11. rész: Barátok

Drága hűséges olvasóim!
Most jött el a pillanat amikor besokaltam. Így az érettségi előtt két héttel a szabadidőm mínuszban van, tehát szomorúan, de közölnöm kell veletek, hogy egy ideig rendszertelen lesz a részek megjelenése. Higgyétek el nagyon sajnálom és mindent megtettem, hogy ez minél később következzen be, de most már annyira a véghajrában vagyok, hogy képtelenség ugyanúgy tovább csinálnom ahogy eddig. Nem akarom, hogy a minősége sínylelje meg az időhiányt, így az elkövetkezendő időszakban 2-3 hetenként fogok új bejegyzést közzétenni. Remélem megértitek és türelmesen fogtok várni... 
xx Fanni


 Le voltam döbbenve. Előttem állt az az ember akiről azt hittem, hogy ha rajta múlik soha az életben nem látom többet... Erre ott volt a küszöbömön teljes életnagyságban. Egyetlen kérdés zakatolt szüntelenül a fejemben... Miért? Miért van itt? Talán megbocsátott? Ha igen, akkor mégis miért? Vagy teljesen más oka van a látogatásának? De mi az, és leginkább...
 -Miért? -bukott ki belőlem a kérdés, ami annyira foglalkoztatott. Meglepődöttségemben még köszönni is elfelejtettem.
 -Bejöhetnék? -kérdezte félénken Anna.
Még mindig nem tudtam észhez térni a döbbenetből, így csak egy aprót bólintottam, és nagyra tártam előtte az ajtót.
 -Gyere, főzök egy teát. Azt hiszem szükségünk lesz rá. -irányítottam a konyha felé.
Elpakoltam az imént ott hagyott spagettit. Valahogy már nem is voltam annyira éhes... Addig matattam az edényekkel ameddig csak lehetett. Húztam az időt, hogy minél később kelljen a szemébe néznem. Mikor már a vizet is felraktam forrni, és kifogytam a pótcselekvésekből, megfordultam. Az arcát fürkésztem bármi jel után kutatva, de semmi érzelmet nem tudtam róla leolvasni. Ugyanolyan volt mint régen. Ugyanazok a hibátlan vonások, ugyanaz a tökéletes megjelenés. Nem látszott rajta nyugtalanság, vagy hogy egyáltalán megviselte volna a barátságunk hiánya. Semmi. Csak ült ott olyan természetesen, mintha az elmúlt hetek meg sem történtek volna. Mintha nem mentem volna fel a színpadra, minek következtében elindult az a lavina, ami elől még mindig futok... mintha össze se vesztünk volna, s ez csak egy átlagos délután lenne amikor együtt lógunk. Fura volt, és összezavart.
 -Minek köszönhetem a látogatásodat? -szóltam halkan, megtörve a ránk telepedett csendet.
 -Nem örülsz nekem?
 -De... dehogynem, csak meglepődtem. Azt hittem haragszol rám.
 -Haragudtam... -kezdte a szája szélét harapdálva. -Valóban elég szemét húzás volt részedről az az incidens, de... hiányzol, és úgy hiszem már eleget szenvedtél. Amióta egymásba botlottunk abban a drogériában, furdal a lelkiismeret, hogy nem vagyok itt veled akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rám... Szóval... azért jöttem hogy a barátod legyek... újra... ha visszafogadsz.
 Lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe. Hirtelen nem tudtam ezzel mit kezdeni, csak elsírtam magam. Olyan hihetetlen volt a szituáció... Mérhetetlen nagy gát szakadt fel a szívemben, hogy valakit tényleg érdeklek... valakit aki igazán ismer... akit annyira hiányoltam az elmúlt hetekben. Odalépett hozzám, és gyengéden megsimogatta a karomat.
 -Hé, mi a baj? Valami rosszat mondtam?
 Eléggé megijeszthettem szegényt a kiborulásommal, főleg hogy a rá következő másodpercben még a nyakába is borultam, s úgy zokogtam tovább.
 -Úristen... persze hogy visszafogadlak... -hüppögtem. -De te hogyan tudod nekem megbocsátani azt a szörnyűséget?
 -Meghánytam-vetettem a dolgokat és arra jutottam, hogy mindazok ellenére ezt nem érdemled meg... tudtam, hogy nincs melletted senki akire támaszkodhatnál, hát eljöttem, ahogy egy igaz barát tenné. -simított ki az arcomból egy könnyáztatta hajtincset.
 -Köszönöm... -csak ennyit bírtam kinyögni, de nem is kellett több mert benne volt minden.
 Időközben felforrt a víz. Teljesen meg is feledkeztem róla, csupán a hátunk mögül hallatszódó bugyogó hang juttatta az eszembe, hogy teát készültem csinálni. Kézfejemmel megtöröltem a szememet, és a pulthoz léptem. Remegve nyúltam a bögrékért, de Anna egy finom mozdulattal arrébb tolt.
 -Hagyd csak, majd én! -mosolygott rám kedvesen. -Addig ülj le és nyugodj meg egy kicsit!
Aprót bólintottam, majd leültem. Csendben figyeltem a ténykedését. Végig az zakatolt a fejemben hogy már nem vagyok egyedül... Végre valakivel megbeszélhettem a hatalmas titkot ami a szívemet nyomta. Persze ott voltak a fiúk is, de az teljesen más volt. Ők nem tudtak úgy hozzászólni a témához, ahogy egy barátnő, vagy egy anya tenné. Nem tudtak nekem tanácsot adni, pedig különösen szükségem volt néhányra. Hiányzott a legjobb barátnőm, és kimondhatatlanul boldog voltam, hogy visszakaptam. Mikor elkészült, megfogtuk a bögrénket és bevonultunk a szobámba. Letelepedtünk az ágyra törökülésben, és csendesen szürcsölni kezdtünk.
 -Már teljesen biztos? -kérdezte Anna.
 -Mármint a baba? -néztem rá.
 Bólintott.
 -Igen, minden jel arra mutat. Pozitív tesztek, hatalmas étvágy, rosszullétek... Uhh, képzeld... az első ilyen rosszullét pont a magyar érettségi reggelén jelentkezett. Ki kellett mennem közben hányni.
 Borzongva gondoltam vissza, hogy mennyire eluralkodott rajtam a pánik, épp azon a napon, amikor a leghiggadtabbnak kellett volna lennem.
 -Uhh -nyögött fel szörnyülködve. -Várj... másnap találkoztunk. Jézusom, ebbe bele sem gondoltam. Hogyan csináltad végig az egészet abban az állapotban? Én majd meghaltam, annyira izgultam, akkor te mit élhettél át közben... Most még jobban röstellem hogy nem kerestelek... csak tudod... annyira elvakított a gyűlölet. -sütötte le a szemét.
 -Tudom... és megértem. Te hogy érzed, mennyire sikerült jól az írásbelid?
 -Az most nem számít. -legyintett. -Sokkal fontosabb a te problémád.
 Tényleg érdekelt mi van vele, de nagyon jól esett a gesztus, hogy előtérbe helyezi az én dolgomat a sajátjánál főleg, hogy a barátságunk során ez nem sűrűn fordult elő.
 -Voltál már orvosnál? -zökkentett ki a gondolatmenetemből.
 -Mi?
 -Nőgyógyász, tudod!
 -Öhöm... az úgy volt...
 -Azt akarod mondani, hogy nem voltál még dokinál?! -kerekedett el a szeme.
 -Annyi minden történt... érettségi... sokk... Harry... veszekedés... Niall... és már a mai napnál is tartunk.
 Felhúzta a szemöldökét.
 -Azt hiszem lesz mit mesélned, de előbb megbeszéljük, mikor keresed fel az orvost.
 -Nem merem... egyedül nem.
 -Anyukád?
 Idegesen az ajkamba haraptam.
 -Nem mondtad el neki?!
 -Nem... Nem értené meg... haragudna, aztán világgá kürtölné és Harry által próbálna felkapaszkodni. Ezt pedig nem akarom! Kérlek szépen te se mondd el neki... meg senkinek se.
 -Jó... -húzta el a száját. -De akkor mikor fogja megtudni?
 -Minél később! Ha esetleg elvetetem és szerencsém lesz akkor soha!
 Rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem fűzött hozzá megjegyzést, csak feltett egy újabb kérdést.
 -És mikor fogod eldönteni, hogy megtartod-e?
 -Fogalmam sincs... -sóhajtottam. -Szerinted mi lenne a helyes megoldás?
 -Én nem dönthetek helyetted, azt kell cselekedned, amit a szíved diktál. Nem is akarlak befolyásolni, csak elmondom, hogy ha te lennék én megtartanám.
 -Miért?
 -Kamilla! Gondolkozz már, Harry Styles gyerekét hordod a szíved alatt!
 -Igen, tudtában vagyok... -mondtam keserűen. -De pont nem az a lényeg. A világ nem fog tudni a létezéséről. Megígértem a fiúknak... és én sem akarnám a felhajtást. Így is elég nagy, nem ha még az is a köztudatban lenne. Ki van zárva!
 Láttam rajta, hogy nagyon nem ért velem egyet.
 -Ahogy gondolod... a te döntésed lesz, én nem szólhatok bele. Addig is, az orvost nem lehet tovább halogatni, és ha egyedül nem mész, én magam foglak elrángatni! -jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
 -Komolyan? Eljönnél velem?
 -Még szép! Hisz mire is valók a barátok.
 -Köszönöm! -ugrottam a nyakába, szorosan magamhoz ölelve.
 Már azzal, hogy itt volt velem, kevésbé éreztem elveszettnek magam.
 -Na jó, akkor most meséld is el szépen hogyan volt az a sztori Harryvel, Niallel meg a veszekedésekkel! -tolt el magától nevetve.
 Én meg elmondtam neki töviről-hegyire az egészet. Néha felszisszent, vagy esetleg "húú"-zott egyet, de amúgy csendben hallgatta végig. Amint befejeztem, így szólt.
 -Hmm... Csak egyet nem értek. Visszautasítod Harryt, mert nem akarsz a köztudatban lenni, de Niall meg mégis jó, pedig ugyanaz a kategória.
 -Félreértettél, Niall csak a barátom, épp annyira, mint amennyire te vagy.
 -Hát persze... -mondta cinikusan.
 -Igen, így van! Amúgy is nem azért nem kell Harry, hanem mert csak ki akar használni! Hol voltál amikor meséltem?! Ő egy bunkó, ellenben Niallel aki kedves, figyelmes, segítőkész... Jajj, ne bólogass már ilyen idegesítően! -szóltam rá, ugyanis már egy jó ideje csak a fejét billegette.
 Mögötte felvillant az ágyon heverő laptop képernyője. Niall hívott Skypeon.
 -Tessék ezt mondom. -nyúltam a laptopért, hogy az ölembe húzzam. -Ha nem bánod akkor felveszem, és legalább bebizonyíthatom neked milyen kedves ember. Oké?
 -Persze, szívesen megismerném. -ült közelebb, hogy jobban rálásson a képernyőre.
 Fogadtam a videóhívást, és a kis ablakban megjelent Niall vigyorgó feje.
 -Szia! -köszöntem rá.
 -Szia. Kivel vagy? Zavarlak? Mert hívhatlak később is.
 -Nem zavarsz. Bemutatom neked Annát a legjobb barátnőmet.
 -Szia. -köszönt bele félénken a kamerába Anna is.
 Ideges volt, amit meg tudtam érteni, ugyanis először beszélt az egyik bálványával.
 Én is hasonlóképpen voltam az elején, ezért megragadtam a kezét, és enyhén megszorítottam, hogy egy kis támogatást nyújtsak neki.
 -Öhöm... Szia... rólad már hallottam, de nem épp a legjobbakat. -mondta hűvösen Niall.
 A fenébe, elfelejtettem, hogy elmeséltem neki az egész Annás ügyet.
 -Igen, de épp most tisztáztuk a dolgokat. -siettem a barátnőm segítségére. -Csak segíteni jött.
 -Ohh igazán? -húzta fel a szemöldökét Niall. -És hol volt akkor, amikor igazán szükséged lett volna rá?!
 -Niall... hagyd. Nem számít... én voltam a hibás.
 -De igenis számít! Tudta, hogy terhes vagy, és mégsem csinált semmit! Egy igaz barátnő nem így cselekedett volna... egy igaz barát félrerakta volna a sérelmeket és ösztönösen a segítségedre siet!
 Felemelte a hangját, amit velem szemben még nem igazán tett meg, így eléggé megilletődtem.
 -Most pont azért van itt! -bizonygattam.
 -Most?! Már majdnem egy hónap eltelt! Kamilla, nyíljon már fel a szemed, nem miattad van itt! Hallotta, hogy még mindig kapcsolatban vagy velünk, és így már rögtön újra jó vagy neki!
 Kezdett bennem is felmenni a pumpa. Nem beszélhet így Annáról!
 -Te hallod magad?! Hogy lehetsz ilyen rosszindulatú?
 -Te meg, hogy lehetsz ilyen naiv?
 -Tudod mit, nem érdekelsz! Majd ha lehiggadtál, és átgondoltad a hülyeségedet akkor keress meg! -kiáltottam mérgesen, és egy nagy lendülettel lecsaptam a laptopom tetejét.
 Sajnálkozva néztem Annára.
 -Valóban kedves egy barát... -gúnyolódott.