- Édesem - átkarolva a pocakom fölött, magához húzott a jó meleg ölelésébe, az arcát félig a hajamba fúrta és tükörképünket nézte fáradtan. Pillantása az enyémet kereste benne, szerintem ő érezte magát a legrosszabbul ebben a helyzetben, pedig neki kellett volna a legkevésbé. - Nem mondom azt, hogy minden rendben van és nem gondolta komolyan... mert sajnos ismerem annyira, hogy ő most nagyon is elhiszi amit mondott. Meg fogja még bánni az is biztos, viszont jelen pillanatban így látja a helyzetet. Annyira sajnálom Kami, hogy ezt át kellett élned, bocsánatot szeretnék kérni helyette is!
- Nem kell - törölgettem meg a pulcsim szélével én is a szemem. - Nem a te hibád. A családjáért se nem felelős se nem tehet róla az ember. Ezt én nagyon jól tudom. A saját bőrömön is tapasztaltam.
- Viszont túl sokáig hagytalak ebben szenvedni. El kell mennünk.
- Niall, ne! Anyukádhoz jöttél, aki szeret téged és ritkán lát. Nem hagyhatod itt miattam, amikor kitudja mikor találkoztok legközelebb!
- De te itt rosszul érzed magad!
Ellenben maradásra eltökélt arckifejezésemnek végül ennyivel fejezte be: - Jó, de legalább szellőztessük ki a fejünket egy sétával. Ránk fér.
- Az biztos - egyeztem bele kérlelés nélkül, hiszen pont ez volt amire akkor a legjobban vágytam. Egy séta Niallel. Csak ketten.
Jól felöltöztünk, mert egyre jobban lehetett érezni azt a fagyos, ősz végi levegőt, ami már incselkedve akarta mutogatni a tél közeledtét. Fel is húztam azt a hosszú szövetkabátot, amit eddig az enyhe idő miatt nem volt alkalmam. Nialltől kaptam a koratéli, ámbár már eléggé hideg napokra, nehogy véletlen megfázzak. Illetve megfázzunk. A babára mindig gondolt, még például egy kabát fazonválasztásnál is. Ezért, egy az aljában szoknyaként végződő, lazac színű darabot vásárolt. Ami nem szűk sehol, kényelmesen terül szét a pocakomon, de azért éppen eléggé fed, és a tetejébe olyan aranyosan bájos is. Mint a viselője - mondaná Niall. Hisz ő még akkor is folyamatosan bókolt, amikor már úgy néztem ki, mint egy bálna. Becézgette a hasam, nyugtatgatott, hogy ugyanolyan gyönyörű vagyok a felszedett kilókkal együtt is. Amit nem mellesleg többnyire neki köszönhettem, és az örökös "Nem eszel eleget kettőtöknek!" prédikációjának. Néha túlzásba vitte a törődést, de ennek ellenére oda meg vissza voltam a figyelmességétől. Még mindig ő volt a legcsodálatosabb srác akit csak kívánhattam magamnak.
Elindultunk az ír kisváros göröngyös utcáin és láttam a szemében a csillogást. Látszott, hogy ez a város tényleg különösen fontos neki. Jobban, mint amennyire az átlag ember tudja értékelni a szülőhelyét. Végigvezetett a kedvenc helyein. Azokon, ahol gyerekkorában oly sokat játszott, azokon, ahol a legrosszabb csínyeket követte el és azokon, ahova csak elvonult a világ elől gondolkodni. Szinte mindhez volt egy-egy apró története és ő mindet el akarta mesélni. Én meg csak hallgattam. Teljes áhitattal, megbabonázva. Mert tudod kedves olvasó, vannak helyzetek, amikor ezerszer jobb hallgatóságnak lenni. Amikor csak jólesően szívod magadba mindazt ami ő. A múltját: a cselekedeteit, a hibáit és a felejthetetlen szép élményeit. Na ez pontosan ilyen volt. És remélhetőleg te is ezt érzed most, amikor ezt a történetet olvasod.
A végére hagyta a legfontosabbat. Azt amihez a legjelentősségteljesebb emlékét kötötte. Egy kis erdőt a város szélén. Ahol nem volt semmi, de mégis érezted, hogy minden itt kezdődik. A tiszta, érintetlen természet, ahova már nem nyúlt be az ember romboló keze, ahol beton már nem kényszerítette föld alá a növényeket. Teljesen elvarázsolva léptem be a fák közé. Csak lépkedtem előre és gyönyörködtem. Ahogy a már foghíjas lombkoronák között a fénysugár utat tör magának és az avarra vetül. Ahogy a szél a játékának használja a fák ágait. És ahogy a levelek színei egyszerre élnek ezer árnyalatukban és idézik az elmúlást.
- Még mindig ideges leszek, amikor elsétálsz előttem és a pillangók a gyomromban életre kelnek - hallottam magam mögül távoli kiáltását.
Akármennyire is mesés volt a természet, a számomra legnagyobb csoda, az én hercegem a hátam mögött állt. Belepirultam a mondatába és félénk, de egyben sugárzó mosollyal pillantottam vissza rá. A kis sunyi, pontosan tudta hogyan fogok reagálni így a telefonjával a kezében várta, hogy megörökíthesse a pillanatot. Elnevettem magam a ravaszságán.
- Ez most mire volt jó? - csóváltam meg a fejem bújkáló mosollyal.
- Öhm, nem is tudom... - úgy tett, mintha erősen gondolkozna, miközben felém sétált, de a szeme mulatott rajtam. Most pontosan azt éreztem, amit az előbb utánam kiáltott. A pillangóim nem akartak békén hagyni. Széttárta a kezét, érzékeltetve válasza nyilvánvalóságát - Talán végre van egy képem rólad? - lepillantott a kezében tartott készülékre és mégjobban elhülyülve megvonta a vállát. - Ami nem mellesleg tökéletes.
- Ahj Niall, töröld ki! Tudod, hogy nem szeretem ha fényképezel... - kezdtem bele a szokásos nyafogásomba, mire csak az orrom alá nyomta a telefont.
Valóban egy jól sikerült kép lett. És teljesen őszinte. Ügyesen elkapta a pillanatot, ahogy félig hátrafordulva mosolygok rá. Bátortalanul, zavarba jőve, de totálisan szerelmesen. A szoknyás kabátkámmal, meg a háttérben meghúzódó csodás erdővel olyan hatást keltett, mintha most ragadtuk volna ki a képet egy mesekönyv lapjai közül. Mondjuk a Piroska és a farkasból. Kevesebb pirossal és gonosz farkassal. Mert nekem már csak egy kedves bárányom volt, a farkasom elvesztettem útközben...
A kacagásától tértem vissza a mesevilágomból. Rajtam derült, a kép láttáni reakciómon.
- Na, mit mondtam - bólintott elégedetten vigyorogva. Szerette, ha igaza volt. - És most ezt posztolom is Instagramra.
Mire megmukkanhattam volna, már kint is volt a kép. Ezzel a felirattal: My beautiful. Úgy vigyorogtam, mint egy vadalma és a világ legboldogabb lányának éreztem magam.
- Nem tudom miért nem engedted soha és kellett cselhez folyamodnom, hogy egy képet készíthessek rólad - húzott magához, olyan közel, hogy még éppen nem ért össze az ajkunk.
- Mert nem vagyok fotogén.
- Mondja ezt a lány, aki úgy néz ki egy teljesen spontán képen, mint aki most lépett ki egy mesekönyvből.
- Hmm. Nekem is a mesekönyves hasonlat jutott eszembe - merengtem el a dolgon.
- Talán nem véletlen. Mert ez az igazság. Olyan aranyosan bájos vagy, mint egy mesebeli hercegnő. Az én hercegnőm.
Úgy hangoztak, akár az én korábbi gondolataim szavakba formálva. Szájon csókolt amit nem késlelkedtem viszonozni. Csak úgy akartam maradni örökre, egymásba és a természetbe fonódva, megállva a pillanatban. Mert akkor és ott tökéletesen boldog voltam. És ha azt képzelnéd, ennél már nem lehet nyálasabb, akkor el kell szomorítsalak, mert alighogy elmélyült a csókunk, eleredt az eső.
Niall két tenyerébe fogta az arcom és hevesebben kezdett csókolni. Valahogy jólesett, hogy felvesszük a természettel a ritmust és a békés nyugalomból igazodunk a tomboló, zuhogó esőhöz. Élveztük ahogy folyik le a víz az arcunkon és teljesen eláztatja a hajunkat, miközben átadjuk magunkat a végtelen mámornak amit a másik érintése nyújt. Nem tudom pontosan mennyi idő után és melyikünknek jött meg a józanesze, de egyszercsak tudatosult bennünk, hogy átázott ruhában sokáig lenni nem túl okos dolog. Várandósan meg pláne. Úgyhogy amennyire gyorsan csak tudtunk (a szürkület, az állapotom és az úti körülmények akadályozása mellett) menekültünk haza az eső elől, próbálva menteni a menthetőt.
Amikor már beértünk a ház védelmébe vettem csak észre, hogy úgy vacogok, hogy összekoccannak a fogaim.
- Jézusom Kamilla! - szörnyedt el rám nézve. - Tiszta lila a szád! Azonnal nyomás a meleg zuhany alá!
- És te? Neked is rögtön szükséged van rá, különben garantált a tüdőgyulladás!
- Szerinted érdekel amikor nem csak a tiéd, de a kisbabánk egészsége is veszélyben van?! - kérdezett vissza, megemelve a hangját. - Nem vitázok!
- Gyere velem - suttogtam félénken, lesütött pillákkal. - Szükséged is van rá... meg... meg szeretném is.
- Óó. - Egy meglepett sóhaj hagyta el a száját. - Ha biztos ezt akarod...
- Biztos - bólintottam határozottan.
És bizonyára mindkettőnknek ugyanaz cikázott végig az agyán. Hogy ez egy új szint. Még soha nem fürödtünk együtt. Sőt, ami azt illeti még soha nem is láttuk egymást teljesen meztelenül.
Na akkor ugorjunk a mélyvízbe. Majdnem szó szerint.
Niall beeresztett a fürdőbe, hogy ő mindjárt jön, de én addig nyugodtan álljak be a zuhany alá, nehogy megfázzak. Fogalmam sem volt mi sürgős elintéznivalója lehetett hirtelen, mindenesetre rám csukta az ajtót és otthagyott. Megnyitottam a melegvizet, majd elkezdtem lefejteni a néhol teljesen hozzám tapadó ázott göncöket. Vetkőzés közben elkapott egy furcsa, kissé szorongató érzés, miszerint Niall perceken belül látni fog mindent. Végignéztem magamon, a már ruhátlan testemen, és nem mondom, hogy igazán tetszett volna amit láttam. A melleim, mint korábban is említettem, továbbra is aprók maradtak, ellenben a hasammal, ami akkora volt már, mint egy hordó, és ez a kettő undorító kontrasztot alkotott. Szinte képtelenségnek tartottam, hogy ezen bármi izgatót is találjon majd a szerelmem, így önbizalom hiányában, erősen lelombozódva léptem a vízsugár alá. Nagyon jó érzéssel töltött el, ahogy perzselte a bőrömet és hirtelen mindenhol átjárt a melegség. Hátra döntöttem a fejem és hagytam, hogy azon is végig zubogjon és mossa át, amúgy is nedves, de hideg hajamat. Annyira elragadtattam magamat és élveztem a felmelegedést, hogy észre sem vettem, ahogy Niall becsusszant mögém. Már csak a leheletét éreztem meg a nyakamon, amitől az összes pihe égnek állt rajta és a karjait, ahogy hátulról átkarolják méretes pocakomat. Ösztönösen magam elé kaptam a kezem takarva hirtelen, amit csak tudtam.
- Ne Kami! - fogta le a kezemet. - Miért takarod el magad?
- Mert undorító ahogy kinézek.
Szokásomhoz hűen zavartan lesütöttem a pilláimat, amit ő szerencsére nem láthatott, de biztos számított rá, ugyanis a következő dolog amit érzékeltem, hogy óvatosan maga felé fordítja az arcom, majd végül az egész testemet.
- Kedvesem miért gondolod ezt? - pihegte a szemhéjamnak, lágy puszikkal beborítva mindkettőt. Szépen lassan elindult ezekkel a csókokkal lefelé a testemen. Minden egyes érintésébe beleborzongtam ahogy végighaladt az ajkamon keresztül, le a nyakamon és a kulcscsontom vonalán. - Miért nem találod vonzónak magad? - A szája tovább vándorolt a mellemhez, körül rajzolva azokat a leheletnyi dombocskákat amivel "megáldott" a sors. - A melledet például már megbeszéltük. El sem tudnék képzelni tetszetősebbeket. Őszintén. Tudom, hogy neked bajod van a méretével, de nekem tökéletesen megfelel, főleg, hogy látványban még véletlen sem utolsó.
Itt jutottam el arra a pontra, hogy teljesen feloldódott bennem a feszültség és elkuncogva magam kinyitottam a szemem. Még pont elkaptam a pillanatot, ahogy Niall elismerően végigmér "mellesleg". Én is bátortalanul levezettem a pillantásom a tökéletes hasán keresztül az ágyékáig és a látottaktól elakadt a lélegzetem. Szó szerint. Magabizos mosolyt villantott rám.
- Aztán hol is tartottam? - gondolkozott hangosan. - Oh, igen. A pocikád.
Leguggolt elém, hogy szemmagasságba kerüljön vele és jó alaposan meg tudja vizsgálni. Igazán szakértő szemmel nézegette az én orvoskám, ami újból nevetésre késztetett. Végül felpillantva rám, közölte a diagnózist.
- Mondhatom azt, hogy a lelked után ez a kedvencem rajtad? Hisz hogyan ne lenne gyönyörű valami, ami egy igazi csodát, egy új életet rejt?
Szeretetteljesen megsimogatta, és azt is elhalmozta puszikkal. Istenem, a könnyem is belecsordult.
Majd mikor éreztem, hogy Niall már készül folytatni körútját, hosszasan beszívtam a levegőt, várakozóan, vajon mi fog pontosan történni.
Igazából mindenre számítottam, csak erre nem.
- Szia, pici Adam! A másik apukád most megnézi közelebbről is a helyet ahol készültél, rendben? - kért engedélyt a magzatomtól. Akkorát nevettem, hogy azt egész biztos meghallotta a baba is.
- Niall, ez egyszerre volt aranyos és nagyon perverz, ugye tudod?
Megvonta a vállát, és afféle Niallös csibészes vigyort villantott rám, amit olyannyira szerettem. Lehunyta a szemét majd olyan leheletfinom csókot hintett a szeméremdombomra, hogy szinte alig éreztem, mégis utána villámként cikázott végig a testemen a hatása. Beleremegtem az érzésbe és akaratlanul is halkan felnyögtem. Viszont nagyon úgy tűnt egyelőre beérte ennyivel a nézelődést, ugyanis felegyenesedve ennyit mondott:
- Hagyjunk az ágyikóba is.
Valószínűleg enyhén csalódott fejet vághattam, mert az övé nagyon elégedetten vigyorgott rajtam.
- Így ígérgetsz a gyereknek, hogy be sem tartod rendesen? - "sértődtem meg".
- Ohh, hogy milyen telhetetlenek lettünk hirtelen - szaladt magasra a szemöldöke, jót mulatva rajtam. - Ne aggódj attól nem kell félni, hogy nem tartom be.
Jelentősségteljesen kacsintott egyet, majd visszatolt a vízsugár alá, hogy gyakorlatilag ott folytassuk, ahol kint az esőben abbahagytuk. Csupán hatalmas előnnyel, akadálymentesen: ruha nélkül.
Egészen más érzés volt így megélni. Azt sem tudtam mit érintsek rajta, pedig az összes mozdulatom bőrrel érintkezett. De én egyszerre mindent akartam. Egyik kezemmel a hátába, a másikkal a hajába kapaszkodtam, úgy húztam még szorosabban a csókba. Úgy illettünk egymásba, mint két puzzle darabka, és odalent éreztem, hogy ágaskodó pénisze is próbálja megtalálni a leendő helyét, de a hasam miatti távolságtól nem tudott elég közel férkőzni. A szája úgy határozott, egy kis időre a nyakamat akarja kóstogatni, amit egy csöppet sem bántam, ugyanis az volt a gyenge pontom. Kissé felemeltem a fejem, hogy jobban hozzáférhessen, én meg fogadjam azt a lüktető érzést, ami azt sugallta: még. Niall is hasonlót érezhetett, mert erőteljesen a fenekemre markolt és húzott volna még közelebb, de az már lehetetlenség volt. Inkább engedett a szorításon, ahogy én is, mert muszáj volt egy kis levegőhöz jutnunk. Úgy határoztam a vízzubbonyból is elég volt, így az egyik kezemmel mögé nyúltam, hogy elzárjam a csapot. Felnéztem a gyönyörű arcába, ami egyszerre égett a vágytól, fuldokolt a légszomjtól és csöpögött bele a hajából a víz. Az utobbin könnyen segíthettem, egy mozdulat volt csupán amivel hátrasimítottam, hogy újra a kék tekintete érvényesüljön, ami kezdett megint magába szippantani. Igaz, még én is ziháltam, de megkockáztattam egy lassú, nyugodt csókot, hátha segít a helyzeten.
Niall egy finomat csapott a hátsómra, előrevetítve mondanivalóját.
- Kami, nem akarjuk átcuccolni a csinos kis popsikádat a hálóba, hogy azt is megízlelhessem? Meg, öhm... ami azt illeti, kicsi Niall is nyugtalan már egy csöppet.
- Érzem - kacagtam fel, nem kellett mondania, hisz azt is tudtam, hogy nem "csöppet", hanem szinte mindjárt robban.
- Csak egyvalamit árulj még el nekem. - kérdeztem rá, ami már az esőre visszaemlékezve szöget ütött a fejemben. - Mi volt az ottani emléked? A legkedvesebb. Azt nem mesélted el.
Szarkalábak jelentek meg a szeme körül a kérdésre.
- Hát a mai. Veled. Előre tudtam, hogy az lesz a legszebb.
Olyan természetességgel mondta ki, mintha ez magától értetődő lenne. És mégis muszáj volt visszakérdeznem. Mert ez túl szép volt, hogy igaz legyen.
- Ugratsz?
De ahogy kiejtettem, már láttam, hogy nem. A szeme sosem hazudott.
Néhány perccel később az én szemem viszont sötétbe borult. Hátulról kitakarta a tenyerével, miközben vezetett. Volt egy meglepetése, amit őszintén megvallva nem is sejtettem, a szobájába érve viszont elállt a lélegzetem. Rózsaszirmok mindenhol, amerre csak a tekintet ellát.
- Csak, hogy tényleg különleges legyen az első.
- Istenemkém, ez gyönyörű! - ámuldoztam. - Mióta készülhetsz rá, hogy ellőd.
- Elég régóta - vallotta be a füle hegyéig pirulva. Megérdemelt rá egy puszit.
- Na, gyere, könnyítsünk kicsi Niallön.
Amúgy hülye megnevezés volt, de azt hiszem már rajta ragadt. Lenyúltam, hogy végigsimítsak az ágyékán, mire a pénisze csak panaszosan és türelmetlenül megremegett.
- Kamilla, kérlek ne tegyél ilyen óvatlan mozdulatokat, mert már amúgy is nehezen bírom.
Az arca eltorzult, látszott, hogy nagyon koncentrál.
- Ó, hogy milyen kis gyengék vagyunk - nevettem ki. - Akkor edződjünk meg, mert húzlak még egy kicsit.
Sejtelmesen mosolyogva megfogtam a kezét és a kényelmetlen, száraz szirmokat lesöpörve belevetettük magunkat a párnák közti gyönyörbe.
És aznap este, egymástól megrészegülten, még nem is sejtettük, hogy röpke pár nap elteltével olyan döntés előtt fogunk állni, ami véglegessé teszi a jövőnket...
Köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak és türelmesen várnak a részekre! ♡ Várom a kommenteket, hogy milyen élmény volt nektek ezt olvasni. Túl sok volt vagy kevés? Pozitív vagy negatív? Írjátok meg mit gondoltok!
Puszii F.
