38. rész: Őszinte kirohanások

 - Kisfiú! Eddig rejtegette, de most határozottan kirajzolódik, hogy mi van a lába között. Gratulálok! 

 Ahogy a doki kimondta, elszabadultak az érzelmek. 

 - Fiú?!! - rökönyödött meg Niall.

 - Még szép, hogy fiú - húzta ki magát beképzelten Harry.

 - Az én kisfiam... - érzékenyültem el végül. 

 Aztán csend lett. Próbáltuk megemészteni az információt. Mondanám, hogy teljesen meghitté vált a pillanat és helyreállt a világbéke, de sajnos nem így történt. Azzal, hogy ki lett mondva a visszavonhatatlan, csak még jobban kiéleződött a fiúk közti feszültség. Egyedül azért tudtam imádkozni, hogy képesek legyenek várni a balhéval amíg kiérünk a rendelőből. 

Harry pöffeszkedve, didalittasan vigyorgott Niallre, amolyan "Na mit mondtam" gúnyos pillantással, Niall pedig igyekezett urrá lenni vonásain és nem teret engedni a csalódottságának és dühének.

Finoman megszorítottam a barátom kezét, jelezve, hogy minden rendben van,  ő meg a gesztusra csak hamiskásan rám mosolygott. Tudtam, hogy most nem boldog. Nem olyan boldog, mint kellene, és nem olyan boldog, mint én lennék, ha nem ködösítene el a letörtsége.

 "Hé, kedvesem, ez még nem a világvége!" sugalltam felé, de ő csak lesütötte a szemét és néman megrázta fejét. Harryre pillantottam, akinek az arcán még mindig ott ült a kárörvendő vigyor, majd a vizsgálat befejeztével kétes érzésekkel vettem át az ultrahangról készült képeket. Fogalmam sem volt mit gondoljak. Egyik szemem sírt Niallért, másik meg együtt örült Harryvel. 

Ahogy kiléptünk a rendelőből, Annából azon nyomban kibukott a kérdés.

 - Na?! Kiderült? 

 Lehet, hogy jobban tette volna, ha csöndben marad, ugyanis erre Harry kitört, Niall pedig még nagyobb letargiába süllyedt. 

 - Nekem lett igazam. Fiú lesz!

 - Hát persze, hogy fiú lesz... 

 - Mi van, csak nem fáj az igazság, hogy vesztettél? - gúnyolódott Harry.

 - Harry ez nem egy verseny! - csattant fel Niall. 

 - Igen?! Akkor miért vagy ennyire letörve? Csak nem attól félsz, hogy túlságosan is az igazi apjára fog hasonlítani?  

 Nagyon kihangsúlyozta az "igazi" szót, hisz jól tudta, hogy ezzel Niall velejébe hatol. A szöszi arca fájdalmasan eltorzult és látszólag akármennyire is szerette volna, nem tudott semmit kinyögni.

 - Ohh, te szegény! - kapott a szívéhez ironizálva Harry. - Niall, fogadd már el, hogy akármennyire is kapálózol, sosem lesz közöd a gyerekhez, én vagyok az apja!

 Niall szemében valami átváltott tüzes gyűlöletté, és a tőle oly szokatlan gonosz kajánsággal vágott vissza. 

 - Az lehet. De te meg azt fogadd el, hogy akármennyire is belezúgtál Kamillába, soha nem lesz a tiéd, engem választott! 

 Harryt mintha mellkason szúrták volna, ért a támadás, szemei kikerekedtek, szólásra nyitott száján nem jött ki hang. Reakciójából ítélve Niall szavai telibe találták az igazságot. 

1:1. 

Fujtatva, haragtól fűtve néztek egymásra, és csak másodpercek kérdése volt, hogy tetté fajuljanak az indulatok.

 - Elég! - jöttem ki a béketürésből. - Felfogtátok, hogy ez az egész kivételesen nem rólatok szól?! Csak szerettem volna kiélvezni életem egyik lemeghatározóbb pillanatát, amikor megtudtam, hogy a kisbabám fiú, de nem tehetem, ugyanis ismételten csak is magatokkal vagytok elfoglalva! Napok óta mást sem hallgatok, csak hogy nyuzzátok egymást, hajtjátok a saját igazatokat, miközben még véletlenül sem veszitek észre, hogy ennek nem ez a lényege! Nem az, hogy Harry az önimádatával magához hasonló fiút akart, sem pedig az, hogy Niall azt szeretné, hogy rám hasonlítson a kislány az apja helyett! Mert mit számít, hogy fiú vagy lány, ő akkor is hozzánk tartozik! Azt hittem ha kiderül, végre megnyugszotok, elfogadjátok a helyzetet akármi is lesz és tudunk együtt örülni a születendő életnek! De úgy látszik nem! Önző és gyerekes módon még mindig ezen lovagoltok és elveszitek az én örömömet is! Köszönöm srácok, ezt megcsináltátok! - láttam, hogy mindkettőnek szólásra nyílik a szája, de nem érdekelt a mondandójuk, mára bőven elegem volt belőlük. - Ne, ne szóljatok hozzám, már úgy is mindegy! Csak menjünk haza...

 Haragudtam rájuk, de nagyon. Reméltem, hogy a mondandóm elgondolkoztatja őket egy kicsit, és rájönnek, hogy hülyén viselkedtek. Rájuk zúdítottam ami a lelkemet nyomta, valamit kivéve... azt, hogy Harry belém esett. Felrémlett előttem az ábrázata ami túl spontán és őszinte volt ahhoz, hogy álarc legyen. Képtelen voltam bármit is kezdeni ezzel az információval. Tudtam, ha nagyon mélyen keresgélnek, én is találnék enyhe, visszafojtott érzéseket iránta, viszont erre még gondolnom sem szabadott. Ezt a játszmát már lejátszottuk párszor, és mindig csúnya vége lett. Niall az, aki igazán kell nekem és nem hagyhatom, hogy Harry megint megzavarja a fejemet. Ő csak a barátom. Egy szimpla barát akitől a gyerekemet várom. A gyerekem apja, aki szerelmes belém... aki szeret engem miközben a legjobb barátnőmmel jár. 

Ó, a picsába! 

Szegény Anna! Mit érezhet most? Ha rám ilyen hatással volt ez, akkor mi lehet vajon most benne? Hisz ő is látta ugyanazt, mint én...

Feszült némaságban ültünk a kocsiban. A fiúk előtt sem elvből, sem témát tekintve nem szólalhattam meg, így írtam neki egy üzenetet. 

 "Anna, minden rendben?"

 Figyeltem a mozdulatait. A zsebéhez nyúlt, felnézett, majd egy szomorú pillantás után pötyögni kezdte a választ.

 

 "Persze.😊 Az előbb tudtam meg, hogy a barátom szerelmes a legjobb barátnőmbe, de minden a legnagyobb rendben!"

 "Sajnálom... Szeretnéd ezt megbeszélni egy süti kíséretében? Ha kíváncsi vagy, megmutatom az ultrahangos képeket is!" 

 Várakozóan néztem rá, ő meg rövid örlődés után biccentett egyet. 

 Amint az autó begördült a hotel elé, a srácokat figyelemre sem méltatva, célirányosan a kávézó felé vettük utunkat. 

 Leültünk, előttünk a két érintetlen habos sütemény és beállt a kínos csend. Éreztem, hogy nekem kéne megszólalnom és lelket öntenem belé, ám egy hang sem jött ki a torkomon. Épp úgy festhettem, mint Harry vagy Niall a fél órával korábban lezajlott veszekedés során. 

 - Khm... Izé...

 - Hagyd csak. Most legalább már biztosra tudom. 

 Borzalmas volt látni, ahogy szenved. Miattam. 

 - Jaj, Anna... 

 - Már egy ideje én is észrevettem. Igaz próbáltam nem törődni vele, figyelmen kívül hagyni, de mindig ott volt a levegőben. Ahányszor csak egy légtérbe kerültetek, a háttérbe szorultam. Mindig először figyelt rád, s csak aztán énrám. Ráakaszkodtam, éreztetni akartam vele, hogy kit kell szeretnie. Csak amikor kettesben voltunk kaptam teljes figyelmet, ezért igyekeztem minél több időre magam mellé láncolni. Mert akkor éreztem, hogy engem szeret... egyedül engem - egy pillanatra lehorgasztotta fejét, majd rám emelte tekintetét. Könnyes szemében megtörtség, irigység és beletörődés egyvelege kavargott. - Hogy csinálod, hogy minden küzdelem nélkül a lábaid előtt hever mindenki?  

 - Ez... ez nem így van. 

 Eleresztette a füle mellett gyér viszakozásomat.

 - Mindegy is, ne beszéljünk róla. Harry majd valahogy kimagyarázza magát, én meg hinni fogok neki... mint eddig mindig. Na mutasd azokat a képeket!

 Legszívesebben elmondtam volna neki mennyire sajnálom és hogy higgye el én nem akartam, de féltem, hogy csak rontanék a helyzeten, hisz senki sem tehetett erről, mégis én lettem bánatának okozója. 

Rossz szájízzel elővettem a képeket és nézegetni kezdtük. Egyikünket sem kötötte le igazán, egyaránt az elöbbi téma töltötte ki a gondolatainkat, ami még ott vibrált körülöttünk s beszőtte az agyunkat. 

És egyszercsak megjelent Harry. Már messziről kiszúrtam, hogy közeledik és próbáltam mentálisan elküldeni. Nem kellett nekünk ő most ide. Nagyon nem. 

Sajnos nem igazán fogta a jelzéseket, mert leült közénk. Hát persze... 

 - Bocsánatot szeretnék kérni - fordult felém. "Ahányszor csak egy légtérbe kerültetek, a háttérbe szorultam. Mindig először figyelt rád, s csak aztán énrám." És tényleg... Fenébe!

 Megszólalni sem volt időm, de már folytatta is.

 - Elnézést, hogy olyan lehetetlenül viselkedtem, neked volt igazad, ennek nem erről kellett volna szólnia. Csak túlságosan megörültem a hírnek, és nem tudtam nem Niall orra alá dörgölni, hogy nem lett igaza. Jó tudom, szemétség volt előhozakodnom azzal, hogy nem ő az apja, de elegem van már, hogy ennyire ki akar vonni a szerepből és mindig úgy csinál mintha nekem nem lenne közöm ahhoz a gyerekhez nem pedig neki! De még véletlen sincs bűntudatom, mert ő is ugyanúgy a gyengémbe szúrt... - hirtelen elhallgatott, mintha valami olyan csúszott volna ki a száján amit nem akart kimondani. Lehet, hogy úgy is volt. 

Annára pillantottam, aki kicsit sem volt jobb állapotban, mint Harry érkezése előtt. Úgy határoztam ennél rosszabb nem lehet, szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba.

 - Ha már így felhoztad... valamit meg kéne beszélnünk. 

 - Hát jó - sóhajtott - Szeretlek! Ahj baszki, nem tudom hogy kell az ilyet bevallani, nem sűrűn mondtam még ki és még ritkábban éreztem. Ha most nyálas akarnék lenni azt mondanám, hogy a legelejétől, de az nem lenne igaz. Akkor kezdett ez bennem kialakulni amikor átejtettelek. Sajnálni kezdtelek és már ezerszer megbánatam az egészet, de a büszkeségem nem engedte, hogy igazán bocsánatot kérjek. Hiányoztál, és mindent megtettem volna, hogy veled legyek, ám tudtam, hogy te látni sem akarsz. Niallt szeretted, ami teljesen érthető volt, főleg azok után amit veled tettem. Utána persze kerestem a közelséged, de labdába sem rúghattam mellette, aki visszafogadott. Mára már eljutottam arra a szintre, hogy beérjem a barátságoddal, és akármennyire is szar, ne próbáljalak elcsábítani tőle, mert azzal csak neked okozok bűntudatot és szomorúságot. 

 Az egyik felem olvadozott, hogy mekkora változáson esett át Harry, hogy időközben sikerült lelket növesztenie és megérnie az önzetlen érzésekre, a másik felem meg pont ennek szöges ellentétét gondolta. Hogyan lehet ilyen szívtelen, hogy pont Anna előtt vall szerelmet?!

Nagyon óvatosan a barátnőm felé lestem, de ahogy sejtettem, annak ellenére, hogy különösen erős lány volt, az idegei épp most készültek felmondani a szolgálatot, és látszólag nagyon nehezen sikerült visszatartania a kitörni készülő sírást. 

 - Nem így gondoltam! Harry hogy lehetsz ilyen?! Legyél már tekintettel Annára!! - teremtettem le a fiút, akihez teljesen más szavakat intéztem volna, ha csupán kettőnk közt zajlik le ez a beszélgetés.

 - Nem érdekel - vont vállat minden mindegy alapon. - Ha már úgy is ilyen őszinte napot tartunk, neki is megmondom az igazságot. 

 - Anna - fordult a lány felé -, soha nem kellettél igazán. Volt, hogy azért voltam veled, hogy féltékennyé tegyem Kamillát, és volt hogy csak unaloműzésre tartottalak. Egyszerűen csak jó volt, hogy volt valaki aki mindig kéznél van, aki segít féltékennyé tenni vagy épp elriasztani valakit, akivel megjelenhetek a vörös szőnyegen, eljátszva a rajongóval megállapodott szívtiprót, ami valljuk be nem vetett rossz fényt a hírnevemre, a fanok oda meg vissza voltak, hogy a ti példátok alapján nekik is lehet esélyük... és nem mellesleg akit kedvemre dughattam érzelmi kötődés nélkül. Szóval elnézést, ha te többet képzeltél bele ebbe a dologba, mint ami valójában volt, de muszáj volt kihasználnom a lehetőséget, ezekből a szempontokból igazi főnyeremény voltál. Amúgy meg nincs okod panaszra, mindig jól bántam veled, és legalább elmondhatod, hogy járt veled... és benned Harry Styles - a szerinte hatalmas poénon elnevette magát, majd nagyképűen még hozzátette. - Ki ne akarná ezt?

 Monológja befejeztével Anna hangosan felzokogott, és kiviharzott a kávézóból. Bennem egy pillanat alatt felment a pumpa és fordultak át Harry iránt az érzések. 

 - Hogy lehetsz ekkora undorító, kőszívű, aljas féreg?! Pár perccel ezelőtt egy gyönyörű másodpercig azt hittem megváltoztál. Azt hittem képes vagy túl látni magadon és érző lényként létezni! Mekkorát tévedtem!  

 Színpadiasan Harry arcába nyomva a habos süteményt, Anna nyomába eredtem, remélve, hogy még nem jár nagyon messze.