Epilógus

 Köszöntök mindenkit, aki végigkísérte ezt a történetet ezen a rögös, két és fél éven keresztül! (Vagy épp csak tegnap csatlakozott hozzánk, oly mindegy. 😉) 

Korábban annyiszor elképzeltem, hogy mi mindent fogok ide leírni nektek, és most egyszerűen csak nem jönnek a szavak. Akkor azt hittem, amikor befejezem úgy fogok bőgni, mint egy vajúdó szamár, és nem fogom tudni elengedni a sztorit. De most mégsincs így. Talán túl sokáig húztam és elfáradtam. Fogalmam sincs, de csak szimplán örülök, hogy vége. Viszont ez egy cseppet sem változtat a tényen, hogy mennyire büszke vagyok, hogy végigcsináltam. Sőt, annál inkább. Mert amíg megvolt a lelkesedés, a rajongótábor, csak úgy könnyedén ontottam magamból a részeket. Imádtam minden pillanatát, és izgultam, hogy majd milyen lesz a reakciótok a befejezésnél. Aztán hiába csökkent meg minden, a lelkesedésem és az érdeklődésetek is, mégsem adtam fel. Mert mindentől függetlenül továbbra is kötődtem a sztorihoz, és tudtam, hogy nekem ezt végig kell csinálnom. Túl sok mindent éltünk át együtt, hogy feladjam a tetőponton. Kész regényt akartam. És tessék itt van. Ha az utóbbi időben nehézkesen is, de végigírtam. Ámulattal tekintek vissza erre az időszakra, hisz habár közel sem tökéletes, és soha nem jelenhet meg nyomtatásban (személyi jogok miatt), de mégis ez az első "könyvem". És hihetetlen büszke vagyok rá, mert ez hatalmas dolog számomra. Minden nagyképűség nélkül úgy gondolom, hogy egész jól kigondoltam és felépítettem egy kerek történetet, tanulsággal, drámával és kemény realizmussal fűszerezve. Rá akartam kicsit világítani, hogy a valóság sokkal kegyetlenebb, mint amit a csöpögős "lávsztorik"-tól várunk. Hogy bizony nincs olyan, hogy tökéletes ember, vagy kapcsolat. Mindenki hibázhat, mindenki hozhat rossz döntéseket, és mindenki lehet egy kicsit önző. És igen, ezeknek a dolgoknak következményei vannak. Néha enyhék, néha súlyosak, de viselnünk kell őket. Valamint amire még fel akartam hívni a figyelmet az a pénz és a hírnév hatalma. Hogy mennyire tudja befolyásolni még a legjobb embereket is. Köszönöm a lehetőséget, hogy kiadhattam magamból ezt az egészet, elképesztően jó érzés volt. Látni ahogyan folyamatosan izgultok, találgattok mi lesz a folytatásban, sírtok, nevettek és őszintén szeretitek a történetet. Azt hiszem ez egy kiváló gyakorlás volt a remélhetőleges jövőbeli írói karrieremnek.  Remek olvasó közönség voltatok, általatok kicsit igazi írónak érezhettem magam. Pedig attól azért még nagyon messze állok, sok gyakorlásnak, próbálkozásnak, és "én ehhez nem vagyok elég jó" szenvedésnek nézek elébe. De hihetetlenül várom a pillanatot, amikor majd kipattan a fejemből az a dolog, amivel úgy érzem maradandót tudok alkotni a magyar irodalomban és tényleg képes is leszek végig vinni egészen a kiadásig. Végtelen hálával fordulok felétek, akik kitartottatok mellettem és a történet mellett még akkor is amikor, úgy tűnt teljesen reménytelen, mert sosem lesz vége. Köszönöm a sok biztatást, kedves, dicsérő szót, az összes kritikát, mert ezek által fejlődtem és vagyok ott íróilag, ahol. Egyetlen utolsó kérésem lenne még felétek. Már tök régen elterveztem, hogy majd az epilógusban megkérek minden egyes olvasót, hogy kommenteljen valamit. Bármit, amit csak gondolsz a történetről, kifejtett véleményt vagy akár csak pár sort. Teljesen mindegy, csak olyan boldoggá tennétek, ha kicsit láthatnám egyben az összes csodás kis olvasómat. Hadd gyönyörködjek bennetek! Hajrá kedveskéim, írjátok le az érzéseiteket a történettel kapcsolatban és sirassatok meg!  Még egyszer köszönöm, hogy itt voltatok, és most élvezzétek a várva várt lezárást! ❤️

        Végtelen hálával és szeretettel búcsúzik a ti írótok, 

  

     Fanni

P.s.: Ígérem találkozunk még!😉 Akár itt, de ha minden jól megy, akkor a könyvesboltok polcain futhattok majd újra belém.  

  Ennek már több, mint két éve. Egyszer sem jelentkezett. Se ő, se Harry, sem az egyik One Direction tag... Vagyis pontosabban jelenlegi nem. 

 Zayn, a kilépése után felhívott, alig fél évvel azután, hogy az én történetem velük véget ért. Addig bírta a rémuralmat, amibe belekényszerítették. Szabad akart lenni, ő akarta irányítani az életét, és ezt teljes mértékben megértettem. Az én esetem döbbentette rá, hogy a többiekkel ellentétben ő nem hajlandó elnyomásban élni tovább. Egy darabig még próbálta tűrni, de amint a Perrievel való magánéletükben kezdtek el turkálni, betelt a pohár és véget vetett a bandában való karrierjének. "Lehet, hogy a srácok olyan pöcsök, hogy lenyelik, de én nem fogom, inkább elindulok a saját utamon."

És az igazat megvallva támogattam a döntését. Büszke voltam rá, és hihetetlenül tiszteltem, hogy volt elég ereje, ehhez a hatalmas döntéshez. Neki volt, és ő cselekedett helyesen...

 Érdeklődött hogylétem felől, és hosszú percekig szidta Niallt a saját stílusában. Elmondása szerint rettenetes állapotban volt és sokat szenvedett miattam, amit az ő szavaival élve "meg is érdemelt a faszfej". Aztán a későbbiekben igyekezett kerülni a nevét, nem akarta feltépni a friss, és nagy hegeket, de tök mindegy volt, mert a sebek akkor még nem hegedtek be, nyíltan tátongtak a nagyvilágba. 

Onnantól kezdve, hogy Zayn felszabadult a Modest béklyói alól, rendszeresen keresett, és az egyetlen őszinte barátommá vált. Nagyon érdekelte Ádám, és úgy általánosságban, hogy hogyan élem az életem, én meg elmeséltem neki mindent, ami történt: 

Hogy anyám hogyan kapart össze a padlóról, és lett olyan viszonyunk, amiről korábban álmodni sem mertem. Hogy mindmáig együtt nevelgetjük a kisfiút, és azóta sem volt férfi az életemben. És hogy, ahogyan nőtt a gyerek, úgy lett egyre bizonyosabb, hogy a haja pont olyan göndör lesz, mint az apjáé, a szeme pedig valamilyen csodával határos módon Niall kékjét idézi.

 Csodaszép kissrác volt, pont azokkal a külső jegyekkel, ami a két férfiban is annyira tetszett, és pont ezért emlékeztetett még annál is jobban rájuk. 

És ha az nem lenne elég, hogy akárhányszor a fiam szemébe nézek az ő emléke köszön vissza, akkor még ott van a sárga plüss nyuszija, amihez Ádám valamiért különösen kötődik. Jobban mint bármelyik másik játékához. Anélkül nem megy aludni, nem indulhattunk sehova, és ha akár csak néhány percre szem elől van tévesztve, ő már lebiggyesztett szájjal, kétségbeesetten szólongatja legjobb barátját. Az egyetlen dolog, amit abból az időből meghagytam. Mert azt ő kapta, nem én, és egyszerűen képtelen voltam kidobni ezt az őszinte gesztust két ember között, hiába nem is ismerték egymást... 

Már nem is fogják.

Ádám most kétéves. A fürtjeit mindig meghagyom rakoncátlan hosszúra, mert az igazán tükrözi a belsőjét. Csintalan, huncut kölyök, aki egy pillanat alatt az ujja köré csavar bárkit, akit csak akar. Épp, mint Harry. A fontos különbség köztük viszont az, hogy neki nincs semmi hátsó szándék, vagy rossz indulat a felszíni báj mögött, csak a tiszta, önzetlen szíve, amit csak remélni tudok, hogy nem veszít el az idő múlásával ebben a romlott világban.

Egyszerűen ő lett a mindenem, aki megszínesítette a mindennapjaimat. Az anyaság leírhatatlan öröme, a feltétlen szeretet egy olyan ember iránt, aki belőled ébredt és soha, senki nem vághatja el a kötelet ami összeköt titeket. Őt nem vehetik el tőlem...

 Hiába az évek, és a fiam okozta boldogság, mégsem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Niallre. Már nem haragudtam rá, csak sajnáltam a történteket. Folyamatosan felszínre bukott bennem a maró kérdés: miért? 

Miért nem kaptunk több időt együtt? Miért kellett így történnie? Miért ilyen kegyetlen és befolyásoló a világ? Egyszerűen nem tudtam elengedni őt. Muszáj volt még egyszer és utoljára látnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy boldog így és jól döntött. Mert ha ő boldog, nekem is annak kell lennem... nélküle. 

Már nagyban 2017-et írtunk, amikor az immár négy tagú banda újra Magyarországra érkezett. El kellett mennem. Csak elbúcsúzni az emlékektől. Anyára bíztam Ádámot és egyedül indultam neki, hogy elvesszek a fiatalok által alkotott tömegben. 
Furcsa érzés kerített hatalmába. Három éve minden más volt. Anna a legjobb barátnőmként tartott velem. Nem ismertem igazán azokat a fiúkat a színpadon, csupán a közösségi médiából, ami, mint most már csúnyán megtanulhattuk, közel sem mutat valós képet. Csak egy naiv kis rajongó voltam, aki előtte sosem kapott elég figyelmet, aztán meg hirtelen belecsöppent a hírnév sűrűjébe, és nem tudta megállítani az eseményeket. 

Láttam, hogy körülöttem néhányan érdeklődve, illetve rosszallóan megbámulnak. Felismertek. Tudták, hogy én vagyok az a lány, aki becsapta a bálványaikat. Több arc is azt tükrözte, hogy nem akarják itt látni azt a ribancot, aki képes volt nekik bekamuzni, hogy tőlük terhes, csak azért, hogy magához láncolja őket. Ez kicsit elszomorított. Akkor talán mégsem koptam ki annyira az emlékekből, mint szerettem volna. Pedig reméltem, hogy az idő teszi a dolgát. 

Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán még az előtt kéne lelépnem, hogy nekem esnek, de nem futamodhattam meg. Itt kezdődött minden, csak itt tudom végleg lezárni. 

A kezdő hangok kész sokként értek, de teljesen másféleképpen, mint az legelső alkalommal. Előtörtek az emlékek: 

Ahogy Harry kiszúr a tömegben és nekem énekli a What Makes You Beautifult. Ahogy a színpadon állok zavartan, és fogalmam sincs mi történik velem. A srácok és a Little Things... Niall pillantása... Harry nyilvános csókja... Hülyülés az öltözőben... Majd elkövetem életem legnagyobb hibáját, ami egyszerre hozta a legtöbb szenvedést és örömöt a mindennapjaimba.  

 Anélkül most nem lenne velem a csöppségem, Ádám, és Niallel sem ismertem volna meg a legmélyebb szerelmet, amit csak átélhet ember.  Akkor valószínűleg többet nem láttam volna őket, csak egy szép emlék marad az egész... a lehető legszebb, amit egy rajongó kívánhat. Nem kellett volna annyi utálkozást elviselnem, nem követtem volna el hibák sorozatát. És Anna még mindig a barátnőm lenne... talán.

Sosem tudjuk meg mi lett volna, ha, de őszintén szólva örülök, hogy végül így történt. Mert az a bő fél év rettentő sok mindenre megtanított. Megtanított átlátni az embereken, okosabbá és erősebbé tett. Azóta sokkal realistábban állok a világhoz, nem félek minden apróságtól és nehezebben bízok meg új személyekben. Óvatosabb lettem, de ezerszer határozottabb. Sehol nincs az a visszahúzódó, félénk lány, aki három éve ugyanitt állt. 

Annyira elmerültem az emlékek forgatagában, hogy még jobban szemügyre sem vettem azokat a srácokat, akik egykor a világot jelentették számomra. Louis es Liam férfias borostát növesztettek. Kicsit nyúzottabbnak néztek ki, de jól állt nekik. Harry haja minden korábbinál hosszabb volt már, leért egészen a válla alá, és a göndör loknijai kinyúltak a súly miatt. Egyáltalán nem tetszett. Csak néztem és azon gondolkoztam anno mi vonzott benne annyira. Nem tudtam megmondani. Azt hiszem mindketten sokat változtunk, és már nem tudott úgy megmozgatni, mint korábban. 

Zayn nem volt köztük. Annyira fura volt ez a hiányos felállás. Nem éreztem az egészet teljesnek. Ők voltak, de mégsem. A szólóit felosztották egymás között a számokban, de nem volt ugyanaz. Mindig azt a csodás magas hangot vártam, és egyfolytában csalódnom kellett, hogy már nem fogom meghallani. Itt nem.

Nagyon hiányzott onnan, elég sokat vesztettek vele, személyileg és hangilag egyaránt. Valószínűleg ezt maguk is pontosan érezték, de látszott rajtuk, hogy mindezek ellenére is igyekeznek ugyanolyanok maradni és a legjobb formájukat hozni. 

A szemem sarkából láttam valami ismerőset megcsillanni a kivetítőn... valamit ami kísértetiesen hasonlított egy tárgyra, ami tőlem származott. De az nem lehet...  

Oda kaptam a fejem, és megpillantottam az ezüst gitárpengetőt, amit a 21. születésnapjára gravíroztattam neki... az én nevem kezdőbetűjével. A kamera ránagyított a húrokat pengető ujjaira, és hosszú másodpercekig, összetéveszthetetlenül ott virított az a bizonyos K. 

Megfordult velem a világ, s érzelmek sokasága öntötte el a már-már behegedő szívemet. Miért tartotta meg? Engem könnyedén kihajított a kukába, de egy hozzám szorosan kötődő tárgyat képtelen volt. Lehetséges lenne, hogy ennyi idő után sem múltak el az érzelmei?

Akkor miért nem szállt szembe ő is a menedzsmenttel és keresett meg?

Az ok valószínűleg pontosan ugyanaz volt, mint akkor. Jobban szerette a sikert, mint engem. 

Ez tükröződött is az arcán. Magabiztosabb volt a színpadon, mint valaha. Bátran használta a hangját, otthonosan mozgott a terepen és látszott, hogy már nem érzi elnyomva magát a csapatban.  Jó érzés volt azt tapasztalni, hogy ennyit fejlődött a szakmában és mindennél jobban élvezi amit csinál. Tényleg boldog volt... aminek én nem állhattam útjába. 

Minden egyes apró vonását megfigyeltem. Férfiasabb lett, az tény. Kezdett kihunyni belőle az a kisfiús pajkosság, ami annyira megfogott benne. Ugyanúgy, ahogy látszólag a szőkéjétől is igyekezett fokozatosan megválni. A vonásai erősebbek lettek és enyhe borosta engedte láttatni fiatal, de már közel sem gyereknek mondható korát az arcélén. A gyomrom erőtlenül ugrott egyet. 

Szerettem. És valószínűleg ez az érzés soha nem fog teljesen elmúlni, de a történtek óta most először érzem úgy, hogy el tudom engedni. Ő egy hihetetlenül csodás ember, akinek kijár a boldogság. Most pedig tényleg az.  Megérdemli, hogy ezt megélje, sokat dolgozott érte, és sokakkal ellentétben ember tudott maradni. Nem is akármilyen ember. Ha velem marad, elveszíti amit felépített és én képtelen lettem volna úgy a szemébe nézni, hogy folyamatosan ott van a pillantásában mindennek a hiánya.

Ennek így kellett történnie. Most már megértem. 

A fülemet megcirógatta a leggyönyörűbb dallam a világon. Az én számom következett.

Láttam ahogy Niall a tömeget fürkészi. Keres valakit... Valakit, akire ez a dal emlékezteti. 

Engem. 

Reménykedik, hogy itt Budapesten, ismét megpillanthat. 

Könnyek gyűltek a szemembe, mert nem engedhettem, hogy meglásson. Akkor soha nem tudnám elengedni. Nem szabad megkavarnom az emlékeit, hisz most már nincs rám szüksége. Az csak mindent elrontana. Amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem kikerülni a látóterükből. Megfordultam és próbáltam utat törni magamnak a folyamatosan nyomuló tömegben. Mivel nem sűrűn üresedik meg hely, így még örültek is nekem, és segítettek minél hátrább sodródni az arénában.

Az volt a tervem, hogy valahol a szélén meghúzódva kivárom a show végét, aztán szép csenden, minden feltűnés nélkül távozok.  

Mert mégis mekkora esélye van, hogy kiszúrnak ennyi ember között?

Pont akkora, mint az első alkalommal...

És valahogy meg is történt. 

A dal végeztével Harry Niallhöz lépett, és súgott neki valamit. A kivetítőn tisztán látszottak Niall arcvonásai, ahogy felcsillan a szeme, és a meglepettséget a másodperc tört része alatt felváltja a kicsattanó öröm. A jobb oldali kijárat felé tekingetett és kereste azt az egy embert, aki hátul, a már szinte üres térben, magában álldogál. Engem. 

Hatalmas mosolyra húzódott a szája, és már emelte volna mondandóra a mikrofont, amikor Harry elkapta a kezét. Egy jelentősségteljes pillantást vetett rá, majd megrázta a fejét, ami kb annyit tett: 

"Haver ne csináld... engedd el"

 Niall egy pillanatig habozott, majd hallgatott rá. Nem volt értelme mindenki előtt megkavarni a múltat, ezt ő is tudta. Nekünk már nincs jövőnk együtt... ő döntött így.

Tehát végül nem szólított meg, csak utalóan intézte hozzám a szavait. 

 - A következő dal szóljon egy nagyon különleges személynek!
Nem mondott többet, nem akarta, hogy bárki is kikövetkeztesse kiről van szó, a célszemélyen kívül. Az az ember meg ennyiből is pontosan tudta, és mosolygásra késztették a szavak.
A fiú még egy utolsó hosszú pillantást vetett irányomba, majd elfordult és belecsapott a húrokba.
A legnagyobb energiával robbant be a levegőbe az Alive pörgős dallama. Akkor, és ott igazán éltek.
Ez a szám nekem szólt, és ez nem volt véletlen. 

 - Don't look back, live your life - hangzott egy sor.
És akkor megértettem miért.

Az üzenet tiszta volt, és tökéletesen helyzetbe illő. Igaza volt, valóban ezt kellett tennem. 
Azzal a lendülettel kifordultam a kapun, és...

Többet nem néztem vissza, csak éltem az életem.

46. rész: Vég

  Utolsó rész. Tényleg hamar (tényleg!), hozok egy epilógust még, de a történetünk itt véget ér. Két és fél éve várok a szidalmakra, szóval ne kíméljetek! 😉

Egy élmény volt ez az egész, de a búcsút is az epilógus végére tartogatom. Addig csak annyit, hogy szeretlek titeket!❤️

 Niall zavartan elfordította a fejét. Sok volt neki a helyzet. Egyszerűen akármit választ, a boldogságot veszíti el. Én meg hirtelen rádöbbentem, hogy nem engedhetem miattam feladni az álmát. Most nem lehettem önző, akármennyire is fájt. Majd talál másik lányt... igen, biztosan lesz ki belopja magát a szívébe annyi jelentkező közül, de ha a Modesten múlik, lehetősége nem lesz több a sztárvilágban. 

 Nagy nehezen erőt vettem magamon és már nyitottam a számat, hogy megválaszoljam helyette a kérdést, amikor Zayn közbe vágott. 

 - Nem! - csattant fel ingerülten. - Kamilla nem engedem, hogy lemondj róla ezek miatt a faszfejek miatt! Igen, pont kibaszottul leszarom, hogy annak, ahogy most beszélek következményei lesznek, de nem engedhetjük, hogy uralkodjanak felettünk! Lesznek más lehetőségek Niall, jobbak! De nem áldozhatod fel azt a lányt, akire egész életedben vártál a szaros hírnévért! Ha kell, megy az egész banda máshová, minket tovább nem terrorizálnak. Ugye srácok?  

  Néma csend. Soha nem éltem át kínosabbat. Végigfuttattam a tekintetem a többieken, de csak a sorban lehajtott fejek fogadtak. Ez letaglózó volt. 

Senki nem igyekezett Zayn pártjára állni. Mindenki félt. Féltek a bizonytalanért feláldozni mindent, amit eddig elértek. Érthető volt, de mégis rémesen fájdalmas. 

Amikor már biztos volt, hogy senki nem fog helyeselni, Zayn megrázta a fejét, arcán mérhetetlen undorral és csalódottsággal. 

 - Kurva nagyot csalódtam bennetek... Gyáva faszok! - köpte tehetetlenül. 

 Eszméletlen erős volt az a fiú. Egy az ötből, az igaz barát, aki kiáll az igazság mellett, akár egyedül is szembeszállva az ellenséggel. De itt ő most kevés volt, túlerőben voltak. Legszívesebben sírva a karjába vetettem volna magam, hogy megköszönjem amit értem tett, de a helyzet nem engedte meg, így csak a tekintetemmel üzentem, hogy mennyit jelentett a bátorsága. 

 - Igazán szép és hősies volt a próbálkozás drága Zaynie, de ezt itt, most berekesztem, mielőtt bűntetést kéne kiszabnom rád is. - mosolygott nyájasan a zsarnok. Hányingerem támadt már a hangjától is. - Még egy szó és választás nélkül Niall sorsára jutsz. És hiába hiszed, hogy boldogulnál nélkülünk, el kell, hogy keserítselek. Vagyunk olyan nagykutyák, hogy elérjük, semelyik kiadó ne nyisson ajtót előtted... előttetek. Érvényes ez mindenkire aki támogatná ezt a bugyuta ötletet. 

 Lelkekieg hatoló, jeges, ellenkezést nem tűrő hangnem. Persze, hogy megértették. Zayn horkantva megforgatta a szemét, kifejezve a véleményét, de ő sem szólalt meg többet. 

 - Na tehát - tért vissza a tárgyra. - Niall, a válaszodra várunk. 

 A kérdezettnek elkerekedett a szeme és egy hatalmasat nyelt, ami csak úgy visszhangzott a szobában. Még nem volt készen, láttam rajta. 

 - Én... én... kérhetek egy kis időt? - nyögte tehetetlenül. 

 - Egy óra. A lány nélkül. Teljesen egyedül. Nem akarom, hogy befolyásoljanak. 

 A végén nyomatékos és szigorú pillantást vetett rám és Zaynre.

 - Rendben. Elmegyek sétálni. 

 Üres tekintettel felállt és akár egy robot kisétált a helyiségből... pont ahogy az életemből is tette, alig egy órával később.

  

 Pedig bíztam benne. Elhittem, hogy ő sokkal jobb annál, hogy a karrierjét válassza és győzni fog a szeretet ereje. Hisz ő volt Niall. Maga, a megtestesült jóság. Elhittem, hogy a mi szerelmünk minden akadályt átugrik és boldogan élhetünk, mint a mesékben. Milyen rosszul hittem. Mert az élet nem egy tündérmese. És olyan sincs, hogy tökéletes ember. Ezt akkor örökre megtanultam.

 Ahogy nyomodott a kilincs, a szobában tartózkodók egy emberenként kapták fel idegesen a fejüket és meredtek arra a pontra. A belépő fiatal srácra, aki mindenkinek sokat jelentett. Hisz vagy ők veszítik el, vagy én. Mese nincs. Akkor még azt hittem megnyerem a csatát. Azt hittem eléggé szeret hozzá. De ahogy rám nézett és bocsánat kérően megrázta a fejét, ez a remény porrá hullott. 

Már tudtam, mégis mikor kimondta, véglegessé vált, így először fel sem fogtam a pokoli szavakat. Aztán másodpercek múlva égető lávaként áradt végig az egész testemben. A tekintete az enyémet kereste, a keze a kezemért nyúlt, de már mindegy volt. Ő döntött. És nem engem választott. 

 - Kamilla... meg kell értened - könyörgött sírós hangon. - Ez az életem!

 - Nekem meg te vagy az életem - suttogtam megsemmisülten. Nem tudtam többet kinyögni. Egyszerűen a forró testemben hidegen megrekedtek a szavak, mielőtt elhagyhatták volna a számat. Minden amiben előtte hittem, szertefoszlott. Ott álltam a barátaim gyűrűjében és egyszerre idegennek éreztem közöttük magam. Nem odavalónak. És úgy is volt. Ők sztárok voltak, akik már sosem lesznek elég önzetlenek, hogy lemondjanak erről a kiváltságról. Én meg csak egy átlagos, naív kislány, akinek véget ért a tündérmeséje. 

 - Tudod - kezdtem felolvasztani az előbb megfagyott szavakat -, a legszomorúbb az egészben, hogy én kész lettem volna feladni a boldogságomat a tiédért cserébe. De te nem. Azt hiszem rohadtul félre ismertelek. Pont ugyanolyan vagy, mint a többiek. Ezt teszi veletek ez a szakma. Pénz, siker, hírnév. Minden más háttérbe szorul. Hülye voltam, hogy egy pillanatra is elhittem, hogy te jobb vagy ennél. Ég veled Niall!  

 Utoljára mélyen belenéztem a szeretett kék szempárba. Ez volt az utolsó esélye. Egy darabig nézett rám fájdalmasan és bűnbánóan, de aztán csak beletörődve lesütötte a szemét. Tudta, hogy igazam van, viszont ő már választott. A döntése pedig végleges volt. 

  Amikor megfordultam, nem szólt utánam. Nem marasztalt. Én meg örökké eltűntem az életéből.

  Tudjátok, mindenkinél van egy pont, amikor úgy érzi vége. Amikor már nem tud többé létezni. A porcikái nem bírnak el több fájdalmat és csalódottságot.

Mert sajnos csalódnom kellett benne. Ez volt a legrosszabb. Most valami végleg eltört bennem. Valami, amiről azt hittem, hogy igazi. Eszembe jutott édesanyám korábbi mondata, ami még akkor hangzott el a szájából, amikor ez az egész mizéria elkezdődött. "Tanuld meg, hogy van egy határ, ami után csak a pénz beszél." 

És igaza volt, nekem pedig a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy elhiggyem. A rengeteg hiba, amit elkövettem, mind egy lecke volt számomra és végig kellett mennem rajtuk, hogy megértsem: van hogy onnan kapod a legnagyobb pofont, ahonnan a legkevésbé számítasz rá. 

Akkor mindent tragédiaként éltem meg, hisz fogalmam sem volt róla, hogy van lejjebb. Minden kín, amit korábban éreztem, csak gyenge utánzata volt annak, ami most elöntött. A sok sírás és szenvedés, amit mindig csillapítani tudott Ő. Hisz ott volt nekem... a Csodafiú.

De már nincs velem. 

És már sírni sem tudtam. 

Ez ezerszer mélyebb volt, mint amit könnyekkel ki lehet fejezni. Csak az üresség kongott bennem fájdalmasan. Mert vége volt. Teljesen vége. 

45. rész: Választás

 Meglepő fordulat? Nem igazán, és egy csöppet talán mégis. Annának a barátságunk alatt nem egy csúnya húzása volt, de azért nem hittem volna, hogy képes ilyen mélyre süllyedni. Főleg, hogy elválásunkkor én tényleg igazán elhittem, hogy megbánta tetteit és jobb ember szeretne lenni, belátta és megtapasztalta, hogy ezek az ármánykodások mély károkat okoznak. Mint benne Harry... 

De pont azért tette. Mert még annál is ocsmányabb módon akart elbánni vele, mint amit ő kapott. Ott szúrta hátba, ahol a leggyengébb volt. A kisfiánál és a karrierjénél. Igen ám, de ennek nem csak Harry fogja inni a levét... ebbe nem gondolt bele? Jóban váltunk el, és most mégis pokollá teszi az életemet... miért?

Úgy határoztam a legjobb lesz ezt tőle megkérdezni. 

Amíg meg nem érkeztünk Zaynhez magamban tartottam ezt az információt. Tudtam, hogy Niall agya is ezerrel pörög a dolgon, de jobbnak láttam, ha mindenki véleményét összevetve beszélünk róla. Biztosra akartam menni, meghallgatni minden lehetséges verziót, és úgy számon kérni a gyanúsítottat, habár bennem már kétség sem fért a bűnös személy kilétéről.

 Belépve a hatalmas és fenséges szalonba, a bent tartózkodók feszültsége áradatként öntött el minket. Aggódtak és csak ránk vártak. A házigazda a fejét támasztva könyökölt a szófa karfáján, lehunyt szemmel a gondolataiba mélyedve. Mellette az alapjáraton még nála is lazább Louis az ujjait tördelte és a megállás nélkül doboló lábai közt bámulta a padlót. Liam az ablakkeretnek dőlve merengett ki a semmibe, talán érkeztünket lesve. Harry pedig... Harry fel-alá járkált és ökölbe szorítva próbálta csillapítani remegő kezét. Látszólag az idegei pattanásig feszültek a dühtől és a tehetetlen bizonytalanságtól. Amint a következő körfordulatával észrevett minket, felengedett és láttatni engedte azt a Harryt, akit még sohasem tapasztaltunk. Nem is próbált erősnek, vagy ridegnek mutatkozni, csak a rettegés volt a szemében, hogy mindent elveszíthet amit szeret... minket. Hosszú léptekkel hozzám sietett és elkapott, hogy szorosan magához vonjon, mintha ezzel megakadályozhatná félelme bekövetkeztét.

 - Nem... nem én voltam. Igen, csak magamnak akartam a gyerekem, de nem ilyen módon... Ugye hiszel nekem? Én soha... már nem tennélek ki titeket ekkora veszélynek... A rajongók szét fognak szedni... fogalmam sincs mit csináljunk.

 A hajamba fúrt arccal, akadozva, és a sírás határán, formálta a halk, összemosódott szavakat. Egy igazán megtört ember látványát keltette, ahol már nyoma sem volt a minden helyzetben magabiztos, érzéketlen és fagyos szívű Harrynek. De még csak pökhendi és önelégült sem tört elő, ami pedig várható lett volna tőle, amiért az igazság kiderülésével megnyerte a harcot Niallel szemben... De nem. Életében először tudott másokkal és a következményekkel törődni. 

 - Tudom, hogy nem te voltál - simítottam meg nyugtatólag a hátát. - Anna tette. 

 Ahogy óvatosan elengedtem Harryt, az összes szem rám szegeződött. Pillantásommal Niallét kerestem, ahol találkoztam az övében a kétséggel. 

 - Biztos vagy benne kedvesem? Én az anyámra gondoltam. 

 - Nekem is eszembe jutott egy pillanatra, de aztán rögtön el is vetettem. Niall, édesanyád nem rossz ember. Gondolod, hogy képes lett volna kiadni a titkod ezzel gondok tömkelegét zúdítva a nyakadba? Jobban szeret téged, mint amennyire engem utál. Anna viszont nem egyszer bebizonyította: az hogy azt hiszed szeret, még nem jelent semmit. 

 Kevésbé fájt kimondanom az igazságot, mint gondoltam. Az elmúlt események után már nem nagyon volt hol csalódnom benne. Ezzel csak az apró reménysugarat, az utolsó esélyét játszotta ki, hogy valaha is még pozitívan, a barátjaként tekintsek rá. Végleg elásta magát, de ha neki megérte... 

 - Hát akkor rakjunk pontot a végére. Felhívom. 

 - Kamilla jó ötlet ez? És ha mégsem ő tette? - aggodalmaskodott Liam. 

 - Majd mindjárt megtudjuk. Be fogja vallani. 

 Megérintettem a kijelzőn az ő nevét, és hatalmas gombóccal a gyomromban emeltem a fülemhez a készüléket.

 - Halo?

 A hangja hallatán hirtelen elöntöttek az érzelmek: a düh, a csalódottság és a mérhetetlen fájdalom. Kihangosítottam, hogy a többiek is hallják a beszélgetést és igyekeztem felölteni a lehető leghűvösebb hangnememet, automatikusan angolul, és csak reméltem, hogy felveszi a diktált nyelvet. Könnyebb lett volna, mint utána magyarázkodni mindenkinek.

 - Szia. Pontosan tudod miért kereslek.

 - Tudom, persze. De mi az még az anyanyelvedet is elfelejtetted? - horkantott fel gúnyosan. - Ja, hogy előben vagyok? Hello srácok! 

 Nem jött be. Csak azt fogja angolul mondani, amiről azt akarja, hogy mindenképp hallják. 

 - Miért kellett ezt...? - csak ennyit tudtam kinyögni, de épp elég volt, hogy beszélni kezdjen. 

 - Magad is tudod a választ. Ki voltam én a tökéletes Kamilla mellett? Mégis ki törődött velem, amikor ott voltál te is? A cuki, szerény tündérlányka, akiért mindenkinek a szíve olvadozott. Szegény kislány terhes lett, pedig ő nem csinált semmit. Ártatlan bárány, aki kúrogat össze-vissza, megcsalja a pasiját közben meg játsza a szenvedő félt. Hadd tudja meg a világ milyen piszkos dolgai vannak. Ha már a megjátszás ennyire megy, nézzen is szembe a saját szarával. 

 - A barátomnak hittelek...

 - Én is. Amíg el nem vetted az álmomat. Harry volt a mindenem, lenyúltad. Őrjöngtem, de végül arra jutottam, közelebb férkőzhezek hozzá is, meg az áhított hírnévhez is, ha kibékülök veled. Így is lett, de te megint közénk álltál. Megbocsájtottam neki, mert annyira szerettem, és azt hittem csak egyszeri alkalom voltál. De nem, az a fasz beléd zúgott! Engem csak végig kihasznált és ez bosszúért kiáltott! Amikor elbúcsúztam tőletek, téged már nem hibáztattalak. Megértettem a helyzeted, és úgy voltam vele, hogy nem tehetsz róla. Mégis mióta eljöttem, egyre jobban csak felidegesített, hogy mindenhonnan azt nyomatták mennyire undorítóan cukik vagytok együtt. Te, a jelentéktelen, szürke kisegér, akit soha senki nem vett észre korábban mellettem, most megkapta a tökéletes, álom életet egy gazdag híresség oldalán, megúszva a sok felszín alatti mocskot amit titkolgatott. Nekem kellett volna a helyedben lennem! Mondd, hagyhattam én ezt az igazságtalanságot?! 

  Monológja végére érve a fiúk csak pislogtak, ugyanis összesen két mondatot értettek az egészből, az is egyedül Harryre vonatkozott. Bennem viszont végleg összetört valami. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy hogyan kötődhettem, egy ilyen velejéig romlott emberhez. Annyi éven keresztül... Mindig elnyomott, amit akkor természetesnek gondoltam, és nem vettem észre milyen is ő valójában. Egy önző, hatalom- és sikeréhes beképzelt liba, aki képes életeket romba dönteni, csak mert valami nem úgy történik, ahogy ő azt elképzelte. Szerettem. De ez az érzés és a szép emlékek már elvesztek a múlt ködös forgatagában. Nem éreztem iránta se gyűlöletet, se haragot, csak végtelen ürességet... és egy csöppnyi szánalmat amiért mások tönkretétele okozza számára a legnagyobb örömet.. Ő, akkor végérvényesen kiszakította magát az életemből. 

 - Csak hagyj békén. Örökre - suttogtam megsemmisülve és bontottam a vonalat. Üres tekintettel meredtem a fokozatosan halványuló kijelzőre, és egyszerűen képtelen voltam kikerülni a sokkhatásból. Egy, a vállamra nehezedő kéz húzott vissza a valóságba.

 - Hé, jól vagy?

 Zayntől jött a gesztus, de mind körülöttem álltak és aggódva figyeltek.

 - Elmondod mi történt? - próbálkozott tovább óvatosan. 

 Fáradtan megrázva a fejem röviden felvázoltam nekik a helyzetet. 

 - Ő tette. Féltékeny volt rám, Harry és a hírnév miatt. Azt mondta ez neki járt volna, és megérdemeltem, hogy a világ megtudja a mocskos titkaimat.

 - Micsoda undorító ribanc! - fakadt ki azonnal Louis, és osztottuk az őszinte reakcióját. Erre nem voltak szebb szavak. 

 - Ezt nem fogja megúszni! Elérem, hogy... - kelt ki magából Harry is, de azt már nem tudtuk meg mit akart elérni ugyanis, mielőtt befejezhette volna leállítottam. 

 - Nem fogsz semmit tenni! Nem tudsz... Harry gondolj bele, ha mi most elkezdünk áskálódni ellene, azzal csak hitelt adunk a kezükbe a helyzet valóságosságáról. Most megnyert egy csatát, hadd örüljön neki, ha boldoggá teszi. Inkább azzal kell foglalkoznunk, mi mihez kezdünk. Magam részéről az igazság bevallását támogatnám... de mint tudjuk, ez nem olyan egyszerű. 

  - Nem tudnánk tárgyalni a Modesttel, hogy vállaljuk a lehozott híreket? 

 Ez egy hatalmas mondat volt Niall szájából, hisz eszerint képes lenne közszemlére tenni, hogy a barátnője mástól terhes. Ami sokat jelentett. Nekem is, és Harrynek is.

 - Megpróbálhatjuk, de ha sikerül is, borul minden amit eddig felépítettünk -  válaszolta sejtelmesen Liam. 

 - Ezt meg hogy érted?

 - Úgy, hogy az emberek úgy ismertek meg minket, mint aranyos, szerény, tökéletes kisfiúkat, akik nem tesznek semmi megbotránkoztatót, vagy nem helyénvalót. Ettől voltunk eladhatóak. A kislányok elhitték, hogy léteznek ilyen srácok is, nem csak a seggfejek, akik keresztülgázolnak a nőkön, így értelemszerűen odavoltak értünk. Ezzel a bakival a belénk vetett bizalmukat elveszítenénk és már biztosan nem lennénk olyan népszerűek, mint korábban. El kell döntenünk, hogy ezt vállaljuk-e. 

 - Persze, hogy vállaljuk! - emelte meg a hangját ellentmondást nem tűrően Zayn. - Liam, hol vagyunk már azoktól az ártatlan fiúktól, akik elindultak ezen az úton?? Felnőttünk, változtunk, és mi is ugyanolyan esendőek vagyunk, mint a többi ember! Nem vagyunk tökéletesek, hibázunk, mint mindenki más, és ezt meg kell érteniük.  

 - Nyugi tesó, teljesen igazad van. Én csak elmondtam mivel kell majd szembenéznünk.

 - Azt hiszem először a Modesttel - szólt közbe Harry, felemelve a telefonját, hogy lássuk a rajta félelmetesen világító üzenetet. Rövid volt és lényegre törő, de így is mindenkin végigfutott a hideg. 

 "Reggel nyolcra az irodámban legyetek!! MINDANNYIAN! Nem érdekel az sem, ha épp a világ másik felén vagytok!"

 Rettegve vártuk a reggelt. Idegörlő volt minden egyes másodperc amíg megtudtuk az ítéletett. Tisztában voltunk vele, hogy durva lesz, de mégsem hittük, hogy képesek elmenni a végsőkig. Pedig úgy történt. 

  - Elmondom a lehetőségeiteket. - A pasas hangja higgadtan, de a jégnél is fagyosabban és keményebben csengett. Hamis, undorító mosoly ült az arcán. Nem is igazán dühös volt már, hanem inkább kárörvendő. Ő már tudta, hogy nyertesen jön ki ebből az egészből. Csak mi nem... Örült, hogy megkapjuk méltó büntetésünk, ha már az első figyelmeztetést nem vettük komolyan. Ugyanaz a szoba volt, mint akkor. Ugyanaz a téma, ugyanaz a felállás. De mégis teljesen más helyzet. 

 - Vagy hazudunk megint, hogy a hírneveteket védjük, vagy bevallunk minden vádat, de akkor azért bűnhődnötök kell. Abban az eseteben Niall távozik a bandából. 

 Hatalmas döbbenet minden arcon. Nem is igazán fogtuk fel mit mondott, az agyakig csak annyi jutott el, hogy megtörténhet az elképzelhetetlen: egyikük többé nem lesz a csapat tagja. 

 - Miért pont én? 

 - Igen, miért nem én?? Az én gyerekem! 

 Mindkettőjük kérdése jogos volt. 

 - Mert Niall kevesebb érdeklődést hoz a bandának, mint Harry, és ő kötődik a lányhoz is. Azt mondjuk igazak a pletykák, de Harry nem akarta vállalni a gyereket, ellenben Niallel, aki kilép, hogy nyugiban felneveljék a gyereket, mert elegük van a drámából. De ha át akarod venni a felelősséget Harry, csak tessék - mosolygott nyájasan a fiúra. - Úgy is be tudjuk állítani, hogy te hagyod el a többieket a gyerek miatt, csak Niallel kézenfekvőbb. 

 Harry néma maradt. Az eddigi bátorsága egy pillanat alatt elpárolgott. Persze, hogy nem mert felelősséget vállalni ilyen áron. Ő nem.

 - Nem akarsz igaz? Mindjárt gondoltam. Szóval vagy egyikőtök... - tért vissza a "lehetőségekre" - vagy a lány megy. Örökre, kapcsolattartás nélkül. 

 Megfordult velem a világ. Ezt nem tehetik! Képesek olyan választás elé állítani Niallt, hogy vagy a szerelem vagy a karrier?? Ez volt a világ legundorítobb húzása... és az eshetőség, hogy talán végleg elveszítem a mélybe taszított. Az nem történhet meg... képtelenség.

 Niall próbálta nem elveszíteni a fejét és logikusan megközelíteni a kérdést. Nem akart érzelmeket mutatni az ellenséggel szemben, de a térdén nyugvó remegő kezét képtelen volt csillapítani. 

 - És mégis annak mi értelme? Min segít, ha Kamillát elkülditek? Attól még ugyanúgy tudni fogják mi történt, és nem lesz jobb a hírnevünk, főleg, ha ezek után még magára is hagyjuk a Harrytől terhes barátnőmet. 

 - Pontosan. Ezért el kell érnünk, hogy már ne legyen a barátnőd és ne Harrytől származzon a gyerek. Azt mondjuk, amikor ezt megtudtad, nekiestél Harrynek, aki mindent tagadott és Kamilla a harcotokat látva bevallotta, hogy igazából egyikőtöké sem a gyerek, mindkettőtöket csak kihasznált. Időközben megszeretett titeket, de ez már persze senkit nem érdekelt, Niall gondolkozás nélkül kihajította. Anna húzását meg betudjuk annak, ami valójában volt. Harryn akart bosszút állni, és Kamillára is féltékeny volt, amiért ő mindent megkapott, így a "hazugságával" két legyet ütött egycsapásra. De a valóságban mi hazudunk, nem ő. 

 Nem maradt több homályos rész, ami kételyre adna okot és kérdéseket vetne fel. Ez egy zseniális terv volt, mindenhonnan részletesen kigondolva, nehogy véletelen egy apróságon bukjon el.

Már csak egy dolog maradt hátra. A választás. Egy személy és egy hatalmas, egész életre kiható döntés, két olyan dolog között, ami a világot jelentette számára. Mindenki megfeszült. Tudtuk mi fog következni, de fogalmunk sem volt mi lesz a végkimenetele. 

  - Tehát Niall rajtad áll: Kamilla vagy a One Direction? 

 Akár egy kalitkába zárt kismadár, úgy reszketett a lelkem. Kétségbeesett pillantásommal a szeretett kék szempárt  kerestem, megerősítést várva, hogy nincs mitől félnem. De csak ugyanaz a rettegés nézett vissza rám, amit én is éreztem. Rettegés attól, hogy elveszíthetem a legjobb dolgot, ami történt velem az életben. Csak neki két ilyen dolog volt. És mind a kettő benne volt a kérdésben. 

44. rész: Az áruló

Amikor már kezded úgy érezni, hogy minden rendben van, hogy végre helyrezökken az életed... akkor csap be a villám. 

 Emlékszem, azon az estén nagyon boldogok voltunk. És a következő napokban is. Hiába mondtam Niallnek, mégsem maradtunk sokáig Mauránál. Meglátogattuk a családja többi részét is. Az apukáját, akit már elsőre sokkal szimpatikusabbnak találtam, mint a volt feleségét. Talán, mert őt nem az érdekelte ki vagyok, és honnan jöttem, hanem hogy boldoggá teszem a fiát. Igazán barátságos és humoros férfit ismerhettem meg személyében. Sokat beszélgettem és nevettem vele, eléggé megkedveltem már ezalatt a rövidke idő alatt is. Mondta, hogy szívből örül annak, hogy Niall megtalált engem, mert neki tényleg ilyen lányra van szüksége, nem hírességekre. Ő egy egyszerű, szerény fiú, aki jobban előnyben részesíti az átlagos, természetes dolgokat, mint a fényűzést. Jó volt ezt így a szájából hallani.

 Végre megismerhettem a kis Theot is, Niall unokaöccsét, aki egy haláli kiskölyök. Nem értette hogyan került a pocakomba a kisbaba, és folyton azt kérdezgette, hogy megettem-e. Már az elején biztosítottam róla, hogy erről szó sincs, és habár láttam rajta, hogy valamennyire megnyugodott, de azért még gyanakodva méregetett és időnként odaszúrta a kérdést. Ezzel elvoltunk egy darabig. Aztán végül hamar rájött, hogy nincs mitől tartania, sőt, felettébb jó játszótárs tudok lenni. Ha akarok. Ezt ő mondta nekem. Meg azt is, hogy majd ő idomít, mert meg kell tanulnom, hogyan kell játszani a kisbabával, ha végre kiszabadítják onnan. Ezt úgy adta elő, mintha hatalmas szívességet tenne azzal, hogy "megtanít játszani", de igazából csak örült, hogy végre valaki csak rá figyel. Kétéves létére rettentő sokat beszélt. Ami azt illeti be sem állt a szája, ha egyszer belelendült. Ebben nagyon emlékeztetett Niallre. Sok-sok türelemmel  és figyelemmel fordultam felé, néha megjátszva a tudatlant, hadd magyarázza el mégegyszer. Például, hogy hogyan kell egymásra pakolni az építőkockákat, azt nagyon "nem értettem". Ott feladta velem a küzdelmet, felpattant a játszószőnyegről és elrohant kakaóért. Úgy határozott, ezt most megérdemli ennyi fáradságos munka után, és igaza is volt. Figyeltem ahogy a konyhába menet nekiütközik Niall lábának, és popóra is huppant volna, ha amaz nem fogja meg. 

- Hova olyan sietősen kishaver? - borzolta össze a kisfiú rengeteg szőke haját. 

- Kakaót akarok! Útban vagy Niall bácsi!

- Jól van, jól van, megyek már - nevetett Niall a türelmetlenkedésén. - Megcsináljam?

- Neeem! Azt csak anya tudja hogyan kell. Meg azt sem tudod hol van Conny.

 Niall nem kérdezhetett rá ki az a Conny, mert a kissrác addigra már ott sem volt. Inkább odajött hozzám, és felsegített a földről. 

- Figyeltelek titeket, nagyon jó anya leszel. Hihetetlen mennyire ösztönösen jön belőled, hogy hogyan bánj vele. Szerintem ilyen hamar még senkit sem kedvelt meg. Látod milyen önfejű és csökönyös.

- Az biztos - kuncogtam fel. - Szerintem még mindig meg van róla győződve egy kicsit, hogy megettem a babát.

  - Jól gondolkozik a kölyök - töprengett el, szerintem az evésen. - És nem áll messze az igazságtól... csak éppen ezt pont fordított irányba rakták beléd, mint a kaját.

 Pajkosan rám mosolygott megemelve a szemöldökét. Látszólag már nem érintette annyira meg a dolog, hanem helyette a múlt éjjelekre gondolt, amikor ő is belekóstolhatott az alulról pakolgatásomba. Nekem is beindult a fantáziám és jólesően pörgettem végig emlékeim képkockáit. Odahajoltam hozzá, az alsó ajkába haraptam, majd óvatosan csak annyit suttogtam.

 - Szeretném, ha egyszer te is igazán megraknál.

A teste megfeszült szavaim hallatán, a tekintete egyszerre tükrözött megdöbbenést, vágyat és örömet. Hagytam lógni a kétértelmű mondatot a levegőben és inkább azt tettem amit diszkréten mások előtt is csinálhattunk... legalábbis azt hittem, amíg szét nem választott minket Theo hangja.

- Pfúúj! Csócsolóznak, milyen undika máj!

 Mellettünk ácsorgott, úgy nézett fel ránk, hogy a szájából kilógott egy tehenes cucclisüveg, az tompította beszédét. Máris fény derült a rejtélyre, hogy ki is az a Conny. Vagy éppen mi.

Nem bírtuk ki nevetés nélkül azt az aranyos gyermeki ártatlanságát.

 A szülei éppoly tündériek voltak, mint ez a fiú. Niall bátyja, Greg, látszólag különösen kötődött fiatalabb testvéréhez. Jó volt nézni, ahogy kibeszélik a saját témáikat, olyan önfeledten és természetesen, mintha ez minden vasárnap így történne. Elgondolkoztattak az idő furcsaságán. Mert habár viszonylag nagy volt köztük a korkülönbség, mégis egyenjogú társként, felnőtt férfiként tudtak egymással társalogni. Mert azok is voltak. De szinte láttam a lelki szemeim előtt a jelenetet, ahogy talán még nem is olyan rég, mindenen összekaptak. Ahogy a kicsi Niall még mindig játszani akar a bátyjával, de az lerázza magáról, mert ő már nagyfiú. És amikor már Greg próbálta bölcs tanácsokkal ellátni, Niall nem hallgatott rá, mert egy makacs kamasz volt. De most már mindketten férfiak, és szívet melengető volt látni, mennyire  összeértek és tudják értékelni a másikat. A testvéri szeretetet, amit sajnos én egykeként sosem éltem át.
Amíg a fiúk kielemezték a golfot, a focit, meg egyéb pasis dolgokat, addig mi Denise-el belevetettük magunkat a csajos témákba. Mint tudjátok nem igazán vagyok az a sminkekért, és ruhákért sipítozó tipikus lány, de itt nem is volt baj, mert hamar kiderült, hogy őt is jobban érdeklik az élet egyéb és többnyire fontosabb dolgai. Hasznos tanácsokkal látott el gyereknevelés téren és kérdezte, hogy kiegyensúlyozottan élek-e és ugye nem foglalkozom a médiával, mert a nyugalom felettébb fontos ebben az állapotban. Mondtam neki, hogy kezdetben voltak nehézségek, de ezek mára már mondhatni teljesen megoldódtak, és minden a legnagyobb rendben. És milyen irónikus az élet: akkor még fogalmam sem volt, hogy erre a mondatomra még aznap rá kell cáfolnom...
 Hihetetlen, hogy akár csak egyetlen telefonhívás is hatással tud lenni a jövődre. Egy telefonhívás, és megtudod, hogy a gondosan építgetett homokvárad nincs többé. Egyetlen hívás, és rájössz, hatalmasabb bajban vagy, mint valaha... amiből félő, hogy már nincs kiút. Legalábbis veszteség nélkül...
És megcsörrent az a rohadt telefon... Pedig szurkoltatok, hogy ne tegye ugye?
Niall mit sem sejtve nyúlt a zsebe után. Hát persze, ki gondol egy ártatlan hívásnál rögtön a legrosszabbra? Csak a paranoiások. De ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy én már ott tudtam. Azt pontosan nem, hogy mi fog történni, de az előérzeteim rosszat súgtak. Nagyon rosszat. Pedig reménykedtem az ellenkezőjében... de mégis mit vártam? Így is túl sokáig voltunk boldogok, nemde?
Szórakozottan húzta el a Zayn neve alatt világító zöld ikont a képernyőn.

 - Hello Z! Mizu? - hangja könnyed volt, arcán örömteli mosoly. De nem sokáig. Másodperceken belül ráfagyott, a szeme elkerekedett és elfúló hangon csak ennyit tudott kipréselni: - Kihangosítalak. Mesélj el mindent.
 - Szia Kam, meg aki még ott van... - hallottam, hogy ideges. Rettentő ideges. Már itt megfordult velem a világ. - Szóval... Khm... Gáz van.
 - Zayn nyögd már ki!! - kiáltottam rá, nem bírtam a feszültséget, csak tudni akartam. Mégpedig azonnal.
 - Felnyomtak titeket.
 - Mi??
 - Valaki köpött a sajtónak, hogy Harryé a gyerek... Az egész net felrobbant. Hosszú cikkek szólnak rólatok, és a biztos forrásról. Nem tudom ki volt, de csak közülünk lehetett, más nem tudta ezt az információt... Azonnal ide kell jönnötök és összeülnünk. A management még nem tudja, de max órák kérdése... Addig meg kell beszélnünk. Most nem ússzuk meg,  hisz emlékeztek mi volt legutóbb is... és ez annál sokkal nagyobb. Ki kell találnunk valamit... Sok minden forog kockán.

 Bele sem mertem gondolni, mit takarhat az a sok minden, már így is az ájulás határán álltam. Pontosan emlékeztem rá, hogy milyen a Modest haragja, és tudtam, hogy ezzel kijátszottuk az utolsó esélyünket. A szobában néma csend volt, Zayn szavai mindenkinek a fülében csengtek.
 - Harry...? - Niall suttogása is összerezentett.
 - Nem tudom, hogy tudja-e, titeket hívtalak először... de ugye tudod...

 - Tudom...

És ők konkrétan ki nem mondva, de megbeszélték a rémes valósagot.  

 - Rendben... - próbálta összeszedni magát Niall - Induljunk. Köszi Zayn, pár órán belül ott vagyunk. 

 - Gyertek hozzám, addig én megpróbálom összehívni a csapatot. Ha másra nem is jutunk, de azt muszáj személyesen letisztáznunk egymás között, hogy honnan érkezett az a füles. Nincs túl sok lehetőség. 

 Lehetett hallani a hangján, hogy van néhány tippe és borzasztó pipa, még így is, hogy közvetlen nem érinti az ügy. A barátaiért tűzbe menne. Bírtam azt a fiút. 

 - Azt mindenképpen szeretném én is tudni... - válaszolta nem kevésbé bosszúsan a szöszi. - Ezer hála mindenért haver! Sietünk. 

 És bontotta a vonalat. 

Azonnal elköszöntünk a többiektől, akik sajnálkoztak ugyan, hogy ilyen hamar elválnak útjaink, de mint egy híresség rokonai teljesen tudatában voltak a helyzet komolyságának. Nekem is fájt a szívem értük, imádtam a velük töltött időt, de nem késlekedhettünk. Utolsó búcsúzóként Theo apró mancsocskái szorították át a lábaimat. 

 - Ugye jössze még látogatóba Kamilla néni? - nézett fel rám szomorú szemekkel. Azt hiszem tényleg megkedvelt, és én is őt. Talán túlságosan is. Leguggoltam, hogy egyszinten legyen a tekintetünk és utoljára megcsodálhassam azokat az ismerős kék, huncut szemeket.

 - Ígérem kishaver, amint lehet. 

 A legrosszabb érzések egyike bizonytalant ígérni egy kisgyereknek. 

Felegyenesedve még egy búcsúpuszit nyomtam a feje búbjára, majd megfordulva szembesülnöm kellett a kaotikus helyzettel, ami ezután rám várt. 

 Egész úton kattogtam. Egyre csak Zayn mondatai jártak a fejemben.. "honnan érkezett az a füles"

Alapból a tagokat kizártam. Bíztam bennük annyira, hogy tudjam, soha nem tennének ilyet. Nem csak velem, de az egyik legjobb barátjukkal meg főleg. Az meg már külön dolog, hogy ezzel a saját hírnevüket is kockáztatták volna. És Harry...? Ezzel akarná kiharcolni a teljeskörű apaságot, hogy feladja saját magát? Nem elég bátor ilyesmihez... és szeretném azt hinni, megérett annyira, hogy nem sodorna ekkora bajba ennyi embert. 

Niall édesanyja, aki teljes szívéből utál? 

De a fiát nem. Nem okozna gyötrelmet a fiának, akármennyire is haragszik ránk. 

Az én anyám meg nem is tudja az igazságot... szóval ő is kilőve. 

Eleanor úgyszint. Lehet kerültünk összetűzésbe, de nem volt beavatva ebbe a titokba. 

Ellentétben Sophiával...

De akkor már tudtam. Nem Sophia volt. Őt nem úgy ismertem meg. Ám van valaki, akit igen... Csak egyvalaki képes ilyen aljas húzásra.

Valaki, aki féltékeny volt rám.

Valaki, aki nem kapott elég figyelmet. 

Valaki, akit kihasználtak.

Így az a valaki bosszút forralt.

Anna volt az. 

43. rész: Ez a város

 Valóban a fürdőt céloztam meg, muszáj volt hamar lenyugodnom és azt reméltem a hideg víz ebben a segítségemre lesz. Alaposan megmostam az arcom próbálva eltűntetni könnyeim bizonyítékát, de hiába mosta el őket, a vöröslő szempárt nem tudta helyrehozni. Csak néztem a tükörképem a mosdókagylót támasztva miközben magamban folytonosan visszajátszottam Maura szavait. A legrosszabb érzések egyike amikor érdemtelenül vágnak a fejedhez dolgokat... talán csak az borzasztóbb nála, amikor van is valóságalapja. Mikor Niall sziluettje felbukkant mögöttem a tükörben, az én szemem már újra könnyes volt. Mögém lépett és egyetlen, de gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeimet és kisimította az arcomba lógó hajtincseket. 

 - Édesem - átkarolva a pocakom fölött, magához húzott a jó meleg ölelésébe, az arcát félig a hajamba fúrta és tükörképünket nézte fáradtan. Pillantása az enyémet kereste benne, szerintem ő érezte magát a legrosszabbul ebben a helyzetben, pedig neki kellett volna a legkevésbé. - Nem mondom azt, hogy minden rendben van és nem gondolta komolyan... mert sajnos ismerem annyira, hogy ő most nagyon is elhiszi amit mondott. Meg fogja még bánni az is biztos, viszont jelen pillanatban így látja a helyzetet. Annyira sajnálom Kami, hogy ezt át kellett élned, bocsánatot szeretnék kérni helyette is! 

 - Nem kell - törölgettem meg a pulcsim szélével én is a szemem. - Nem a te hibád. A családjáért se nem felelős se nem tehet róla az ember. Ezt én nagyon jól tudom. A saját bőrömön is tapasztaltam. 

 - Viszont túl sokáig hagytalak ebben szenvedni. El kell mennünk. 

 - Niall, ne! Anyukádhoz jöttél, aki szeret téged és ritkán lát. Nem hagyhatod itt miattam, amikor kitudja mikor találkoztok legközelebb!

 - De te itt rosszul érzed magad! 

 Ellenben maradásra eltökélt arckifejezésemnek végül ennyivel fejezte be: - Jó, de legalább szellőztessük ki a fejünket egy sétával. Ránk fér.

 - Az biztos - egyeztem bele kérlelés nélkül, hiszen pont ez volt amire akkor a  legjobban vágytam. Egy séta Niallel. Csak ketten.

 Jól felöltöztünk, mert egyre jobban lehetett érezni azt a fagyos, ősz végi levegőt, ami már incselkedve akarta mutogatni a tél közeledtét. Fel is húztam azt a hosszú szövetkabátot, amit eddig az enyhe idő miatt nem volt alkalmam. Nialltől kaptam a koratéli, ámbár már eléggé hideg napokra, nehogy véletlen megfázzak. Illetve megfázzunk. A babára mindig gondolt, még például egy kabát fazonválasztásnál is. Ezért, egy az aljában szoknyaként végződő, lazac színű darabot vásárolt. Ami nem szűk sehol, kényelmesen terül szét a pocakomon, de azért éppen eléggé fed, és a tetejébe olyan aranyosan bájos is. Mint a viselője - mondaná Niall. Hisz ő még akkor is folyamatosan bókolt, amikor már úgy néztem ki, mint egy bálna. Becézgette a hasam, nyugtatgatott, hogy ugyanolyan gyönyörű vagyok a felszedett kilókkal együtt is. Amit nem mellesleg többnyire neki köszönhettem, és az örökös "Nem eszel eleget kettőtöknek!" prédikációjának. Néha túlzásba vitte a törődést, de ennek ellenére oda meg vissza voltam a figyelmességétől. Még mindig ő volt a legcsodálatosabb srác akit csak kívánhattam magamnak.

 Elindultunk az ír kisváros göröngyös utcáin és láttam a szemében a csillogást. Látszott, hogy ez a város tényleg különösen fontos neki. Jobban, mint amennyire az átlag ember tudja értékelni a szülőhelyét. Végigvezetett a kedvenc helyein. Azokon, ahol gyerekkorában oly sokat játszott, azokon, ahol a legrosszabb csínyeket követte el és azokon, ahova csak elvonult a világ elől gondolkodni. Szinte mindhez volt egy-egy apró története és ő mindet el akarta mesélni. Én meg csak hallgattam. Teljes áhitattal, megbabonázva. Mert tudod kedves olvasó, vannak helyzetek, amikor ezerszer jobb hallgatóságnak lenni. Amikor csak jólesően szívod magadba mindazt ami ő. A múltját: a cselekedeteit, a hibáit és a felejthetetlen szép élményeit. Na ez pontosan ilyen volt. És remélhetőleg te is ezt érzed most, amikor ezt a történetet olvasod. 

 A végére hagyta a legfontosabbat. Azt amihez a legjelentősségteljesebb emlékét kötötte. Egy kis erdőt a város szélén. Ahol nem volt semmi, de mégis érezted, hogy minden itt kezdődik. A tiszta, érintetlen természet, ahova már nem nyúlt be az ember romboló keze, ahol beton már nem kényszerítette föld alá a növényeket. Teljesen elvarázsolva léptem be a fák közé. Csak lépkedtem előre és gyönyörködtem. Ahogy a már foghíjas lombkoronák között a fénysugár utat tör magának és az avarra vetül. Ahogy a szél a játékának használja a fák ágait. És ahogy a levelek színei egyszerre élnek ezer árnyalatukban és idézik az elmúlást. 

 - Még mindig ideges leszek, amikor elsétálsz előttem és a pillangók a gyomromban életre kelnek - hallottam magam mögül távoli kiáltását.

Akármennyire is mesés volt a természet, a számomra legnagyobb csoda, az én hercegem a hátam mögött állt. Belepirultam a mondatába és félénk, de egyben sugárzó mosollyal pillantottam vissza rá. A kis sunyi, pontosan tudta hogyan fogok reagálni így a telefonjával a kezében várta, hogy megörökíthesse a pillanatot. Elnevettem magam a ravaszságán.

 - Ez most mire volt jó? - csóváltam meg a fejem bújkáló mosollyal.

 - Öhm, nem is tudom... - úgy tett, mintha erősen gondolkozna, miközben felém sétált, de a szeme mulatott rajtam. Most pontosan azt éreztem, amit az előbb utánam kiáltott. A pillangóim nem akartak békén hagyni. Széttárta a kezét, érzékeltetve válasza nyilvánvalóságát - Talán végre van egy képem rólad? - lepillantott a kezében tartott készülékre és mégjobban elhülyülve megvonta a vállát. -  Ami nem mellesleg tökéletes. 

 - Ahj Niall, töröld ki! Tudod, hogy nem szeretem ha fényképezel... - kezdtem bele a szokásos nyafogásomba, mire csak az orrom alá nyomta a telefont. 

 Valóban egy jól sikerült kép lett. És teljesen őszinte. Ügyesen elkapta a pillanatot, ahogy félig hátrafordulva mosolygok rá. Bátortalanul, zavarba jőve, de totálisan szerelmesen. A szoknyás kabátkámmal, meg a háttérben meghúzódó csodás erdővel olyan hatást keltett, mintha most ragadtuk volna ki a képet egy mesekönyv lapjai közül. Mondjuk a Piroska és a farkasból. Kevesebb pirossal és gonosz farkassal. Mert nekem már csak egy kedves bárányom volt, a farkasom elvesztettem útközben...

 A kacagásától tértem vissza a mesevilágomból. Rajtam derült, a kép láttáni reakciómon. 

 - Na, mit mondtam - bólintott elégedetten vigyorogva. Szerette, ha igaza volt. - És most ezt posztolom is Instagramra. 

 Mire megmukkanhattam volna, már kint is volt a kép. Ezzel a felirattal: My beautiful. Úgy vigyorogtam, mint egy vadalma és a világ legboldogabb lányának éreztem magam.

 - Nem tudom miért nem engedted soha és kellett cselhez folyamodnom, hogy egy képet készíthessek rólad - húzott magához, olyan közel, hogy még éppen nem ért össze az ajkunk. 

 - Mert nem vagyok fotogén. 

 - Mondja ezt a lány, aki úgy néz ki egy teljesen spontán képen, mint aki most lépett ki egy mesekönyvből. 

 - Hmm. Nekem is a mesekönyves hasonlat jutott eszembe - merengtem el a dolgon. 

 - Talán nem véletlen. Mert ez az igazság. Olyan aranyosan bájos vagy, mint egy mesebeli hercegnő. Az én hercegnőm.

 Úgy hangoztak, akár az én korábbi gondolataim szavakba formálva. Szájon csókolt amit nem késlelkedtem viszonozni. Csak úgy akartam maradni örökre, egymásba és a természetbe fonódva, megállva a pillanatban. Mert akkor és ott tökéletesen boldog voltam. És ha azt képzelnéd, ennél már nem lehet nyálasabb, akkor el kell szomorítsalak, mert alighogy elmélyült a csókunk, eleredt az eső. 

Niall két tenyerébe fogta az arcom és hevesebben kezdett csókolni. Valahogy jólesett, hogy felvesszük a természettel a ritmust és a békés nyugalomból igazodunk a tomboló, zuhogó esőhöz. Élveztük ahogy folyik le a víz az arcunkon és teljesen eláztatja a hajunkat, miközben átadjuk magunkat a végtelen mámornak amit a másik érintése nyújt. Nem tudom pontosan mennyi idő után és melyikünknek jött meg a józanesze, de egyszercsak tudatosult bennünk, hogy átázott ruhában sokáig lenni nem túl okos dolog. Várandósan meg pláne. Úgyhogy amennyire gyorsan csak tudtunk (a szürkület, az állapotom és az úti körülmények akadályozása mellett) menekültünk haza az eső elől, próbálva menteni a menthetőt.

Amikor már beértünk a ház védelmébe vettem csak észre, hogy úgy vacogok, hogy összekoccannak a fogaim. 

 - Jézusom Kamilla! - szörnyedt el rám nézve. - Tiszta lila a szád! Azonnal nyomás a meleg zuhany alá! 

 - És te? Neked is rögtön szükséged van rá, különben garantált a tüdőgyulladás! 

 - Szerinted érdekel amikor nem csak a tiéd, de a kisbabánk egészsége is veszélyben van?! - kérdezett vissza, megemelve a hangját. - Nem vitázok! 

 - Gyere velem - suttogtam félénken, lesütött pillákkal. - Szükséged is van rá... meg... meg szeretném is.

 - Óó. - Egy meglepett sóhaj hagyta el a száját. - Ha biztos ezt akarod...

 - Biztos - bólintottam határozottan. 

És bizonyára mindkettőnknek ugyanaz cikázott végig az agyán. Hogy ez egy új szint. Még soha nem fürödtünk együtt. Sőt, ami azt illeti még soha nem is láttuk egymást teljesen meztelenül. 

Na akkor ugorjunk a mélyvízbe. Majdnem szó szerint. 

 Niall beeresztett a fürdőbe, hogy ő mindjárt jön, de én addig nyugodtan álljak be a zuhany alá, nehogy megfázzak. Fogalmam sem volt mi sürgős elintéznivalója lehetett hirtelen, mindenesetre rám csukta az ajtót és otthagyott. Megnyitottam a melegvizet, majd elkezdtem lefejteni a néhol teljesen hozzám tapadó ázott göncöket. Vetkőzés közben elkapott egy furcsa, kissé szorongató érzés, miszerint Niall perceken belül látni fog mindent. Végignéztem magamon, a már ruhátlan testemen, és nem mondom, hogy igazán tetszett volna amit láttam. A melleim, mint korábban is említettem, továbbra is aprók maradtak, ellenben a hasammal, ami akkora volt már, mint egy hordó, és ez a kettő undorító kontrasztot alkotott. Szinte képtelenségnek tartottam, hogy ezen bármi izgatót is találjon majd a szerelmem, így önbizalom hiányában, erősen lelombozódva léptem a vízsugár alá. Nagyon jó érzéssel töltött el, ahogy perzselte a bőrömet és hirtelen mindenhol átjárt a melegség. Hátra döntöttem a fejem és hagytam, hogy azon is végig zubogjon és mossa át, amúgy is nedves, de hideg hajamat. Annyira elragadtattam magamat és élveztem a felmelegedést, hogy észre sem vettem, ahogy Niall becsusszant mögém. Már csak a leheletét éreztem meg a nyakamon, amitől az összes pihe égnek állt rajta és a karjait, ahogy hátulról átkarolják méretes pocakomat. Ösztönösen magam elé kaptam a kezem takarva hirtelen, amit csak tudtam. 

 - Ne Kami! - fogta le a kezemet. - Miért takarod el magad?

 - Mert undorító ahogy kinézek. 

 Szokásomhoz hűen zavartan lesütöttem a pilláimat, amit ő szerencsére nem láthatott, de biztos számított rá, ugyanis a következő dolog amit érzékeltem, hogy óvatosan maga felé fordítja az arcom, majd végül az egész testemet.  

 - Kedvesem miért gondolod ezt? - pihegte a szemhéjamnak, lágy puszikkal beborítva mindkettőt. Szépen lassan elindult ezekkel a csókokkal lefelé a testemen. Minden egyes érintésébe beleborzongtam ahogy végighaladt az ajkamon keresztül, le a nyakamon és a kulcscsontom vonalán. - Miért nem találod vonzónak magad? - A szája tovább vándorolt a mellemhez, körül rajzolva azokat a leheletnyi dombocskákat amivel "megáldott" a sors. - A melledet például már megbeszéltük. El sem tudnék képzelni tetszetősebbeket. Őszintén. Tudom, hogy neked bajod van a méretével, de nekem tökéletesen megfelel, főleg, hogy látványban még véletlen sem utolsó.

 Itt jutottam el arra a pontra, hogy teljesen feloldódott bennem a feszültség és elkuncogva magam kinyitottam a szemem. Még pont elkaptam a pillanatot, ahogy Niall elismerően végigmér "mellesleg". Én is bátortalanul levezettem a pillantásom a tökéletes hasán keresztül az ágyékáig és a látottaktól elakadt a lélegzetem. Szó szerint. Magabizos mosolyt villantott rám.

 - Aztán hol is tartottam? - gondolkozott hangosan. - Oh, igen. A pocikád. 

 Leguggolt elém, hogy szemmagasságba kerüljön vele és jó alaposan meg tudja vizsgálni. Igazán szakértő szemmel nézegette az én orvoskám, ami újból nevetésre késztetett. Végül felpillantva rám, közölte a diagnózist.

 - Mondhatom azt, hogy a lelked után ez a kedvencem rajtad? Hisz hogyan ne lenne gyönyörű valami, ami egy igazi csodát, egy új életet rejt? 

 Szeretetteljesen megsimogatta, és azt is elhalmozta puszikkal. Istenem, a könnyem is belecsordult. 

 Majd mikor éreztem, hogy Niall már készül folytatni körútját, hosszasan beszívtam a levegőt, várakozóan, vajon mi fog pontosan történni. 

Igazából mindenre számítottam, csak erre nem. 

 - Szia, pici Adam! A másik apukád most megnézi közelebbről is a helyet ahol készültél, rendben? - kért engedélyt a magzatomtól. Akkorát nevettem, hogy azt egész biztos meghallotta a baba is.

 - Niall, ez egyszerre volt aranyos és nagyon perverz, ugye tudod? 

 Megvonta a vállát, és afféle Niallös csibészes vigyort villantott rám, amit olyannyira szerettem. Lehunyta a szemét majd olyan leheletfinom csókot hintett a szeméremdombomra, hogy szinte alig éreztem, mégis utána villámként cikázott végig a testemen a hatása. Beleremegtem az érzésbe és akaratlanul is halkan felnyögtem. Viszont nagyon úgy tűnt egyelőre beérte ennyivel a nézelődést, ugyanis felegyenesedve ennyit mondott:

 - Hagyjunk az ágyikóba is. 

 Valószínűleg enyhén csalódott fejet vághattam, mert az övé nagyon elégedetten vigyorgott rajtam. 

 - Így ígérgetsz a gyereknek, hogy be sem tartod rendesen? - "sértődtem meg".

 - Ohh, hogy milyen telhetetlenek lettünk hirtelen - szaladt magasra a szemöldöke, jót mulatva rajtam. - Ne aggódj attól nem kell félni, hogy nem tartom be. 

 Jelentősségteljesen kacsintott egyet, majd visszatolt a vízsugár alá, hogy gyakorlatilag ott folytassuk, ahol kint az esőben abbahagytuk. Csupán hatalmas előnnyel, akadálymentesen: ruha nélkül.

 Egészen más érzés volt így megélni. Azt sem tudtam mit érintsek rajta, pedig az összes mozdulatom bőrrel érintkezett. De én egyszerre mindent akartam. Egyik kezemmel a hátába, a másikkal a hajába kapaszkodtam, úgy húztam még szorosabban a csókba. Úgy illettünk egymásba, mint két puzzle darabka, és odalent éreztem, hogy ágaskodó pénisze is próbálja megtalálni a leendő helyét, de a hasam miatti távolságtól nem tudott elég közel férkőzni. A szája úgy határozott, egy kis időre a nyakamat akarja kóstogatni, amit egy csöppet sem bántam, ugyanis az volt a gyenge pontom. Kissé felemeltem a fejem, hogy jobban hozzáférhessen, én meg fogadjam azt a lüktető érzést, ami azt sugallta: még. Niall is hasonlót érezhetett, mert erőteljesen a fenekemre markolt és húzott volna még közelebb, de az már lehetetlenség volt. Inkább engedett a szorításon, ahogy én is, mert muszáj volt egy kis levegőhöz jutnunk. Úgy határoztam a vízzubbonyból is elég volt, így az egyik kezemmel mögé nyúltam, hogy elzárjam a csapot. Felnéztem a gyönyörű arcába, ami egyszerre égett a vágytól, fuldokolt a légszomjtól és csöpögött bele a hajából a víz. Az utobbin könnyen segíthettem, egy mozdulat volt csupán amivel hátrasimítottam, hogy újra a kék tekintete érvényesüljön, ami kezdett megint magába szippantani. Igaz, még én is ziháltam, de megkockáztattam egy lassú, nyugodt csókot, hátha segít a helyzeten. 

Niall egy finomat csapott a hátsómra, előrevetítve mondanivalóját. 

 - Kami, nem akarjuk átcuccolni a csinos kis popsikádat a hálóba, hogy azt is megízlelhessem? Meg, öhm... ami azt illeti, kicsi Niall is nyugtalan már egy csöppet. 

 - Érzem - kacagtam fel, nem kellett mondania, hisz azt is tudtam, hogy nem "csöppet", hanem szinte mindjárt robban. 

 - Csak egyvalamit árulj még el nekem. - kérdeztem rá, ami már az esőre visszaemlékezve szöget ütött a fejemben. - Mi volt az ottani emléked? A legkedvesebb. Azt nem mesélted el. 

 Szarkalábak jelentek meg a szeme körül a kérdésre.

- Hát a mai. Veled. Előre tudtam, hogy az lesz a legszebb. 

 Olyan természetességgel mondta ki, mintha ez magától értetődő lenne. És mégis muszáj volt visszakérdeznem. Mert ez túl szép volt, hogy igaz legyen.

 - Ugratsz?

 De ahogy kiejtettem, már láttam, hogy nem. A szeme sosem hazudott. 

 Néhány perccel később az én szemem viszont sötétbe borult. Hátulról kitakarta a tenyerével, miközben vezetett. Volt egy meglepetése, amit őszintén megvallva nem is sejtettem, a szobájába érve viszont elállt a lélegzetem. Rózsaszirmok mindenhol, amerre csak a tekintet ellát. 

 - Csak, hogy tényleg különleges legyen az első.

 - Istenemkém, ez gyönyörű! - ámuldoztam. - Mióta készülhetsz rá, hogy ellőd.

 - Elég régóta - vallotta be a füle hegyéig pirulva. Megérdemelt rá egy puszit. 

 - Na, gyere, könnyítsünk kicsi Niallön.

  Amúgy hülye megnevezés volt, de azt hiszem már rajta ragadt. Lenyúltam, hogy végigsimítsak az ágyékán, mire a pénisze csak panaszosan és türelmetlenül megremegett. 

 - Kamilla, kérlek ne tegyél ilyen óvatlan mozdulatokat, mert már amúgy is nehezen bírom. 

 Az arca eltorzult, látszott, hogy nagyon koncentrál.

 - Ó, hogy milyen kis gyengék vagyunk - nevettem ki. - Akkor edződjünk meg, mert húzlak még egy kicsit.

 Sejtelmesen mosolyogva megfogtam a kezét és a kényelmetlen, száraz szirmokat lesöpörve belevetettük magunkat a párnák közti gyönyörbe. 

 És aznap este, egymástól megrészegülten, még nem is sejtettük, hogy röpke pár nap elteltével olyan döntés előtt fogunk állni, ami véglegessé teszi a jövőnket... 

 Köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak és türelmesen várnak a részekre! ♡  Várom a kommenteket, hogy milyen élmény volt nektek ezt olvasni. Túl sok volt vagy kevés? Pozitív vagy negatív? Írjátok meg mit gondoltok! 

Puszii F.