7. rész: Látszat

 Izgatottan ébredtem. Múltkori beszélgetésünk alakalmával Niall ismertette velem az ötletét. Szerinte nem érdemes elektronikus úton megközelítenem a helyzetet, ugyanis ott Harry könnyűszerrel el tud hárítani. Mivel mindenképpen csak a személyes megoldás lehet célravezető, azt javasolta, hogy utazzak Berlinbe a következő turnéállomás helyszínére. Nem ellenkeztem, hisz így őt is újra láthatom. Csigalassúsággal teltek a napok, de nagy nehezen eljött ez is. Egyik részről iszonyatosan izgultam Harry reakciója miatt, aki természetesen nem sejtett semmit, másrészt viszont megnyugtatott a tudat, hogy pár óra múlva Niall teljes támogatását élvezhetem. Az elmúlt két napban anyu csak egy vigyort látott a lánya helyén, amit miután elmondtam neki, hogy hova készülök, természetesen meg is értett. Nem közöltem vele a teljes igazságot, csak annyit, hogy a fiúk meghívtak a németországi koncertjükre. Innentől kezdve repesett a boldogságtól, hogy mennyire jól alakul a kapcsolatom Harryvel. Aha, persze... Nem volt kedvem elszomorítani.
 A telefonom kijelzőjére pillantottam s elégedetten konstatáltam, hogy még időben vagyok. A ruházatom nem volt kimagasló, de azért egy "Jézusom ma újra találkozok a szupersztárocskával aki elindította a bennem növekvő valamit, valamint a haverjával aki foglalkozik is a dologgal!" öltözéknek megfelelt. Mivel kezdett melegebbre fordulni az idő, egy lenge térd fölé érő szoknyát választottam, melybe betűrtem a felsőmet. Ehhez jöhetett az elengedhetetlen bakancs. Csak semmi kirívó, a szokásos. Csendben osontam ki a lakásból, ugyanis nem akartam felébreszteni anyut ezekben a hajnali órákban.
 A vonatút eseménytelen volt s hosszú, de leginkább az utóbbi. Ez alatt az idő alatt bőven volt időm végiggondolni az életemet oda-vissza... háromszor is. Még mindig tanácstalan voltam a babát illetően. Mert tegyük fel, hogy megtartom. Mégis hogyan nevelem fel úgy, hogy nincs munkám s az érettségit is épphogy csak letettem? Anya jutott eszembe, meg hogy ő is végigment ezen amikor engem várt. Korai gyerek voltam, akinek a világrajövetele nem volt a tervbe kalkulálva. Édesanyám mégis akart engem, mire az apám nem sokkal a születésem után elhagyott minket. Nem keresett többé. Kiskoromban fájó irigységgel néztem a parkban, hogy milyen felhőtlen boldogsággal tudnak játszani mások az apukájukkal. Nekem ez soha nem adatott meg. Mindig hiányzott a fogalomtáramból az apa szó, pedig nagyon vágytam a megismerésére. Először nem értettem miért ilyen igazságtalan velem az élet, hogy megvonta tőlem azt ami legtöbb embernek  járt, de aztán ahogy idősödtem megértettem a dolgokat. Már apára haragudtam nem a világra. Az ő hibája volt minden. Máig sem tudom felfogni, hogyan képes valaki elhagyni a gyermekét úgy, hogy soha többé nem keresi, nem támogatja át az élet akadályain. Elhatároztam, hogy az én gyerekemmel ez nem fordulhat elő... feltéve persze ha megtartom. Nem akarnék mindenben anyára támaszkodni, hisz elmesélte milyen nehéz volt az az időszak, s hogy egyedül a mama segítette. Elhatároztam, hogy csakis akkor fogok a baba mellett voksolni ha megbizonyosodok róla, hogy neki nem kell majd olyan csonka családban felnőnie mint amilyenben nekem kellett... hogy Harry támogatni fog minket mindenben amiben csak tud, még ha elsőre meg is tagadta őt.
 Ilyen gondolatokkal küszködve bóbiskoltam el. Álmomban ott találtam magam az iskolám aulájában karomon a kisbabával. Körbeálltak az osztálytársaim s csak nevettek. A tömegből kiemelkedett Harry alakja. Gúnyos mosollyal tekintett felém.
 -Azt gondoltad, hogy majd egy család leszünk? Hogy megsajnállak és felnevelem a fattyadat? Szánalmas vagy...
 Hatalmas hahotával fordult sarkon. Próbáltam utána nyúlni, de elnyelte a tömeg. Egy pillanatra felbukkant egy szőke fej is aki a kezét nyújtotta felém, de nem értem el, akármennyire is nyújtózkodtam... egyedül maradtam a szégyenemmel a gúnyolódók táborában.
 Arra ébredtem hogy valaki rázogatta a vállam. Félig lecsúszva a széken, izzadságban úszva kapkodtam levegő után. Egy idős hölgy hajolt felém, s próbált lenyugtatni. Elég "hangosan" álmodhattam ha ide kellet jönnie.
 -Jól van szívem, nincs semmi baj. Csak álom volt! -mondta.
 Vagyis gondolom, hogy valami ilyesmit mondott ugyanis a német sosem tartozott az erősségeim közé. Feltoltam magam ülő pozícióba, s igyekeztem megnyugodni. Igen, ez csak egy  borzalmas rémálom volt, semmi több. A lélegzetem fokozatosan lassult ahogy fejben helyreraktam, hogy hol is vagyok valójában.
 -Minden rendben? Jól vagy? -nézett a szemembe. A tekintete teli volt törődéssel s aggodalommal.
 -Igen köszönöm. Most már minden oké.
 Próbáltam némi erőt csempészni a hangomba.
 -Biztos vagy benne? Elég sápadtnak tűnsz kedvesem. Ne segítsek valamiben?
 Nem voltam teljesen jól, mert kicsit émelyegtem is, de nem akartam szegény nénit a gondjaimmal terhelni.
 -Köszönöm a segítségét, de most már rendben leszek.
 -Akkor jól van. Figyelj, hogy ne bóbiskolj el megint mert mindjárt Berlinben leszünk! -mosolygott rám kedvese, s visszaült a helyére.
 Alig fél óra elteltével meg is érkeztünk. Amint leszálltam, tárcsázni kezdtem Niall számát. Meg volt beszélve, hogy kijön elém ugyanis még soha életemben nem jártam a német fővárosban, s félő volt hogy eltévedek. Nem vette fel. Újra hívtam. Szintén semmi. Kezdtem ideges lenni. Mit csináljak egy teljesen idegen városban egyedül? Vártam öt percet, de nem bukkant fel a feje a pályaudvari forgatagban. További tíz perc után már a sírás kerülgetett. Kétségbeesetten forogtam körbe hátha valahol mégis megpillantom, de természetesen nem jártam sikerrel. Egyszer csak egy idős bácsika állt meg mellettem. Volt egy olyan érzésem hogy meg fog szólítani. A gyanúm be is igazolódott, ugyanis kisvártatva elkezdett pisszegni.
 -Psszt! Kamilla! -fordult felém.
 Megrökönyödtem. Honnan tudja a nevemet?
 -Kamilla! Én vagyok az, Niall!
 Hogy mi? Valószínűleg puszta véletlen egybeesés hogy őt is Niallnek hívják. Ő nem lehet AZ a Niall.
-Tényleg én vagyok. -mondta válaszul a ki nem mondott gondolataimra.
 Belenéztem azokba a gyönyörű kék szemekbe, s azonnal felismertem. Megkönnyebbülten ugrottam a nyakába, de szerencsére hamar észbe kaptam s rögtön eltoltam magamtól. Túlságosan elragadtattam magam, nem lehetek vele ennyire közvetlen. Tetőtől talpig végigmértem. Csak így, hogy már tudtam ki van az álca mögött ismertem fel néhány vonását. Amúgy teljesen úgy nézett ki, mint egy közel 70 éves idős úr.
 -De hát te hogyhogy így vagy? -mutattam a kinézetére.
 A szája körüli maszkírozott ráncok elkezdtek felfelé vándorolni.
 -Nekünk ilyenkor már nem szabad elhagynunk a stadion területét. Már túl sok ember vár kint, és fokozott ellenőrzés alatt állnak a kapuk. Megkértem a sminkesünket, alakítson át úgy, hogy ne ismerjenek fel. Könnyen ki tudtam osonni így, hogy egy szemernyit sem hasonlítottam önmagamra.
 Büszkén, hatalmas vigyorral az arcán húzta ki magát.
 -Csak a sminkes tudja? Nem fogsz miattam bajba kerülni? -kérdeztem idegesen.
 Nem akartam, hogy ebből neki gondja legyen, ráadásul az én hibámból.
 -Nyugi, senkinek nem tűnt fel, hogy eljöttem, ő meg falaz nekem. -kacsintott rám.
 -Akkor jó.
 -Gyere, busszal megyünk mint az átlag emberek. -karolt belém.
 Látszólag nagyon élvezte a "láthatatlan" szabadságot. Jól is jött az öltözéke. Legalább nem rohantak meg minket az őrült rajongók, s a pletykára éhező riporterek sem kezdtek el találgatni. Mindenki egy átlagos nagypapa-unoka párost látott, amiben nem volt semmi érdekes. De ez csak a látszat volt.
 Így, hogy nem ismerték fel, viszonylag hamar a stadionhoz értünk, csak egyszer kellett átszállni. Valóban hatalmas volt a tömeg, ha lehet még annál is nagyobb, mint ami nálunk volt.
A hátsó bejárathoz mentünk, ahol két jól megtermett biztonsági őr ácsorgott.
 -Az oké, hogy te gond nélkül kijutottál mert senki nem figyelte ki vagy, de ez fordítva nem működik, ugyanis ez a stáb bejárat. Arra nem gondoltál mégis hogyan fogunk bejutni? -fordultam hozzá.
 -A fenébe! -harapdálta a szája szélét. -Akkor nincs más megoldás, mint hogy leleplezem magam.
 -Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? -kérdeztem.
 -Tudsz jobbat?
 Nem tudtam, ő meg már kezdte is lefejteni az "arcát". Elég bizarr egy látvány volt. Már az "igazi" Niall oldalán sétáltam oda a szekuritisekhez. Amint meglátták a szöszit elsápadtak, mert az ő feladatuk volt hogy ez ne történjen meg. Egy egészen apró pillanatra megsajnáltam őket, de ez nem tartott sokáig, ugyanis hamar feleszméltek a döbbenetből s ordibálni kezdtek. Niall bocsánatot kért tőlük, és megígérte, hogy ez többet nem fordul elő. Fülem, farkam behúzva somfordáltam be mögötte az ajtón.
 Odabent hihetetlen látvány fogadott. Több mint száz ember tette a dolgát, s sietett egyik helyről a másikra. Kicsit idegesnek és stresszesnek látszottak. Amint az első ember megpillantotta Niallt, megkönnyebbülten futott oda hozzánk s elkiáltotta magát, hogy megkerült. Az összes jelenlévő megállt, s felénk fordult. Hoppá, azt hiszem mégis észrevették hogy elment.
 -Mindenki mehet a dolgára, élek s egy hajam szála se görbült! -tárta szét a karját Niall.
 Nem úszta meg ennyivel. Kapott egy alapos fejmosást, hogy nem lehet ilyen felelőtlen. Velem senki nem foglalkozott, úgy tettek mintha ott sem lennék. Csak egyvalaki vett észre. Egy göndör barna hajú fiú, aki most lépett a helyiségbe. Ahogy mellénk ért levette rólam a szemét, s barátjához fordult.
 -Niall, ha szabad kérdeznem, mégis minek hoztad ide ezt a kis lotyót?
 Könnyek gyűltek a szemembe, és már korántsem voltam benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm.