék szempárral. 

-Szia! -mosolyodott el. 

-Szia. -mosolyodtam el szintén, majd észbe kaptam és növeltem közöttünk a távolságot. -Bocsánat, nem akartalak felébreszteni.

-Nem kell szabadkoznod, semmit nem csináltál, csupán megéreztem a közelséged. -ő is feltornáztatta magát ülő pozícióba, majd odahajolt hozzám, hogy a szokásos módon üdvözöljön.

Félúton megállítottam a mozdulatot, az arcom elé rakott tenyeremmel, így a számra szánt puszija ott landolt. Nem szabadott elgyengülnöm, határozottnak kellett mutatkoznom.

-Előbb beszélnünk kell.

-Oké, beszéljünk. -látszott rajta, hogy tényleg komolyan áll a mondandómhoz.

Nagy levegőt vettem, és kimondtam.

-Mi van köztetek Selenával? 

Meghökkent, és furán nézett rám. Úgy tűnt tényleg megleptem, és közel sem erre a kérdésre számított. 

-Mi lenne? Semmi.

-Akkor mi volt az a kézfogós jelenet tegnap? 

-Jajj, Kam! -nevette el magát. Valószínűleg most esett le neki, hogy miről is beszélek, bár én közel sem tartottam annyira viccesnek. -Csak baleset volt. Viszont valaaaki féltééteny.

 Huncut, csipkelődő pajkosság csillant a szemében, amitől valószínűleg el is olvadtam volna nyomban, ha nem lettem volna pipa rá.

-Csak nehogy valaki azt a "balesetet" félreértelmezze. Nem én persze... Pff mert engem hidegen hagy. 

 Nagyon kinevetett. Ahj, imádom a nevetését... De nem most Kamilla! Most haragszunk rá. 

-Nyilván nem te. Mert mégis ki más?

-Mondjuk a riporter... -duzzogtam.

-Ó! -esett le neki. -Akkor ennek utána járunk.

 A telefonjáért nyúlt, majd egy pillanat múlva már aggodalmasan az ajkát harapta. A tekintetem lesiklott a készülékre és nyomban összefacsarodott a szívem. Niall and Selena világtrend Twitteren. 

Összeakadt a tekintetünk. Az övé aggodalmat és megbánást sugárzott.

-Sajnálom. Kérlek hidd el, hogy nem történt semmi! 

 Ezeket a szavakat akartam hallani, és egy percig sem kételkedtem az igazában.

-Elhiszem. De a világ nem úgy gondolja... -szóltam szomorúan. 

-Pár nap és elül a sztori. Az ilyenekre jobb nem reagálni, mert különben még erősebben rákapnak a témára. 

-Akkor most ő lett a "barátnőd"... -szóltam keserűen és összeszorult a gyomrom.

-Hé, te tudod, hogy nem így van és én is, más pedig nem számít! -simította végig a kézfejét az arcomon. -Senki nem tud lehúzni minket. Fel a fejjel! 

 Mosolyt erőltettem az arcomra, pedig belül egyáltalán nem mosolyogtam. 

-Senki... senki. -motyogtam. Senki, kivéve az egész világot. 

-Na gyere bujj ide! -tárta szét a karját, én meg elszontyolódva fúrtam bele az arcom a mellkasába. 

 Az elkövetkezendő napok csak is Nilenáról szóltak. Minden neves pletykalap és tömegkommunikációs eszköz lehozta a sztorit, előszeretettel bevágva azt is, amikor rólam beszélt a riporternek. Természetesen persze úgy feltüntetve mintha az Selena lenne. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de nem igazán sikerült, ugyanis közben odabent ordítottam. Legszívesebben kikiáltottam volna a világnak, hogy ő hozzám tartozik. De nem tehettem... a Selenás hírek pedig felemésztettek. Egyszerűen csak rossz volt látni, hogy az emberek összeboronálják őket... hogy azt hiszik a barátnője, miközben az én vagyok. Persze, ahogy Niall mondta mi tudtuk az igazságot, de így gyakorlatilag egy hazugságban éltünk. Ennek van értelme?

 Lelombozott ez az egész helyzet, és igyekeztem kerülni Niallt. Egyrészt, hogy ne lássa mennyire nem tudom kezelni a témát, másrészt mert a közelében még nyomottabb lett a hangulatom. 

Mindenfelé menekültem, csak hogy ne kelljen senkivel se beszélnem. Egy alkalommal amikor épp meg készültem "szökni", Harry a hallban nyakon csípett. 

-Hova hercegnő?

-Csak el. -feleltem kurtán. Minél hamarabb szabadulni akartam.

-Látom ma is milyen élénkek vagyunk.

-Harry ehhez most nagyon nincs hangulatom, kérlek hagyj elmenni! 

-Ugye tudod, hogy nem történt közöttük semmi? -kérdezte lágyan, szánakozva. Nem hittem a fülemnek. Soha nem hallottam még így beszélni. Azt sem tudtam mi volt a furcsább, maga a mondat, vagy az, ahogy mondta. Most nagyon kíváncsi lettem volna mit árul el a zöld szempár, de kivételesen ő kerülte a tekintetemet. 

-Tudom. -sütöttem le én is a szemem.

-Akkor jó. Niall a barátom, és tudnod kell,  hogy mindennél jobban kötődik hozzád. Soha nem csalna meg. 

 Mintha egy alternatív univerzumba csöppentem volna. Az igazi Harry sosem ejtett volna ki ilyesmit a száján. Pont ő. Ő, aki azzal a barátjával mostanában folyamatosan bunkózik, és el akar tőle csábítani? Értetlenül álltam a dolog előtt.

-Ezt most miért mondod el nekem? 

-Fogalmam sincs... -mondta, majd sarkon fordult és ott hagyott. 

Vagy egy percig némán bámultam utána. Kellett az az idő, hogy felocsúdjak, és emlékeztessem magam, hova is indultam. Igazából sehova. Csak spontán mentem, és végül a McDonald's-ban kötöttem ki. Vettem egy kis burgonyát csokis fagyival. Múltkori fagyis-krumplis balesetem óta előszeretettel fogyasztom őket együtt. Már nagyban mártogattam, de még mindig Harryn járt az agyam. Nagyon nem tudtam hova tenni a viselkedését. Ez ellenkezett mindennel amit eddig tett. Az elmúlt időszakban végig azon volt, hogy velem játszadozzon, Niallt pedig kikészítse. Most meg hirtelen fontos neki mi van velünk? Érzéseket mutatott... igazi érzéseket. Bár tudom, hogy az a Harry kamu volt, de mégis valamiért az első találkozáskori lényéhez tudnám hasonlítani a mostanit. De mégsem. Akkor csak szimplán kedves volt, most meg... Fogalmam sem volt hova tegyem. 

Megint legalább annyira meg voltam zavarodva mint vasorrú bába a mágneses viharban. 

Még egy ok, hogy ne akarjam azt a gyereket. Még a végén ő is ilyen kiismerhetetlen természetű lenne. Jó, oké  ez hülye érv. De ha ezt nem is számítjuk, akkor is egyre több voks sorakozik a menjen mellett, mint inkább a maradjonnál. Most már határozottnak kell lennem, mert tényleg kifutok az időből. Nézzük csak: ellene van, hogy nincs keresetem, nem lenne miből eltartanom. Hogy lakásom sincs ahol lakhatnánk, és nem telepedhetek rá anyára, valamint a srácokkal sem vihetem turnézni. Nem feltétlen adhatok Harry szavára, Niallt meg nem használhatom ki. Ezáltal lehetséges, hogy apa nélkül kéne felnőnie, amit megint csak nem akarok. Megtapasztaltam milyen az, és nem kívánom neki. Meg aztán, nagyon fiatal vagyok egy kicsihez. Nem is tudnék tovább tanulni, mert csak vele kéne foglalkoznom. Már ha tudnék... lehet borzalmas anya lennék. 

És mi van a másik oldalon? Az, hogy nem akarom megölni. Meg, hogy szeretem... Már egészen a szívemhez nőtt ez a pocaklakó. Hozzászoktam, hogy mindig ott motoszkál a fejemben, és elképzeltem, ahogy Niall a gyönyörű kislánnyal játszik. Valamiért azóta mióta Annával kineveztük lánynak, csakis annak képzelem el. Biztosra veszem, hogy az lenne, ha...

Sajnos az ellene érvek nyomósabbak, ez tagadhatatlan, viszont a családi idilli kép Niallel sokkal kecsegtetőbb. Kint játszanának a kertben a kutyával (igen kutya is kell, telhetetlen vagyok), majd bejönnének nyakig sárosan és egy finom dorgálás után nekem kéne lecsutakolnom őket. Amit persze kicsit sem bánnék. Ahh, szép álmok. Túlságosan is szépek. Már csak akkor lenne még hűtlenebb a valósához, ha Harryvel jóban lennénk, és rendszeresen járna a csöppséghez látogatóba, aki majdnem annyira oda lenne érte, mint Niallért. 

Ehelyett a világ helyett egy olyanban élek, ahol Harry bunkó, és fogalamam sincs hogy viszonyul a gyerekhez... Meg igazából hozzám. Mi van ha most elkezd normálisan viselkedni és felhagy az eddigi hadjáratával ellenünk. Lehet rájött, ennek semmi értelme, és fontosabb neki Niall mint, hogy velem szórakozzon. Mennyire boldog lennék, ha így lenne! Nem magam miatt, hanem mert borzalmas látnom, ahogy gyakorlatilag miattam megy tönkre egy több éves mély barátság. 

Felpillantottam az utolsó, fagyiolvadékban eláztatott krumpli darabkámból, és körbenéztem a gyorskajáldában. Egy ilyen helyen mindenki megtalálható. Szerelmes pár, már-már túlságosan boldogan, anyuka, aki a kisgyereke arcocskájáról töröli le a kechupot, és vihogó tinilányok magazinnal és telefonnal elmélkedve, valószínűleg az élet nagy problémáin. Az újágban virító kép megragadta a figyelmem. 

Vajon mit ábrázol? Persze, hogy Niall és Selena "romantikus" pillanatát.

 Azért jöttem ide, hogy kicsit elmeneküljek előle, de úgy látszik ez képtelenség. A rémálom mindenhol ott van. Köszönöm szépen, ennyi elég volt mára a társadalomból. 

Se okom, se kedvem nem volt már ott maradni, így felkaptam a tálcám és kiindultam. Ahogy elhaladtam a lányok mellett, megütötte a fülemet egy mondat foszlány. 

- ...oké, de itt van Selena. Vele mi van? -kérdezte aggodalmasan az egyik. 

Hah, Directioner problémák... Tök jó lehet mások életén görcsölni...

Legszívesebben a képükbe ordítottam volna, hogy "Ne higgyetek el mindent amit a médiában olvastok!!!"

De nem tettem... nem tehettem. Így csak sietősen tovább álltam. Nem akartam fangörcsben álló lánykákat a nyakamba, akár shippelik Nilenát akár nem. Nem voltam kíváncsi erre az egész hülye hisztire, amit a téma magával húzott. Igazából magára a témára sem voltam kíváncsi, de az elől nem sétálhattam el csak úgy... sajnos. Pedig látjátok megpróbáltam, és mégis "szembe jött velem". 

Hazafelé vettem az irányt. Ráérősen baktattam végig azon a néhány utcán, ami a hotelig elvezetett, és közben arra gondoltam, hogy vajon hiányol-e már Niall, vagy fel sem tűnt neki, hogy ilyen hosszú időre leléptem. Akármelyik verzió is van érvényben, én mindenképpen örültem neki, hogy kicsit kiszellőztettem a fejem. Így talán nem leszek olyan kifacsart a közelében. Kicsit szégyelltem, hogy direkt elkerültem, de nem akartam, hogy kihasson rá az én nyomasztó társaságom. Mindenesetre most már kezdett hiányozni a közelsége. 

 Ahogy befordultam a sarkon egy szűk utcára, léptek zaja csendült fel a hátam mögött. Futó lépteké. Megfordultam, mert kíváncsi voltam ki az. Három 16 éves forma lány rohant felém a járdán. Ahogy megláttak elölről, az egyik felkiáltott. 

-Tényleg ő az! 

-Kapjuk el a ribancot! -kiáltotta egy másik is. Azt hittem rosszul hallok. Vagy, hogy félrefordítottam. 

De nem, tényleg azt mondták. Földbe gyökerezett a lábam. A veszély érzékelőim nem kapcsoltak időben, és aztán már esélyem sem volt elfutni. Bekerítettek. 

-Tuti ő az? -kérdezte a szőke. 

-Holt biztos. -jelentette ki, nagy valószínűséggel a "vezér", miközben magabiztosan hátra vetette hosszú, egyenes, világosbarna haját. Ezután hozzám fordult. -Te kis kurva, hogy merted lenyúlni a férjemet?! -ordította a képembe olyan fenyegető hangsúllyal, hogy már komolyan megijedtem.

Jajj ne... Ugye nem? De honnan? Ilyesmi félmondatok cikáztak végig az agyamon a másodperc töredéke alatt.

-Nem tudom miről beszélsz. -mondtam a lehető legnyugodtabban, ami abban a helyzetben tőlem telt, bár a végén kicsit megremegett a hangom.

-Dehogynem tudod! Nem rég tweetelte ki, hogy veled van együtt. Nyilván te kényszerítetted! De hiába, mert én vagyok neki teremtve, amire rájön majd amikor talalkozunk, és téged meg elhagy a picsába!! Úgy is csak játékszernek kellesz neki. Nézz már magadra!  -gúnyosan felnevetett, a csatlósai pedig bőszen bólogattak. -Addig is meglakolsz, aztán majd egy életre megtanulod mikor kezdj ki Mrs. Horannel! 

 Végszóra belemarkolt a hajamba, és teljes erőből vágta neki a koponyám a falnak. Védekezni se tudtam... mit is értem volna három harcias, megbolondult, fangörcstől elvakult lánnyal szemben. 

Nem eresztette el, hanem még vagy kétszer jól neki vágta az épület oldalának. Éreztem, hogy vékony patakban kezd el szivárogni a vér a fejemből. A számba haraptam, hogy elfojtsam kitörni készülő sikolyomat. Nem adhattam meg nekik az örömöt, hogy gyengének mutatkozom. A másik két lány itt beszállt, és ott ütöttek és rúgtak ahol csak értek. 

Ekkor hasított a tudatomba a rettegés. A kisbabám! Őt nem bánthatjátok! Felgyulladt bennem az anyai ösztön, és már minden erőmmel azon voltam, hogy csak őt védjem. Lecsúsztam a fal mellett, és a karommal körül öleltem a hasamat, a lábamat meg felhúztam magam elé. Nem érdekelt, hogy így nem tudok mivel védkezni, nem érdekelt a fájdalom, és az sem érdekelt, hogy a testem többi részét péppé verik... Egyedül a babám foglalkoztatott, semmi más! Nem veszíthetem el! Ő az én  kislányom! 

Itt tudatosult bennem, hogy akarom. Az életemnél is jobban akarom őt! Nem engedhetem, hogy bármi baja essen... Akkor inkább haljak meg...

Szerencsére az arcomba kaptam a legtöbb ütést. A szám fel volt repedve, fejem zúgott, a látásom pedig kezdett elhomályosodni. De inkább ez, mint hogy...

-Sally hagyd abba! Eleget kapott! -szólt rá a vezérükre a legmagasabb lány. 

 -Eleget?! Majd most kibaszottul megtanulja!!

A lány elkapta Sally kezét, és szembe fordította magával.  

-Figylej rám! Ez már nagyon nem játék. Akár börtönbe is kerülhetünk. Húzzunk innen amíg lehet! 

 Sally kitépte a csuklóját a béklyóból, és leguggolt hozzám. 

-Ha nem takarodsz el a közeléből, ennek még folytatása lesz! -üvöltötte idegbetegen. Ekkor már elhagyott minden erőm, és csak foltokat láttam. Annyit érzékeltem, hogy a  cincogós hangú szőke felrángatta "Mrs. Horant" a látóteremből.

-Gyere Sal! 

 Egy utolsó rúgást kaptam a combomba, majd köddé váltak. Én még ekkor is a hasamat szorongattam védekezően, és csupán egyetlen dolog járt a fejemben. 

-A kisbabám... -suttogtam erőtlenül, majd teljesen sötét lett, és a földre hanyatlottam. 

Nem sokkal később, félájultan, csak annyit érzékeltem, hogy erős karok nyúlnak alám, és emelnek fel a magasba. 

-Minden rendben lesz Kamilla. Megígérem... -suttogta a fülembe egy fájdalommal teli meggyötört hang.

Egy könnycseppet éreztem az arcomra csöppenni, majd teljesen elvesztettem az eszméletem.