Epilógus

 Köszöntök mindenkit, aki végigkísérte ezt a történetet ezen a rögös, két és fél éven keresztül! (Vagy épp csak tegnap csatlakozott hozzánk, oly mindegy. 😉) 

Korábban annyiszor elképzeltem, hogy mi mindent fogok ide leírni nektek, és most egyszerűen csak nem jönnek a szavak. Akkor azt hittem, amikor befejezem úgy fogok bőgni, mint egy vajúdó szamár, és nem fogom tudni elengedni a sztorit. De most mégsincs így. Talán túl sokáig húztam és elfáradtam. Fogalmam sincs, de csak szimplán örülök, hogy vége. Viszont ez egy cseppet sem változtat a tényen, hogy mennyire büszke vagyok, hogy végigcsináltam. Sőt, annál inkább. Mert amíg megvolt a lelkesedés, a rajongótábor, csak úgy könnyedén ontottam magamból a részeket. Imádtam minden pillanatát, és izgultam, hogy majd milyen lesz a reakciótok a befejezésnél. Aztán hiába csökkent meg minden, a lelkesedésem és az érdeklődésetek is, mégsem adtam fel. Mert mindentől függetlenül továbbra is kötődtem a sztorihoz, és tudtam, hogy nekem ezt végig kell csinálnom. Túl sok mindent éltünk át együtt, hogy feladjam a tetőponton. Kész regényt akartam. És tessék itt van. Ha az utóbbi időben nehézkesen is, de végigírtam. Ámulattal tekintek vissza erre az időszakra, hisz habár közel sem tökéletes, és soha nem jelenhet meg nyomtatásban (személyi jogok miatt), de mégis ez az első "könyvem". És hihetetlen büszke vagyok rá, mert ez hatalmas dolog számomra. Minden nagyképűség nélkül úgy gondolom, hogy egész jól kigondoltam és felépítettem egy kerek történetet, tanulsággal, drámával és kemény realizmussal fűszerezve. Rá akartam kicsit világítani, hogy a valóság sokkal kegyetlenebb, mint amit a csöpögős "lávsztorik"-tól várunk. Hogy bizony nincs olyan, hogy tökéletes ember, vagy kapcsolat. Mindenki hibázhat, mindenki hozhat rossz döntéseket, és mindenki lehet egy kicsit önző. És igen, ezeknek a dolgoknak következményei vannak. Néha enyhék, néha súlyosak, de viselnünk kell őket. Valamint amire még fel akartam hívni a figyelmet az a pénz és a hírnév hatalma. Hogy mennyire tudja befolyásolni még a legjobb embereket is. Köszönöm a lehetőséget, hogy kiadhattam magamból ezt az egészet, elképesztően jó érzés volt. Látni ahogyan folyamatosan izgultok, találgattok mi lesz a folytatásban, sírtok, nevettek és őszintén szeretitek a történetet. Azt hiszem ez egy kiváló gyakorlás volt a remélhetőleges jövőbeli írói karrieremnek.  Remek olvasó közönség voltatok, általatok kicsit igazi írónak érezhettem magam. Pedig attól azért még nagyon messze állok, sok gyakorlásnak, próbálkozásnak, és "én ehhez nem vagyok elég jó" szenvedésnek nézek elébe. De hihetetlenül várom a pillanatot, amikor majd kipattan a fejemből az a dolog, amivel úgy érzem maradandót tudok alkotni a magyar irodalomban és tényleg képes is leszek végig vinni egészen a kiadásig. Végtelen hálával fordulok felétek, akik kitartottatok mellettem és a történet mellett még akkor is amikor, úgy tűnt teljesen reménytelen, mert sosem lesz vége. Köszönöm a sok biztatást, kedves, dicsérő szót, az összes kritikát, mert ezek által fejlődtem és vagyok ott íróilag, ahol. Egyetlen utolsó kérésem lenne még felétek. Már tök régen elterveztem, hogy majd az epilógusban megkérek minden egyes olvasót, hogy kommenteljen valamit. Bármit, amit csak gondolsz a történetről, kifejtett véleményt vagy akár csak pár sort. Teljesen mindegy, csak olyan boldoggá tennétek, ha kicsit láthatnám egyben az összes csodás kis olvasómat. Hadd gyönyörködjek bennetek! Hajrá kedveskéim, írjátok le az érzéseiteket a történettel kapcsolatban és sirassatok meg!  Még egyszer köszönöm, hogy itt voltatok, és most élvezzétek a várva várt lezárást! ❤️

        Végtelen hálával és szeretettel búcsúzik a ti írótok, 
  
     Fanni

P.s.: Ígérem találkozunk még!😉 Akár itt, de ha minden jól megy, akkor a könyvesboltok polcain futhattok majd újra belém.  

  Ennek már több, mint két éve. Egyszer sem jelentkezett. Se ő, se Harry, sem az egyik One Direction tag... Vagyis pontosabban jelenlegi nem. 
 Zayn, a kilépése után felhívott, alig fél évvel azután, hogy az én történetem velük véget ért. Addig bírta a rémuralmat, amibe belekényszerítették. Szabad akart lenni, ő akarta irányítani az életét, és ezt teljes mértékben megértettem. Az én esetem döbbentette rá, hogy a többiekkel ellentétben ő nem hajlandó elnyomásban élni tovább. Egy darabig még próbálta tűrni, de amint a Perrievel való magánéletükben kezdtek el turkálni, betelt a pohár és véget vetett a bandában való karrierjének. "Lehet, hogy a srácok olyan pöcsök, hogy lenyelik, de én nem fogom, inkább elindulok a saját utamon."
És az igazat megvallva támogattam a döntését. Büszke voltam rá, és hihetetlenül tiszteltem, hogy volt elég ereje, ehhez a hatalmas döntéshez. Neki volt, és ő cselekedett helyesen...
 Érdeklődött hogylétem felől, és hosszú percekig szidta Niallt a saját stílusában. Elmondása szerint rettenetes állapotban volt és sokat szenvedett miattam, amit az ő szavaival élve "meg is érdemelt a faszfej". Aztán a későbbiekben igyekezett kerülni a nevét, nem akarta feltépni a friss, és nagy hegeket, de tök mindegy volt, mert a sebek akkor még nem hegedtek be, nyíltan tátongtak a nagyvilágba. 
Onnantól kezdve, hogy Zayn felszabadult a Modest béklyói alól, rendszeresen keresett, és az egyetlen őszinte barátommá vált. Nagyon érdekelte Ádám, és úgy általánosságban, hogy hogyan élem az életem, én meg elmeséltem neki mindent, ami történt: 
Hogy anyám hogyan kapart össze a padlóról, és lett olyan viszonyunk, amiről korábban álmodni sem mertem. Hogy mindmáig együtt nevelgetjük a kisfiút, és azóta sem volt férfi az életemben. És hogy, ahogyan nőtt a gyerek, úgy lett egyre bizonyosabb, hogy a haja pont olyan göndör lesz, mint az apjáé, a szeme pedig valamilyen csodával határos módon Niall kékjét idézi.
 Csodaszép kissrác volt, pont azokkal a külső jegyekkel, ami a két férfiban is annyira tetszett, és pont ezért emlékeztetett még annál is jobban rájuk. 
És ha az nem lenne elég, hogy akárhányszor a fiam szemébe nézek az ő emléke köszön vissza, akkor még ott van a sárga plüss nyuszija, amihez Ádám valamiért különösen kötődik. Jobban mint bármelyik másik játékához. Anélkül nem megy aludni, nem indulhattunk sehova, és ha akár csak néhány percre szem elől van tévesztve, ő már lebiggyesztett szájjal, kétségbeesetten szólongatja legjobb barátját. Az egyetlen dolog, amit abból az időből meghagytam. Mert azt ő kapta, nem én, és egyszerűen képtelen voltam kidobni ezt az őszinte gesztust két ember között, hiába nem is ismerték egymást... 
Már nem is fogják.
Ádám most kétéves. A fürtjeit mindig meghagyom rakoncátlan hosszúra, mert az igazán tükrözi a belsőjét. Csintalan, huncut kölyök, aki egy pillanat alatt az ujja köré csavar bárkit, akit csak akar. Épp, mint Harry. A fontos különbség köztük viszont az, hogy neki nincs semmi hátsó szándék, vagy rossz indulat a felszíni báj mögött, csak a tiszta, önzetlen szíve, amit csak remélni tudok, hogy nem veszít el az idő múlásával ebben a romlott világban.
Egyszerűen ő lett a mindenem, aki megszínesítette a mindennapjaimat. Az anyaság leírhatatlan öröme, a feltétlen szeretet egy olyan ember iránt, aki belőled ébredt és soha, senki nem vághatja el a kötelet ami összeköt titeket. Őt nem vehetik el tőlem...
 Hiába az évek, és a fiam okozta boldogság, mégsem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Niallre. Már nem haragudtam rá, csak sajnáltam a történteket. Folyamatosan felszínre bukott bennem a maró kérdés: miért? 
Miért nem kaptunk több időt együtt? Miért kellett így történnie? Miért ilyen kegyetlen és befolyásoló a világ? Egyszerűen nem tudtam elengedni őt. Muszáj volt még egyszer és utoljára látnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy boldog így és jól döntött. Mert ha ő boldog, nekem is annak kell lennem... nélküle. 
Már nagyban 2017-et írtunk, amikor az immár négy tagú banda újra Magyarországra érkezett. El kellett mennem. Csak elbúcsúzni az emlékektől. Anyára bíztam Ádámot és egyedül indultam neki, hogy elvesszek a fiatalok által alkotott tömegben. 
Furcsa érzés kerített hatalmába. Három éve minden más volt. Anna a legjobb barátnőmként tartott velem. Nem ismertem igazán azokat a fiúkat a színpadon, csupán a közösségi médiából, ami, mint most már csúnyán megtanulhattuk, közel sem mutat valós képet. Csak egy naiv kis rajongó voltam, aki előtte sosem kapott elég figyelmet, aztán meg hirtelen belecsöppent a hírnév sűrűjébe, és nem tudta megállítani az eseményeket. 
Láttam, hogy körülöttem néhányan érdeklődve, illetve rosszallóan megbámulnak. Felismertek. Tudták, hogy én vagyok az a lány, aki becsapta a bálványaikat. Több arc is azt tükrözte, hogy nem akarják itt látni azt a ribancot, aki képes volt nekik bekamuzni, hogy tőlük terhes, csak azért, hogy magához láncolja őket. Ez kicsit elszomorított. Akkor talán mégsem koptam ki annyira az emlékekből, mint szerettem volna. Pedig reméltem, hogy az idő teszi a dolgát. 
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán még az előtt kéne lelépnem, hogy nekem esnek, de nem futamodhattam meg. Itt kezdődött minden, csak itt tudom végleg lezárni. 
A kezdő hangok kész sokként értek, de teljesen másféleképpen, mint az legelső alkalommal. Előtörtek az emlékek: 
Ahogy Harry kiszúr a tömegben és nekem énekli a What Makes You Beautifult. Ahogy a színpadon állok zavartan, és fogalmam sincs mi történik velem. A srácok és a Little Things... Niall pillantása... Harry nyilvános csókja... Hülyülés az öltözőben... Majd elkövetem életem legnagyobb hibáját, ami egyszerre hozta a legtöbb szenvedést és örömöt a mindennapjaimba.  
 Anélkül most nem lenne velem a csöppségem, Ádám, és Niallel sem ismertem volna meg a legmélyebb szerelmet, amit csak átélhet ember.  Akkor valószínűleg többet nem láttam volna őket, csak egy szép emlék marad az egész... a lehető legszebb, amit egy rajongó kívánhat. Nem kellett volna annyi utálkozást elviselnem, nem követtem volna el hibák sorozatát. És Anna még mindig a barátnőm lenne... talán.
Sosem tudjuk meg mi lett volna, ha, de őszintén szólva örülök, hogy végül így történt. Mert az a bő fél év rettentő sok mindenre megtanított. Megtanított átlátni az embereken, okosabbá és erősebbé tett. Azóta sokkal realistábban állok a világhoz, nem félek minden apróságtól és nehezebben bízok meg új személyekben. Óvatosabb lettem, de ezerszer határozottabb. Sehol nincs az a visszahúzódó, félénk lány, aki három éve ugyanitt állt. 
Annyira elmerültem az emlékek forgatagában, hogy még jobban szemügyre sem vettem azokat a srácokat, akik egykor a világot jelentették számomra. Louis es Liam férfias borostát növesztettek. Kicsit nyúzottabbnak néztek ki, de jól állt nekik. Harry haja minden korábbinál hosszabb volt már, leért egészen a válla alá, és a göndör loknijai kinyúltak a súly miatt. Egyáltalán nem tetszett. Csak néztem és azon gondolkoztam anno mi vonzott benne annyira. Nem tudtam megmondani. Azt hiszem mindketten sokat változtunk, és már nem tudott úgy megmozgatni, mint korábban. 
Zayn nem volt köztük. Annyira fura volt ez a hiányos felállás. Nem éreztem az egészet teljesnek. Ők voltak, de mégsem. A szólóit felosztották egymás között a számokban, de nem volt ugyanaz. Mindig azt a csodás magas hangot vártam, és egyfolytában csalódnom kellett, hogy már nem fogom meghallani. Itt nem.
Nagyon hiányzott onnan, elég sokat vesztettek vele, személyileg és hangilag egyaránt. Valószínűleg ezt maguk is pontosan érezték, de látszott rajtuk, hogy mindezek ellenére is igyekeznek ugyanolyanok maradni és a legjobb formájukat hozni. 
A szemem sarkából láttam valami ismerőset megcsillanni a kivetítőn... valamit ami kísértetiesen hasonlított egy tárgyra, ami tőlem származott. De az nem lehet...  
Oda kaptam a fejem, és megpillantottam az ezüst gitárpengetőt, amit a 21. születésnapjára gravíroztattam neki... az én nevem kezdőbetűjével. A kamera ránagyított a húrokat pengető ujjaira, és hosszú másodpercekig, összetéveszthetetlenül ott virított az a bizonyos K. 
Megfordult velem a világ, s érzelmek sokasága öntötte el a már-már behegedő szívemet. Miért tartotta meg? Engem könnyedén kihajított a kukába, de egy hozzám szorosan kötődő tárgyat képtelen volt. Lehetséges lenne, hogy ennyi idő után sem múltak el az érzelmei?
Akkor miért nem szállt szembe ő is a menedzsmenttel és keresett meg?
Az ok valószínűleg pontosan ugyanaz volt, mint akkor. Jobban szerette a sikert, mint engem. 
Ez tükröződött is az arcán. Magabiztosabb volt a színpadon, mint valaha. Bátran használta a hangját, otthonosan mozgott a terepen és látszott, hogy már nem érzi elnyomva magát a csapatban.  Jó érzés volt azt tapasztalni, hogy ennyit fejlődött a szakmában és mindennél jobban élvezi amit csinál. Tényleg boldog volt... aminek én nem állhattam útjába. 
Minden egyes apró vonását megfigyeltem. Férfiasabb lett, az tény. Kezdett kihunyni belőle az a kisfiús pajkosság, ami annyira megfogott benne. Ugyanúgy, ahogy látszólag a szőkéjétől is igyekezett fokozatosan megválni. A vonásai erősebbek lettek és enyhe borosta engedte láttatni fiatal, de már közel sem gyereknek mondható korát az arcélén. A gyomrom erőtlenül ugrott egyet. 
Szerettem. És valószínűleg ez az érzés soha nem fog teljesen elmúlni, de a történtek óta most először érzem úgy, hogy el tudom engedni. Ő egy hihetetlenül csodás ember, akinek kijár a boldogság. Most pedig tényleg az.  Megérdemli, hogy ezt megélje, sokat dolgozott érte, és sokakkal ellentétben ember tudott maradni. Nem is akármilyen ember. Ha velem marad, elveszíti amit felépített és én képtelen lettem volna úgy a szemébe nézni, hogy folyamatosan ott van a pillantásában mindennek a hiánya.
Ennek így kellett történnie. Most már megértem. 
A fülemet megcirógatta a leggyönyörűbb dallam a világon. Az én számom következett.
Láttam ahogy Niall a tömeget fürkészi. Keres valakit... Valakit, akire ez a dal emlékezteti. 
Engem. 
Reménykedik, hogy itt Budapesten, ismét megpillanthat. 
Könnyek gyűltek a szemembe, mert nem engedhettem, hogy meglásson. Akkor soha nem tudnám elengedni. Nem szabad megkavarnom az emlékeit, hisz most már nincs rám szüksége. Az csak mindent elrontana. Amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem kikerülni a látóterükből. Megfordultam és próbáltam utat törni magamnak a folyamatosan nyomuló tömegben. Mivel nem sűrűn üresedik meg hely, így még örültek is nekem, és segítettek minél hátrább sodródni az arénában.
Az volt a tervem, hogy valahol a szélén meghúzódva kivárom a show végét, aztán szép csenden, minden feltűnés nélkül távozok.  
Mert mégis mekkora esélye van, hogy kiszúrnak ennyi ember között?
Pont akkora, mint az első alkalommal...
És valahogy meg is történt. 
A dal végeztével Harry Niallhöz lépett, és súgott neki valamit. A kivetítőn tisztán látszottak Niall arcvonásai, ahogy felcsillan a szeme, és a meglepettséget a másodperc tört része alatt felváltja a kicsattanó öröm. A jobb oldali kijárat felé tekingetett és kereste azt az egy embert, aki hátul, a már szinte üres térben, magában álldogál. Engem. 
Hatalmas mosolyra húzódott a szája, és már emelte volna mondandóra a mikrofont, amikor Harry elkapta a kezét. Egy jelentősségteljes pillantást vetett rá, majd megrázta a fejét, ami kb annyit tett: 
"Haver ne csináld... engedd el"
 Niall egy pillanatig habozott, majd hallgatott rá. Nem volt értelme mindenki előtt megkavarni a múltat, ezt ő is tudta. Nekünk már nincs jövőnk együtt... ő döntött így.
Tehát végül nem szólított meg, csak utalóan intézte hozzám a szavait. 
 - A következő dal szóljon egy nagyon különleges személynek!
Nem mondott többet, nem akarta, hogy bárki is kikövetkeztesse kiről van szó, a célszemélyen kívül. Az az ember meg ennyiből is pontosan tudta, és mosolygásra késztették a szavak.
A fiú még egy utolsó hosszú pillantást vetett irányomba, majd elfordult és belecsapott a húrokba.
A legnagyobb energiával robbant be a levegőbe az Alive pörgős dallama. Akkor, és ott igazán éltek.
Ez a szám nekem szólt, és ez nem volt véletlen. 
 - Don't look back, live your life - hangzott egy sor.
És akkor megértettem miért.
Az üzenet tiszta volt, és tökéletesen helyzetbe illő. Igaza volt, valóban ezt kellett tennem. 
Azzal a lendülettel kifordultam a kapun, és...
Többet nem néztem vissza, csak éltem az életem.

1 megjegyzés:

  1. Tul regota olvason ezt a tortenetet, hogy ne hianyozzon es te is nagyon fogsz. Nem hittem volna, gogy nem lesz HappyEnd a vegen, mikor elkezdtem olvasni. Mindig ugy gondoltam, higy Niall mellett fog kikotni, esetleg Harry. Szomoru a vege, de sokkal realisabb, mint a sok boldogan eltek, mig meg nem haltak. Jo persze talalkozni veluk, amugy se tul eselyes, foleg randizni barmelyikkel. Most elosszor tudta valaki ugy megirni Zayn kilepeset, hogy ne legyek baromi duhos, ha valojaban ez tortent volna, vagy csak hasonloan, akkor sokkal toleransabb lennek.
    Lehet, hogy ezt nem adhatod ki ilyen formaban, de gondolj arra, hogy van eselyed nem fanfiction irokent befutni. Sokkal komolyabban fognak venni, ha teljesen altalad megalkotott vilag es szereplok lesznek.
    Vissza fogom keresni, hogy miota kovetem figyelemmel a tortenetet, mert sajnos nem talaltam ra eleg hamar.
    Remelem megint elso leszek, mint oly sokszor, tudod verseny szellem. ;)
    U.i.: Imadtam es akarok meg toled olvasni, barmilyen formamban is legyen a "konyv". Gratulalok!!
    FS

    VálaszTörlés