23. rész: Ketten a szív ellen

-De... de, mégis miért? -próbálta keresni a szavakat Niall.

-Át kéne esnem otthon egy kínos beszélgetésen anyuval -ez igaz is volt, de azért kapóra jött, hogy ne kelljen elmondanom a másik okot, miszerint le kéne tisztáznom az érzéseimet velük szemben. És az csak úgy fog menni, ha nincsenek a közelemben. -Meg hát... amúgy is már túl régóta élvezzük a vendégszereteteteket. 

 Összefolytak a napok, s fogalmam sem volt, hogy mióta is vagyunk a fiúkkal. De egy ideje már biztosan, ugyanis erősen a júliust tapostuk. 

-Jajj, dehogy is! -ellenkezett hevesen. -Addig maradtok, ameddig csak kedvetek tartja! 

 Ezt vajon Harry is így gondolja? Óvatosan ráemeltem a pillantásom, de a zöld szemek nem árultak el semmit. Üresek voltak. 

-Nem akarjuk kihasználni a kedvességeteket. -sütöttem le a szemem. -Viszont ha nincs ellenetekre, majd még meglátogatnánk valamikor.

-Még szép! Nem is hagynám, hogy örökre elmenj, különben azon nyomban mennék is utánad! 

 Lehajolt, hogy egy diszkrét csókot nyomjon a számra. Engedtem az ajkainak, de közben a szemem sarkából láttam, ahogy Harry arca fájdalmasan eltorzul, majd tüntetőleg másfelé fordul. Összeszorult a gyomrom.

 Fogalmam sem volt mit akartam... nagyon össze voltam zavarodva. Szükségem volt egy kis egyedüllétre. 

-Szólnál Annának, és foglalnál két repülőjegyet? 

-Persze. -egyezett bele Niall, majd szigorúan hozzátette. -De akár akarod, akár nem, még pár napot biztosan itt töltesz! Ki kell pihenned magad! 

 Megadóan bólintottam, ő meg egy homlok puszi kíséretében elhagyta a szobát. 

 Harry az ablaknál állt, s komoran bámult a semmibe. 

-Harry... -próbálkoztam óvatosan. 

-Hagyj békén. -hideg hanghordozása a szívembe markolt. 

-De... én...

-Nem kell a szánalmad. Igen, nem bírom elviselni, hogy Niallel látlak... ettől függetlenül nem kell engem sajnálni.

-Erre most nem tudok mit mondani. -tényleg nem tudtam. Olyan szívesen omoltam volna a karjaiba és motyogtam volna oda neki, hogy nekem csak ő kell. De ez nem így volt. Ott égtem két tűz között. 

-Nem is kell. 

-De... én szeretnék, csak... 

-Tudom, csak Niall. -fordult felém, szorosan az enyémbe fonva a tekintetét. -Lassan el kéne fogadnom, hogy őt választottad.

 Lesütöttem a szemem. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni, mert borzalmas volt látni benne a fájdalmat. 

-Igen. -mondta a szám, de a lelkem azt kiáltotta, hogy "Nem, nem, nem! Mindkettőtöket választottam!" 

Csak, hogy olyan nincs... 

Nem tudom ez után meddig tarthatott közöttünk a kínos hallgatás, de Harry időközben leült. Csak bámultunk magunk elé, úgy peregtek a percek. Semmit sem szóltunk. Erre a helyzetre nem voltak szavak. 

Hirtelen, szőke hajzuhatag rontott be a szobába, s borult Harry nyakába. 

-Ohh édes, igazi kis hős vagy! 

Köpni nyelni nem tudtam. Én feküdtem a kórházi ágyon, de ő Harryhez rohan először... ? És mégis mióta hívja őt édesnek?! Hányni tudtam volna a kifejezéstől...

-Igen, ne is zavartasd magad. Kösz a kérdést, élek...

 Anna olyan arckifejezéssel fordult felém, mintha most venné csak észre, hogy én is ott vagyok. 

-Kami! Mit tettek veled?? Még jó, hogy ott volt Harry, különben ki tudja mi lett volna a következménye. 

 Hozzám is odarohant, hogy megszorongasson, ám nekem mégsem tetszett ez a jelenet, és nem azért mert amúgy is fájt minden tagom... hanem mert nem volt őszinte. Olyan mű volt a hanghordozása, a sajnálata. Éreztem benne, hogy mindez csak, és kizárólag Harrynek szól, s nem nekem. Rosszul esett.

-A napokban haza megyünk. -közöltem vele, kicsit gonoszan remélve, hogy ezzel majd letöröm.

A várt hatás nem is maradt el, Anna kitört.

-Mi az, hogy haza megyünk?! Mégis miért? És Harry? 

Teljesen kétségbe volt esve.

-Harry szépen itt marad. Ahogy Niall is, mert itt van dolguk. Nekünk meg otthon. 

-Mi dolgunk van otthon? 

-Be kéne jelentenem anyunak a nagy hírt.

-Mit? -értetlenkedett tovább.

-Hát, hogy babát várok! -tártam szét a karom. -És azt sem bánnám, ha a vizsgálatok egy része odahaza zajlana. 

-Ohh, hát megtartod... -hallatszott a hangján, hogy kissé csalódott. Pedig nem olyan rég, még ő támogatta ezt a témát a legjobban. Az ajkába harapott, készült még valamit mondani. -Kami... Öö... biztos ez a legjobb ötlet? Úgy értem, Harry velem van együtt... és... kicsit fura lenne.

-Azt akarod mondani, hogy öljem meg a gyerekem, csak hogy a lelkedet ne fusztrálja a tény, hogy a barátodtól vagyok terhes? -húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve. 

Ennyire nem lehet önző. 

Vártam volna valamiféle vélemény nyilvánítást Harry részéről is, de ő csak állt ott, mint egy darab fa. Meg nem szólalt volna. 

-Nem, persze, hogy nem... csak... -dadogott tovább a lány. 

-Csak mégsem örülsz neki. -fejeztem be helyette a mondatot, leszűrve a lényeget, miszerint legszívesebben végleg elszakítaná a kapcsot, ami még Harryhez fűzött engem.

-De örülök... Majd felöltöztetjük, emlékszel?

 Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de én átláttam rajta. 

-Anna nem vagy igazságos. 

Nagyot dobbant a szívem a szavak hallatán. Feszülten vártam, hogy vajon mi fog kisülni ebből.

-Elvennél egy életet, csak, hogy neked jobb legyen, és kitöröld a múltat. De a múlt nem rajzolva van, hogy csak úgy radírozni lehessen. Tintával van papírba vésve. A jövő az, amit te vázolsz magadnak, és kedvedre radírozgathatod, míg be nem ér a jelen, és örökre lerögzül amit odavetettél. 

 Teljes áhitattal ittuk Harry szavait. Soha nem képzeltem volna, hogy ennyi értelem van benne... Hogy ennyire tudja használni a szavak megbabonázó erejét, hogy még azt is elfelejti az ember, hogy előtte miről folyt a szó. 

Anna csak hápogott. Képtelen volt megszólalni. Én sem tudtam volna a helyében, még így se, hogy nem nekem címezték a bölcseletet. 

-Igazad van. -nyögte ki nagy nehezen.

-Még szép. -villantotta meg a gödröcskéit gúnyosan Harry. -Nekem mindig igazam van. 

Megtört a bűverő ami eddig belengte a szobát, s a fiú egész lényét. Ez már újra a régi Harry volt. 

 Ahogy Niallnek megígértem, az elkövetkezendő pár napot még a kórházban töltöttem. Mondjuk nem is nagyon lett volna más választásom, ugyanis a doktor is bent akart tartani megfigyelésen. Ez alatt az idő alatt szinte mindig volt bent nálam valaki, hogy ne unatkozzak. A szokásos "őreim" Harry és Niall, kötelességüknek érezték a folytonos szolgálatot mellettem. Persze csak felváltva, mert még mindig fújtak egymásra. Ezzel nem igazán könnyítették meg a dolgomat, ugyanis mindig éppen az tolakodott bele az elmémbe, amelyik nem volt velem. Niall csókja közben Harryre gondoltam, Harry jelenlétében pedig szorongtam, és Niall biztonságot hozó karjaiba bújtam volna. Most biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan rólam a véleménye, és kétlem, hogy az olyan pozitív lenne. Mert miért is nem tudom megbecsülni a tökéletes barátomat, ugye? Miért evezek veszélyes vizekre, mohón kívánva a sötét habokat is? És igazatok van... én sem gondolnék szépet magamról a helyetekben, de higyéttek el nem tudtam mit kezdeni magammal. Egyszerűen nem tudtam Harryt űzni a gondolataimból... hiába próbáltam. 

Mindenki meglátogatott legalább egyszer, Zayn, Sophia, és Anna pedig elég gyakran benézett. Az utóbbi leginkább csak akkor tette tiszteletét, amikor a barátja is épp ott tartózkodott. Ami annyiból volt előnyös számomra, hogy ezzel megakadályozta, hogy engedjek a kísértésnek, és olyat tegyek amit később talán megbánnék. Viszont így nem sokat tudtam Harryvel beszélni, hanem helyette nem minden féltékenység nélkül nézhettem azt, ahogy a barátnőm a nyakán lóg. De hát valamit valamiért, nem igaz? 

Új problémaként jelentkezett, hogy mégis hogyan, és milyen módon tálaljam anyumnak a tényt, hogy gyereket várok, és nem éppen a barátomtól. Az utóbbiban nem voltam biztos, hogy el szeretném neki árulni. Elég nehéz lesz magáról a dologról beszélni, nem hogy még azt is elmesélni, hogy hogyan, és mikor történt. Mert ugye minden anya álma, hogy a gyereke egy öltözőben, egy ismeretlen sráccal veszítse el a szüzességét, és terhes legyen tőle mindössze 18 évesen... Talán kevésbé sokkoló, ha úgy állítom be, hogy legalább  Niallel történt... 

Többen is próbáltunk rájönni, hogy mi lenne a helyes. A két érintett fiú természetesen ellentétes állásponton volt. Harry szerint minden kertelés nélkül el kéne mondanom neki az egészet, ugyanis neki nem tetszett, hogy ki akartam vonni a történetből. Niall szerint is az igazság a helyes út, viszont azt mondta, hogy puhítsam meg előtte, és apránként adagoljam az információt. Sophia és Zayn pedig azt tanácsolta, hogy csak tegyem amit a szívem diktál. Mintha az olyan könnyű lenne... 

Eljátszottam a gondolattal, hogy beszámolok nekik a bizonytalan érzéseimről a két fiú iránt, de végül arra jutottam, hogy nem akarom, hogy állást kelljen foglalniuk, esetleg, hogy elítéljenek, azért, mert a legjobb barátnőm pasija után ácsingózom. Ezt a csatát magamban kellett végig küzdenem. 

 Aztán eljött a búcsú ideje is. Mindenkinek megígértem, hogy okos leszek, vigyázok magamra, és igyekszem nem belekeveredni olyan hatalmas kalamajkákba mint az utóbbi. Anna lelkére kötötték, hogy ne engedjen kimenni az utcára kíséret nélkül. Sorban megöleltem őket utoljára hagyva Niallt és Harryt. Annával szinte egyszerre léptünk a barátunkhoz. 

Belebújtam a hatalmas ölelésébe, és úgy szívtam magamba az illatát, mintha soha többet nem érezném, és örökre az emlékezetembe akarnám vésni, párosítva az érzéssel, amikor a kedvenc helyembe fúrom az arcomat, és közben óvó karjai a derekamat ölelik. 

-Mindennél jobban fogsz hiányozni. -suttogta a hajamba. 

-Te is nekem. -emeltem fel a fejemet, és  nyomban gombóc keletkezett a torkomban, mert a szemébe hazudtam. Nekem nem mindennél jobban... csak majdnem. 

Úgy akartam csókolni, hogy igazzá tegyem amit mondtam, és eloszlassam minden kétségemet afelől, hogy nekem csak rá van szükségem. Mohón követeltem az ajkait, de valamiért nem volt tökéletes... Megérezte, hogy kétségbe vagyok esve.

-Nyugi, minden nap beszélni fogunk, és és én itt fogok várni rád, amíg meg nem unod az otthon melegét. -rádöbbenve mit mondott elnevette magát. -Vagyis nem pont itt, mert azért elég fura lenne, ha egy reptéren élnék. 

 Megersztettem egy halvány mosolyt. Hihetetlen, hogy ő még ilyenkor is tud viccelni. 

Kelletlenül elléptem tőle, és fogalmam sem volt, hogy merjek-e Harrytől is egy sziánál, vagyis pontosabban egy byenál többel elköszönni. Nem akartam, hogy elhomályosítsa Niall emlékét. 

Ő lépett oda hozzám, és vont magához. Próbáltam nem lélegezni, és minél kevesebb helyen érinteni a bőrét, hogy ne zavarja meg annyira az elmém a közelsége. 

-Csak rátok fogok gondolni... és a többes számot nem Annára értettem.

 Megmerevedtem a fuvallatnyi szavak hallatán. Olyan halk volt, hogy még én sem voltam biztos benne, hogy kimondta. Pedig kimondta. 

Forróság járta át a szívemet, és ellazultam a karjaiban. Többet nem álltam neki görcsösen ellen, hanem engedtem az érzékszerveimnek, hogy magukba szívják mindazt ami maga Harry. Az illatát, a teste melegét, a bőre puhaságát. Akkor és ott úgy éreztem, hazaérkeztem. 

Ez a földön túli állapot nem tartott tovább pár másodpercnél, ugyanis mire belefeledkeztem volna, már véget is ért, és szomorúan kellett tapasztalnom, hogy az erős karok már nem ölelnek át gyengéden. 

A repülőúton próbáltam nem beengedni az elmémbe Harry emlékét. Túlságosan is borzongató volt amit akkor a közelében éreztem. Megrémített... majdnem annyira, mint a szavai. Azt mondta csak ránk fog gondolni... ránk. Feltételeztem, hogyha ez nem Annát, akkor a kisbabánkat takarja. Mindennél jobban boldoggá tett, hogy már ő is akarja... hogy nem csak elfogadja, hanem szereti is azt az apróságot, aki bennem növekszik. 

Már csak anyával kellett ezt lerendeznem. Várjunk csak... 

-Mi van ha anya majd abortuszt akar?! -fordulatam Annához rémülten.

-Fenn áll a lehetősége. 

Még jobban kétségbe estem. Nem, azt nem...

-Hé, nyugi már! Majd meggyőzzük. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne, hisz ismered anyudat. Ha meg mégsem, akkor sem dönthet helyetted, felnőtt ember vagy. 

-De van beleszólása, mert ő fog eltartani. -pánikoltam tovább. 

-Vagy éppenséggel Harry... -motyogta keserűen. 

-Úgy sajnálom... Nem akarok közétek állni. 

 Azt hiszem... tettem hozzá magamban.

-Mindegy. Ez most így alakult, és ahogy Harry mondta, el kell fogadnom. Mindenkinek a saját szerepében kell boldognak lennie. Te, mint a gyereke anyja, és én, mint a barátnője. 

 Nem csak Annának kellett volna elfogadnia ezt a helyzetet, hanem nekem is... Fel kéne fognom végre, hogy Harry vele van, és az "apró bökkenő" mellett, hogy ott van nekem Niall, ez is hatalmas akadálya lenne, hogy bármi kialakuljon közöttünk. 

Már csak fél óra volt leszállásig, és én kezdtem igazán bepánikolni. Mikor mondjam el anyának? Már otthon, vagy várjak vele néhány napot? Hallgassam el Harryt, vagy tárjam fel a teljes igazságot? És, ha rosszul reagálja le? Ha esetleg annyira megharagszik, hogy elküld otthonról? Ilyesmibe bele se mertem gondolni. Talán nem is lenne ilyenre képes. Nem tudom. Sosem tudtam kiigazodni rajta, eléggé érdekes gondolkozása volt. És az érdekesen nem azt értem, hogy érdekesen különleges, hanem inkább, hogy érdekesen furcsa. Mindig máshogy viselkedett, mint ahogy egy normális anyától elvárná az ember. Egyszerűen elképzelni nem tudtam most hogyan fog reagálni. Láttam a fejemben mindkét végletet. 

Megérkeztünk, engem meg elfogott a hányinger. Küldtem neki sms-t, amikor kiderült, hogy haza jövünk, de nem válaszolt. Amúgy sem szokott, mert feleslegesnek tartja, ráadásul most még külföldre is ment volna, ami drágább, úgyhogy meg sem lepődtem. Mi van, ha ki sem jön értünk? 

Belépve a nyüzsgő reptéri forgatagba, hirtelen elárasztott Magyarország. Csak most jöttem rá, hogy mennyire honvágyam volt, amikor megcsapták a fülem a magyar szavak, és megláttam az ismerős helyeket. 

És ott volt anyu. Ott állt, és várt minket Anna szüleivel együtt. Jajj Istenem mennyire hiányzott! Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogja érteni.

Odarohantam hozzá, és az örömtől zokogva a nyakába vetettem magam. 

Aztán csak úgy kicsúszott. 

-Anya, terhes vagyok.

Eltolt magától, és kikerekedett szemekkel kezdett fürkészni. 

Ajjaj...