40. rész: Búcsú a barátságtól

Helló mindenki!

Sok szempontból érdekes volt az előző rész, nem igaz?

A lehető legszélsőségesebb reakciókat idézett elő, mind belőletek, mind magamból... 

Először imádtam. Imádtam írni. Akkor és ott valahogy ez jött ki belőlem, annak ellenére, hogy még az elején megfogadtam magamban, hogy én nem fogok részletekbe menő, undorító jeleneteket írni. És ehhez képest ez határozottan ilyen volt. Először mégis tetszett. Úgy éreztem, hogy jól sikerült, pedig a saját írásaimmal kapcsolatban ritkán érzek ilyesmit. Aztán ennek ellenére félve tettem ki. Mert még soha nem írtam hasonlót ezelőtt, és rettegtem a visszajelzésektől, amik nem is igazán jöttek, szóval még jobban pánikba estem, hogy tuti nagyon szar és hiteltelen lett. 

Bloggeren mostanáig se nagyon van alatta komment... legalább is a korábbi mennyiségekhez képest (Itt egy pillanatra megállnék, hogy elmondjam nektek, én a Bloggert ezerszer jobban imádom, és nagyon hálás lennék, hogy akinek lehetősége van rá, ott fejtse ki a véleményét a történetről. Nagyon megköszönném, ugyanis az az eredeti változat, ami közel áll a szívemhez, és mostanában onnan erősen elmaradoztak a komik, ami nagyon fáj. ) 

Wattpadon viszont érkezett pár. Kicsit megnyugodtam, hogy azért mégis valamennyire szeretik az emberek, bár a szokásos (bloggeres) visszajelzéseket hiányoltam, de még mindig tetszett. Akkor kezdtem elbizonytalanodni az egészben, amikor megkaptam az első "nekem ez nem tetszett" -et. (Aki most felismeri ebben önmagát, ne érezze rosszul magát, hogy miatta bizonytalanodtam el, mert fontos volt ez a vélemény! Mindig minden vélemény fontos, azokból tanulunk.) Ilyen még nem fordult elő korábban, így enyhén szólva rosszul lettem. Átkoztam magam, hogy miért nem úgy írtam meg, ahogy eredetileg terveztem. Főleg, hogy utána két nagyon fontos ember is rávilágított a benne lévő hibákra. Na akkor már kicsit sem tetszett. Esküszöm még az is átfutott a fejemben, hogy újraírom az egészet. Rettenetesnek éreztem, és úgy gondoltam hibát követtem el azzal, hogy így írtam meg és csak lejárattam magamat. 

De látjátok végül megmaradt. Akik valamennyire ismernek, azok tudják, hogy én vagyok az az ember, aki nem foglalkozik mások véleményével, és csak is önmagának akar megfelelni. De az írás az más.

Itt túlságosan érdekel, hogy ti mit mondotok. Azokból merítek erőt, az visz előrébb. De rádöbbentem, hogy itt is meg kell fogadnom a saját tanácsomat, amit általában másoknak osztok: nem lehet mindenkinek megfelelni. És ezentúl ebben sem akarok majd. Legalább is törekszem rá. Szeretném, ha szeretnétek, de annyira tehetséges nem vagyok, hogy olyat alkossak ami mindenkinek tetszik. Nincs igazam? 

Továbbra is várom a komikat, kérlek titeket mindig tudassátok velem mit gondoltok róla, mert fontos! Tudnom kell hol kell fejlődnöm, hisz a mostani esetből is sokat tanultam. Ezen felül meg még mindig imádom olvasni a cukiságokat is amiket nekem írtok! Meglepően sok "erre megérte várni" -t kaptam. Komolyan nem gondoltam, hogy lesz aki ezt mondja, és sokat javított a pocsék kedélyállapotomon. Édesek vagyok❤️

És én meg már megint elveszem az időtöket a felesleges fecsegésemmel, amikor már rég olvashatnátok😂😂

   

   Jó olvasást! Puszil, 

                           Fanni

 

 Azt hiszem ennyire cikis szituációban sem volt részem még soha. Ja de... amikor Niall ránk nyitott Harryvel... Meg amikor én Annáékra. Aucs. Így végig gondolva kellemetlen szituációkból akadt bőven ebben a társaságban. 

 - Én, én... Nem gondoltam, hogy már itt tartotok... Nem mondtad... Megígérted, hogy megkapom a maradékot... csak azért... Úgy sajnálom! Bocsássatok meg... - hadarta Anna össze-vissza, akadozó hanggal, és mielőtt bármit feleltünk volna, már be is csapta maga mögött az ajtót. 

 De mindegy volt. A pillanatnak lőttek. Anna sikeresen szétrombolta... megint.

Egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg, kínos volt az egész kialakult helyzet, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Az már teljesen elképzelhetetlen volt, hogy ott folytassuk ahol abba hagytuk, így csak ültünk és emésztettük a dolgokat.

 - Öhöm Kami... Azt hiszem el kell beszélgetned Annával. Ez így nem mehet tovább - szólt csendesen Niall.

 - Tudom... Viszont ő nem direkt csinálja, te is láttad, hogy nagyon elszégyellte magát.

 - Persze. De ez akkor sem normális így. Nem normális, hogy egy szabad pillanatunk nincs nélküle, mert nem veszi észre magát! Valamit csinálnunk kell, mert én beleőrülök, ha ez így fog folytatódni! 

 - Holnap beszélek vele - ígértem meg.

 És elhatároztam, hogy még kora reggel meglátogatom Annát. 

 Szokásosan jóval Niall előtt keltem. Nekem a terhes szervezetem valamiért magától ráállt a korai kelésre, Ni meg amúgy is szeretett sokáig lustálkodni, így ennek a kettőnek a kombinációja pár óra különbséget jelentett az ébredésben. Kivéve persze amikor felkeltettem. Sokszor nem bírtam ki, és gyengéd érintésekkel rávettem, hogy köszöntse velem ő is a napkeltét. Néha kicsit morcos volt olyankor, de szinte rögtön meg is enyhült, hisz mindig kapott tőlem kárpótlást bőven. 

Ám ma hagytam. Hagytam, hadd pihenje ki magát, hisz végtelenül hosszú nap elébe nézett, ami szinte csak róla fog szólni. Ez tényleg az ő napja lesz.

 Még indulás előtt nyomtam egy óvatos puszit a homlokára, és csendesen kiosontam a szobából. Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit is fogok mondani Annának, de nem akartak jönni a megfelelő szavak, és már el is érkeztem az ajtajához. Semmiképpen sem szerettem volna megbánatni, de igaza volt Niallnek, nem állapot, hogy a minimális magánszféránk sincs meg. Csak megkérem, hogy vegyen egy kicsit vissza magából. Nincs abban semmi, biztosan meg fogja érteni.

Belépve a szobájába viszont az fogadott, amire cseppet sem számítottam. A bőrönd kinyitva az ágyon, félig megtöltve, míg ő egyik helyről a másikra rohanva szedte össze az elszórt cuccokat. Kezdjük ott, hogy már azon meglepődtem, hogy egyáltalán ébren találom, ugyanis Niallhöz hasonlóan elég későn kelő. De hogy pakol... Nem, én ezt nem akartam. Eszemben sincs elküldeni!

Csak egy félpillanatra nézett rám, abbahagyva a ténykedést, aztán ugyanúgy szótlanul folytatta a csomagolást. 

 - Anna... - próbálkoztam, de igazából még mindig fogalmam sem volt minek kéne kijönnie a számon.

 - Ne! Nem kell semmit mondanod. Tudom... Ez az egész borzasztóan kellemetlen volt. Nem csak a tegnap este, hanem az elmúlt pár nap. Hanyagoltátok egymást miattam, és én önző módon nem csak hogy hagytam, de még rátok is akaszkodtam. Tudom, rettenetesen idegesítő voltam, de szükségem volt rátok. Nektek viszont nincs szükségetek rám... Úgyhogy elmegyek. 

 - Ne mondj ilyet! Még szép, hogy szükségünk van rád! - ellenkeztem. - Igen, kicsit tényleg sok voltál, de ha ezentúl odafigyelünk és tekintettel leszünk a másikra, nem lesz gond.

 - Csak hogy nem szeretném, hogy miattam kelljen visszafognotok magatokat, és én sem akarom kényelmetlenül érezni magam minden egyes alkalommal, amikor csak megcsókoljátok egymást. Mert az lenne. Tudom, hogy fájna, erre tegnap rádöbbentem. Már akkor, amikor készülődtünk a meglepire. Láttam a csillogást és a boldogságot a szemedben, és megint pofán csapott a tudat, hogy nekem ilyenben nincs részem. Az meg hogy láttalak titeket... mentségemre legyen mondva, tényleg nem számítottam rá, hogy bármit is megzavarok. Nem gondoltam volna, hogy ti már... Nem vagy az a típus... Miért nem mondtad? Miért nem beszélünk meg mindent? Úgy, mint régen... 

 A hangja elfúlt, nekem pedig gombóc keletkezett a gyomromban. Nem igazán volt jó válaszom a kérdésére.

 - Azt hiszem nem akartalak ezzel traktálni a jelenlegi helyzetedben - mondtam ki végül. 

 - Vagy mert nem vagyunk olyanok, mint régen... - hajtotta le szomorúan a fejét. - Mondjuk ki, megváltozott a kapcsolatunk. Nem olyan mély mióta ezek a srácok megbolygatták az életünket. Ezt te is tudod, meg én is. Eltávolodtunk. Én hagytam, hogy Harry elvegye az eszem, és egy jó ideje már neked sincs rám szükséged. Feleslegesen vagyok itt.

 Nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy igaza van. Részben. 

 - Megjavíthatjuk. Lehetünk úgy, mint ezelőtt! Csak tenni kell érte. Ezért nem kell elmenned!

 - De én el akarok. Nem szeretnék tovább zavarni.

 Újra pakolgatni kezdett, látszólag befejezettnek tekintette a beszélgetést, és minél előbb indulni készült. Ezt nem hagyhattam annyiban. 

 - Legalább várj pár napot! Egyáltalán haza tudsz jutni valahogy? Van járat mára? Van még rá jegy? 

 - Utánanéztem, és repülő nincs. De nekem bármi más is tökéletesen megteszi. Nem a világ másik felén vagyunk szerencsére, úgyhogy kibírom. Semiképp sem szeretnék várni, mert este koncert és szülinapi buli, ahol ha akarnám se tudnám elkerülni Harryt. Még előtte lelépek. 

 Megértettem, már csak egy kérdésem volt.

 - Mikor?

 - Két óra múlva indul a vonatom.

 Szomorúan néztünk egymásra. Úgy sajnáltam, hogy így alkultak a dolgok, de el kellett engednem. Mindenkinek így volt a legjobb. 

 - Segítsek pakolni? 

 - Nem, köszi. Megleszek, már alig van valami. Menj, ébreszd méltóképpen a szülinapos hercegedet - mosolyodott el halványan. 

 - Biztos ne segítsek? - mindenképpen tenni akartam érte valamit. - Esetleg kivigyünk az állomásra? 

 - Azt megköszönném, ha belefér a sűrű programba.

 - Még szép! Amúgy sem hagynám, hogy rendes búcsú nélkül elmenj. Meg szerintem a többiek sem.

 - Csak Harryt ne! - szorult össze fájdalmasan az arca. 

 - Tőle nem kell. De például Sophia meg Liam biztos zokon venné, ha szó nélkül lelépnél. Gyere a szobánkba egy óra múlva, én addig mindent elintézek. 

 Már fordultam volna ki az ajtón amikor utánam szólt. 

 - Kami...

 - Hmm? - néztem vissza. 

 - Azért hiányozni fogsz. 

 - Te is nekem - mondtam ki, és nagyon meg kellett erőltetnem az arcizmaim, hogy ne sírjam el magam. Úgy éreztem, hogy ott hagytam egy darabot a múltamból abban a helyiségben. 

 Leülve a szuszogó Niall mellé még sokáig csak néztem ki a fejemből a gondolataimba mélyedve. Hogy jutottunk idáig? Mikor történt mindez? Miért nem vettük észre és tettünk ellene? Hosszú évekig ő volt az egyetlen fontos személy az életemben és ez a kapocs egy ideje nagyon meggyengült. Egyszer talán majd újra tudjuk éleszteni a barátságot, de ahhoz most el kell mennie. Túl kell tennie magát Harryn. Harry, befejezhetnéd, hogy mindent összezavarsz...!

 Sóhajtva megcsóváltam a fejem, hogy még azelőtt elzavarjam a gondolatokat, mielőtt ki tudtak volna bontakozni, és a szerelmem felé fordultam. A haja kócosan lógott a szemébe én meg odanyúltam, hogy lassan végigfuttattva rajta az ujjaimat kisöpörjem az arcából a rakoncátlan tincseket. Sokkal jobban szerettem így, mint amikor be volt neki lőve, mert tökéletesen tükrözte a kisfiúsan huncut lényét. 

 - Boldog szülinapot édesem - csókoltam meg lágyan. - Most már ideje lenne felkelned. 

 - Mmm... csak még egy percet - dünnyögte reszelősen. - Olyan szépet álmodtam, egy angyal épp a hajamat cirógatta. 

 Átkarolta a derekam, s lehúzott magához.

 - Igazán? - pislogtam ártatlanul. - Én nem láttam semmiféle angyalt. 

 - Lehet azért nem, mert nem tudsz addig aludni, mint a normális emberek, hanem kora reggeli sétákra indulsz - mosolyogva újra lehunyta pilláit és az ölelésébe vont. - Na gyere bújj ide és aludjunk még egy kicsit.

 - Niall - támaszkodtam fel - Nem lehet, Annának nemsokára indul a vonata. 

 Na erre már kipattantak a szemei és kérdőn felém fordult.

 - Micsodaa?! Elküldted? 

 - Nem, dehogy. Ő akar elmenni. Ámentem, hogy beszéljek vele, de már csomagolt. 

 - De hát miért? - kérdezte riadtan. - Ugye nem miattunk? 

 - Részben. Feleslegesnek érzi magát. Így, hogy Harry kikerült a képből, rájött, hogy a barátságunk is megfakult, és nincs itt semmi keresnivalója. Nem akar zavarni és még több kellemetlen helyzetet generálni. Próbáltam visszatartani, de elhatározta magát, hajthatatlan. 

 - Sajnálom. Főleg a barátságotokat.

 - Én is. Viszont reménykedek benne, hogyha túlteszi magát Harryn és rendeződnek a fejében a dolgok, akkor talán helyre jön a kapcsolatunk. De ehhez idő kell. És valószínűleg a távolság is jót fog tenni. 

 - Reméljük. Tudom, hogy annak ellenére amik a közelmúltban történtek, ő még mindig sokat jelent neked. És hidd el, aki igazán fontos az visszatalál hozzánk miután elengedtük. Hisz te is itt vagy. 

 A mosolya felragyogott a szeme pedig csillogva pillantott rám. Olyan édes volt, megérdemelt egy csókot... vagy pár százat. 

 

 Senkinek sem volt túl mély kapcsolata Annával, de azért a legtöbben elbúcsúztak tőle. Egyedül Zayn nem volt hajlandó. Ő még mindig haragudott rá azért amit velem tett. 

Először úgy voltam vele, hogy Harrynek tényleg nem szólok, ahogy Anna megkért rá, de végül arra jutottam, hogy adok neki egy esélyt, hátha észhez tért és akar enyhíteni a lánynak intézett durva szavain. 

 - Anna hazautazik, és habár nem akar veled beszélni, én úgy gondoltam, hogyha bocsánatot akarsz tőle kérni, vagy valami, akkor azt most megteheted. 

 - Nem akarok tőle bocsánatot kérni. Mindent őszintén úgy gondoltam, ahogy  kimondtam.

 - Mindent? 

 Pontosan tudta mire kérdezek rá. 

 - Mindent - ismételte meg határozottan, a szemembe nézve. A pupillája kitágult és megharapta az alsó ajkát. Erősen csókgyanús volt a szituáció és már érzékeltem, hogy közeledik az arca, szóval nagyon gyorsan le kellett állítanom. 

 - Ha meg mersz csókolni leütlek! 

 Elnevette magát, majd védekezően felemelte a két kezét. 

- Bocs, csak az ösztönök. Tudom, hogy te kizárólag barátként tekintesz rám, és ehhez kell tartanom magam. 

 - Így van... - mondtam nem túl meggyőzően és csak remélni mertem, hogy kettőnk közül egyedül én vettem észre a bizonytalanságot a hangomban. 

 Niall, habár szülinapja volt, és ezer meg egy jobb elfoglaltsága is akadt volna, mégsem hagyta, hogy egyedül kísérjem ki Annát az állomásra. Mondjuk nem mintha tényleg egyedül lettem volna, mert  ott volt a sofőr meg minden, de nem tágított. Azt mondta bármi bajom eshet, és azt sosem bocsátaná meg magának. Jól esett a törődése, bár szerintem enyhén túldramatizálta, de ezt semmi  pénzért nem árultam volna el neki.

 Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Fura érzés volt, mintha az egész barátságunktól búcsúztam volna. Olyan bizonytalan, amikor nem tudod mennyi időre szól, és ezért bele akarsz egyetlen ölelésbe sűríteni egy végtelenségnyi szeretetet. 

 - Vigyázz magadra! - suttogtam a hajába.

 - Te is magadra és a babára. Bár nem igazán tartok tőle, hogy bármi bajotok eshet, hisz a lovagod minden lépésedet figyeli - biccentett mosolyogva a pár lépéssel hátrébb álló Niall felé. - Nyugodt szívvel megyek el, tudva, hogy valaki vigyáz rád helyettem is. 

 - Szeretlek. Úgy fogsz hiányozni...

 Már éreztem, hogy gördülnek le az első könnycseppek, pedig esküszöm most nagyon nem akartam sírni.

 - Ajj, Kami ne itasd az egereket! Találkozunk még! - vont újra a karjába. 

 - Nem akarom, csak a terhesség még annál is érzékenyebbé tesz, mint amilyen általában vagyok. Ami szinte lehetetlen.

 Mindketten felnevettünk. Anna elengedve engem Niall elé lépett, én pedig az arcomat törölgetve próbáltam összeszedni magam. 

 - Köszönök mindent. Te tényleg rendes ember vagy. Örülok, hogy Kamival így egymásra találtatok, sok boldogságot, és kérlek tényleg ne veszítsd szem elől. Akármi történhet, és most már én sem leszek itt... Ja és ne merd összetörni a szívét, mert visszajövök! 

 - Ezt fenyegetésnek veszem - nevetett Niall. - De természetesen megígérhetem. Kamilla a legjobb dolog az életemben, szóval nem hagyom, hogy bárki bántsa, beleértve magamat is. Jó utat Anna, örülök, hogy megismertelek!

 Megölelte a lányt, aki látszólag nagyon zavarba jött. Annyira jó volt rájuk nézni, hogy kedvem támadt pityeregni még egyet. Ahh! Utálom a hormonjaim.

 Anna egyik lábáról a másikra állt, láthatóan erősen vívódva valamin.

 - Izé... Figyu Niall. Kérhetek tőled egy autogrammot? - nyögte ki végül pirulva. A szerelmem pedig boldogan nevetve firkantott neki egy aláírást. 

 - Ezt már a kezdetektől kérni akartam - vallotta be szégyenlősen. - Köszönöm.

Na hát akkor sziasztok! 

 Ezután Anna felszállt, és kisétált az életemből. Szomorúan néztem a peronról kigördülő vonat után. Még egy utolsót intettem az ablak felé ahol őt sejtettem, de a vonat már annyira eltávolodott, hogy nem láthatta. 

 - Elment - suttogtam.

 - Neki most erre volt szüksége. De biztos vagyok benne, hogy keresztezik még egymást az útjaitok - húzott magához. - Na gyere menjünk, mert félek, hogy megeszik a tortám! 

 Megmosolyogtatott, de ahogy sétáltunk ki a kocsihoz elgondolkoztam az előző szavain. Akkor még nem tudhattam, hogy végül valamilyen értelemben igaza lesz.

 

 Hihetetlen hogy be tud lelkesedni egy sima csokis tortától. Jobban izgatta, mint bármi más. Komolyan, ha ezt tudom inkább azt sütök neki. 

Amúgy nagyon aranyos volt a kis összejövetel amit tartottak a tiszteletére. Csak a szűk baráti kör, egy-két hozzá közelebb álló stábtag és egy torta. Semmi pucc, semmi felhajtás. Azt estére tartogatták, amikor a koncert után beindul a buli. Most csak csendesen felköszöntöttük, de állítom, hogy ez sokkal többet jelentett neki, mint bármiféle luxus parti. Nagyon jó érzés volt látni az őszinte, hatalmas mosolyt az arcán. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, amikor látod, hogy az akit szeretsz felhőtlenül boldog. Talán nincs is ennél felemelőbb érzés a világon. 

 A színpadon is csak ragyogott. Zavarba jött és belepirult, amikor Liam rávette a közönséget, hogy énekeljék el neki a Happy Birthdayt. A szokásosnál is jobban élvezte a showt, ahogy mindenki őt ünnepli és az összes plakát róla szól. Én meg boldogan figyeltem minden egyes mozdulatát a színfalak mögül. Teljesen belemerültem a bámulásába, még mindig  újra meg újra meg tudott babonázni a kisugárzása. A jókedve, a mosolya, a szerénysége. Egyszerűen imádtam az egész fiút, úgy ahogy volt.

 Aztán egyszer csak minden előjel nélkül elhomályosult a látásom, és megfordult a világ. Szédülni kezdtem és meg kellett kapaszkodnom valamiben, hogy el ne essek. 

 - Jézusom, jól vagy?? - rohant oda hozzám egy biztonsági őr. 

 - Igen, köszönöm, minden oké, csak egy pillanatra megszédültem. 

 Fogalmam sem volt mi bajom, de biztos voltam benne, hogy mindjárt el is múlik, nem kell ekörül akkora hűhót csapni. Ám a pasi csak nem akart békén hagyni. 

 - Biztos? Ne szóljak valakinek? Niallnek akár? Muszáj leülnöd nagyon rosszul nézel ki! Tiszta fehér vagy! 

 - NE! - ellenkeztem hevesen miközben leültetett egy székre. - Nehogy ilyen kis semmiség miatt kelljen megzavarni a koncertet! Nem akarom elrontani Niall napját!! Látja már jól is vagyok! - felpattantam, ám lehet hogy hiba volt, ugyanis rögtön megtántorodtam a hirtelen mozdulattól. Nem nagyon győztem meg az őrt arról, hogy rendben vagyok, tovább pánikolt, de ekkor én már csak elmosódott hangokat hallottam. A szédülés újra felerősödött, hirtelen azt sem tudtam hol van a fent meg a lent. A tér foltokká olvadt össze és végül teljes képszakadás. Elájultam.