Drága hűséges olvasóim!
Most jött el a pillanat amikor besokaltam. Így az érettségi előtt két héttel a szabadidőm mínuszban van, tehát szomorúan, de közölnöm kell veletek, hogy egy ideig rendszertelen lesz a részek megjelenése. Higgyétek el nagyon sajnálom és mindent megtettem, hogy ez minél később következzen be, de most már annyira a véghajrában vagyok, hogy képtelenség ugyanúgy tovább csinálnom ahogy eddig. Nem akarom, hogy a minősége sínylelje meg az időhiányt, így az elkövetkezendő időszakban 2-3 hetenként fogok új bejegyzést közzétenni. Remélem megértitek és türelmesen fogtok várni...
xx Fanni
Le voltam döbbenve. Előttem állt az az ember akiről azt hittem, hogy ha rajta múlik soha az életben nem látom többet... Erre ott volt a küszöbömön teljes életnagyságban. Egyetlen kérdés zakatolt szüntelenül a fejemben... Miért? Miért van itt? Talán megbocsátott? Ha igen, akkor mégis miért? Vagy teljesen más oka van a látogatásának? De mi az, és leginkább...
-Miért? -bukott ki belőlem a kérdés, ami annyira foglalkoztatott. Meglepődöttségemben még köszönni is elfelejtettem.
-Bejöhetnék? -kérdezte félénken Anna.
Még mindig nem tudtam észhez térni a döbbenetből, így csak egy aprót bólintottam, és nagyra tártam előtte az ajtót.
-Gyere, főzök egy teát. Azt hiszem szükségünk lesz rá. -irányítottam a konyha felé.
Elpakoltam az imént ott hagyott spagettit. Valahogy már nem is voltam annyira éhes... Addig matattam az edényekkel ameddig csak lehetett. Húztam az időt, hogy minél később kelljen a szemébe néznem. Mikor már a vizet is felraktam forrni, és kifogytam a pótcselekvésekből, megfordultam. Az arcát fürkésztem bármi jel után kutatva, de semmi érzelmet nem tudtam róla leolvasni. Ugyanolyan volt mint régen. Ugyanazok a hibátlan vonások, ugyanaz a tökéletes megjelenés. Nem látszott rajta nyugtalanság, vagy hogy egyáltalán megviselte volna a barátságunk hiánya. Semmi. Csak ült ott olyan természetesen, mintha az elmúlt hetek meg sem történtek volna. Mintha nem mentem volna fel a színpadra, minek következtében elindult az a lavina, ami elől még mindig futok... mintha össze se vesztünk volna, s ez csak egy átlagos délután lenne amikor együtt lógunk. Fura volt, és összezavart.
-Minek köszönhetem a látogatásodat? -szóltam halkan, megtörve a ránk telepedett csendet.
-Nem örülsz nekem?
-De... dehogynem, csak meglepődtem. Azt hittem haragszol rám.
-Haragudtam... -kezdte a szája szélét harapdálva. -Valóban elég szemét húzás volt részedről az az incidens, de... hiányzol, és úgy hiszem már eleget szenvedtél. Amióta egymásba botlottunk abban a drogériában, furdal a lelkiismeret, hogy nem vagyok itt veled akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rám... Szóval... azért jöttem hogy a barátod legyek... újra... ha visszafogadsz.
Lehajtotta a fejét, és nem nézett a szemembe. Hirtelen nem tudtam ezzel mit kezdeni, csak elsírtam magam. Olyan hihetetlen volt a szituáció... Mérhetetlen nagy gát szakadt fel a szívemben, hogy valakit tényleg érdeklek... valakit aki igazán ismer... akit annyira hiányoltam az elmúlt hetekben. Odalépett hozzám, és gyengéden megsimogatta a karomat.
-Hé, mi a baj? Valami rosszat mondtam?
Eléggé megijeszthettem szegényt a kiborulásommal, főleg hogy a rá következő másodpercben még a nyakába is borultam, s úgy zokogtam tovább.
-Úristen... persze hogy visszafogadlak... -hüppögtem. -De te hogyan tudod nekem megbocsátani azt a szörnyűséget?
-Meghánytam-vetettem a dolgokat és arra jutottam, hogy mindazok ellenére ezt nem érdemled meg... tudtam, hogy nincs melletted senki akire támaszkodhatnál, hát eljöttem, ahogy egy igaz barát tenné. -simított ki az arcomból egy könnyáztatta hajtincset.
-Köszönöm... -csak ennyit bírtam kinyögni, de nem is kellett több mert benne volt minden.
Időközben felforrt a víz. Teljesen meg is feledkeztem róla, csupán a hátunk mögül hallatszódó bugyogó hang juttatta az eszembe, hogy teát készültem csinálni. Kézfejemmel megtöröltem a szememet, és a pulthoz léptem. Remegve nyúltam a bögrékért, de Anna egy finom mozdulattal arrébb tolt.
-Hagyd csak, majd én! -mosolygott rám kedvesen. -Addig ülj le és nyugodj meg egy kicsit!
Aprót bólintottam, majd leültem. Csendben figyeltem a ténykedését. Végig az zakatolt a fejemben hogy már nem vagyok egyedül... Végre valakivel megbeszélhettem a hatalmas titkot ami a szívemet nyomta. Persze ott voltak a fiúk is, de az teljesen más volt. Ők nem tudtak úgy hozzászólni a témához, ahogy egy barátnő, vagy egy anya tenné. Nem tudtak nekem tanácsot adni, pedig különösen szükségem volt néhányra. Hiányzott a legjobb barátnőm, és kimondhatatlanul boldog voltam, hogy visszakaptam. Mikor elkészült, megfogtuk a bögrénket és bevonultunk a szobámba. Letelepedtünk az ágyra törökülésben, és csendesen szürcsölni kezdtünk.
-Már teljesen biztos? -kérdezte Anna.
-Mármint a baba? -néztem rá.
Bólintott.
-Igen, minden jel arra mutat. Pozitív tesztek, hatalmas étvágy, rosszullétek... Uhh, képzeld... az első ilyen rosszullét pont a magyar érettségi reggelén jelentkezett. Ki kellett mennem közben hányni.
Borzongva gondoltam vissza, hogy mennyire eluralkodott rajtam a pánik, épp azon a napon, amikor a leghiggadtabbnak kellett volna lennem.
-Uhh -nyögött fel szörnyülködve. -Várj... másnap találkoztunk. Jézusom, ebbe bele sem gondoltam. Hogyan csináltad végig az egészet abban az állapotban? Én majd meghaltam, annyira izgultam, akkor te mit élhettél át közben... Most még jobban röstellem hogy nem kerestelek... csak tudod... annyira elvakított a gyűlölet. -sütötte le a szemét.
-Tudom... és megértem. Te hogy érzed, mennyire sikerült jól az írásbelid?
-Az most nem számít. -legyintett. -Sokkal fontosabb a te problémád.
Tényleg érdekelt mi van vele, de nagyon jól esett a gesztus, hogy előtérbe helyezi az én dolgomat a sajátjánál főleg, hogy a barátságunk során ez nem sűrűn fordult elő.
-Voltál már orvosnál? -zökkentett ki a gondolatmenetemből.
-Mi?
-Nőgyógyász, tudod!
-Öhöm... az úgy volt...
-Azt akarod mondani, hogy nem voltál még dokinál?! -kerekedett el a szeme.
-Annyi minden történt... érettségi... sokk... Harry... veszekedés... Niall... és már a mai napnál is tartunk.
Felhúzta a szemöldökét.
-Azt hiszem lesz mit mesélned, de előbb megbeszéljük, mikor keresed fel az orvost.
-Nem merem... egyedül nem.
-Anyukád?
Idegesen az ajkamba haraptam.
-Nem mondtad el neki?!
-Nem... Nem értené meg... haragudna, aztán világgá kürtölné és Harry által próbálna felkapaszkodni. Ezt pedig nem akarom! Kérlek szépen te se mondd el neki... meg senkinek se.
-Jó... -húzta el a száját. -De akkor mikor fogja megtudni?
-Minél később! Ha esetleg elvetetem és szerencsém lesz akkor soha!
Rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem fűzött hozzá megjegyzést, csak feltett egy újabb kérdést.
-És mikor fogod eldönteni, hogy megtartod-e?
-Fogalmam sincs... -sóhajtottam. -Szerinted mi lenne a helyes megoldás?
-Én nem dönthetek helyetted, azt kell cselekedned, amit a szíved diktál. Nem is akarlak befolyásolni, csak elmondom, hogy ha te lennék én megtartanám.
-Miért?
-Kamilla! Gondolkozz már, Harry Styles gyerekét hordod a szíved alatt!
-Igen, tudtában vagyok... -mondtam keserűen. -De pont nem az a lényeg. A világ nem fog tudni a létezéséről. Megígértem a fiúknak... és én sem akarnám a felhajtást. Így is elég nagy, nem ha még az is a köztudatban lenne. Ki van zárva!
Láttam rajta, hogy nagyon nem ért velem egyet.
-Ahogy gondolod... a te döntésed lesz, én nem szólhatok bele. Addig is, az orvost nem lehet tovább halogatni, és ha egyedül nem mész, én magam foglak elrángatni! -jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
-Komolyan? Eljönnél velem?
-Még szép! Hisz mire is valók a barátok.
-Köszönöm! -ugrottam a nyakába, szorosan magamhoz ölelve.
Már azzal, hogy itt volt velem, kevésbé éreztem elveszettnek magam.
-Na jó, akkor most meséld is el szépen hogyan volt az a sztori Harryvel, Niallel meg a veszekedésekkel! -tolt el magától nevetve.
Én meg elmondtam neki töviről-hegyire az egészet. Néha felszisszent, vagy esetleg "húú"-zott egyet, de amúgy csendben hallgatta végig. Amint befejeztem, így szólt.
-Hmm... Csak egyet nem értek. Visszautasítod Harryt, mert nem akarsz a köztudatban lenni, de Niall meg mégis jó, pedig ugyanaz a kategória.
-Félreértettél, Niall csak a barátom, épp annyira, mint amennyire te vagy.
-Hát persze... -mondta cinikusan.
-Igen, így van! Amúgy is nem azért nem kell Harry, hanem mert csak ki akar használni! Hol voltál amikor meséltem?! Ő egy bunkó, ellenben Niallel aki kedves, figyelmes, segítőkész... Jajj, ne bólogass már ilyen idegesítően! -szóltam rá, ugyanis már egy jó ideje csak a fejét billegette.
Mögötte felvillant az ágyon heverő laptop képernyője. Niall hívott Skypeon.
-Tessék ezt mondom. -nyúltam a laptopért, hogy az ölembe húzzam. -Ha nem bánod akkor felveszem, és legalább bebizonyíthatom neked milyen kedves ember. Oké?
-Persze, szívesen megismerném. -ült közelebb, hogy jobban rálásson a képernyőre.
Fogadtam a videóhívást, és a kis ablakban megjelent Niall vigyorgó feje.
-Szia! -köszöntem rá.
-Szia. Kivel vagy? Zavarlak? Mert hívhatlak később is.
-Nem zavarsz. Bemutatom neked Annát a legjobb barátnőmet.
-Szia. -köszönt bele félénken a kamerába Anna is.
Ideges volt, amit meg tudtam érteni, ugyanis először beszélt az egyik bálványával.
Én is hasonlóképpen voltam az elején, ezért megragadtam a kezét, és enyhén megszorítottam, hogy egy kis támogatást nyújtsak neki.
-Öhöm... Szia... rólad már hallottam, de nem épp a legjobbakat. -mondta hűvösen Niall.
A fenébe, elfelejtettem, hogy elmeséltem neki az egész Annás ügyet.
-Igen, de épp most tisztáztuk a dolgokat. -siettem a barátnőm segítségére. -Csak segíteni jött.
-Ohh igazán? -húzta fel a szemöldökét Niall. -És hol volt akkor, amikor igazán szükséged lett volna rá?!
-Niall... hagyd. Nem számít... én voltam a hibás.
-De igenis számít! Tudta, hogy terhes vagy, és mégsem csinált semmit! Egy igaz barátnő nem így cselekedett volna... egy igaz barát félrerakta volna a sérelmeket és ösztönösen a segítségedre siet!
Felemelte a hangját, amit velem szemben még nem igazán tett meg, így eléggé megilletődtem.
-Most pont azért van itt! -bizonygattam.
-Most?! Már majdnem egy hónap eltelt! Kamilla, nyíljon már fel a szemed, nem miattad van itt! Hallotta, hogy még mindig kapcsolatban vagy velünk, és így már rögtön újra jó vagy neki!
Kezdett bennem is felmenni a pumpa. Nem beszélhet így Annáról!
-Te hallod magad?! Hogy lehetsz ilyen rosszindulatú?
-Te meg, hogy lehetsz ilyen naiv?
-Tudod mit, nem érdekelsz! Majd ha lehiggadtál, és átgondoltad a hülyeségedet akkor keress meg! -kiáltottam mérgesen, és egy nagy lendülettel lecsaptam a laptopom tetejét.
Sajnálkozva néztem Annára.
-Valóban kedves egy barát... -gúnyolódott.
10. rész: Apróságok
Otthon voltam. Miután lezajlott az a bizonyos beszélgetés, mindenki ment a maga dolgára. A fiúk a következő helyszínre, én meg haza. Mivel sietniük kellett, csak kiraktak a pályaudvaron, így esélyem sem volt úgy elköszönni Nialltől ahogy szerettem volna... épphogy futólag megöleltem, meg Zayntől kaptam egy amolyan "vigyázz magadra" stílusú hátba veregetést és már indultak is. Eltelt egy nap s azóta nem jelentkezett. Senki. Csak ültem a szobámban, s vártam hogy történjen valami. Szugeráltam a telefonom, hogy hátha... de semmi. Képtelen voltam bármit is csinálni, mert végig Niall járt a fejemben. Hiába próbáltam koncentrálni, ő csak úgy pofátlanul betolakodott a gondolataim közé. Dühösen arrébb dobtam az előttem heverő tételt. Nem ment a tanulás. A távirányítóhoz nyúltam s bekapcsoltam a TV-t. Éppen elcsíptem egy híradót. Nem váltottam csatornát, gondolván hogyha már úgyis csak a képernyőt bámulom, nézzek is valami értelmeset. Nem ez volt életem legjobb elhatározása. Végig valami politikai helyzetről folyt a szó, s halálosan untam. Csaknem bealudtam rajta, annyira nem érdekelt, így amikor bevillant a reklámblokk, nagyon ledöbbentem. Nem más köszönt vissza a képernyőről mint egy kép arról, amikor Niallel elhagytuk a szórakozóhelyet.
-Újabb One Direction szívet hódít meg a magyar lány. Harmathy Kamilla már a második sráccal randizik a világhíres fiúbandából. De hogy ki ő, és mi is van pontosan a levegőben? A holnapi adásban elmondjuk! -tájékoztatott a bemondónő.
-Mi az hogy a holnapi adásban elmondják?! De hát nem is tudnak rólam semmit!!! -háborodtam fel.
A telefonom után kaptam, s nyomtam egy SMS-t Niallnek.
"Nálatok is kettőnkről csámcsog a sajtó? xx Kamilla"
Puffogva huppantam le az ágyra. Nem értettem hogyan fognak rólam beszélni, hogyha azt sem tudják ki vagyok? Miért nem kerestek meg, hogy adjak nekik egy interjút? Mondjuk nem mintha adtam volna... De mi van ha nem közvetlen engem kerestek, hanem...
-Anyu!! -ordítottam el magam, és kirohantam a nappaliba. -Te beszéltél rólam egy tévésnek?
Éppen azt a csatornát nézte amit én is az előbb, és ártatlan szemekkel pillantott fel rám.
-Szóval igen!
-Valami rosszat tettem?
-Á, dehogy! Csak éppenséggel miattad az egész ország rólam fog beszélni!
-És az mért baj? Élvezd a rivaldafényt.
-Mit élvezzek azon ha mindenki ribancnak gondol? -tártam szét a karom.
-Dehogy gondol annak édesem. -simította meg a hátam. -Meg is mondtam annak a riporternek, hogy csak randizgattok.
-Csodás... Mit mondtál még neki?
-Ennyit. Meg egy picit meséltem rólad. Kíváncsi volt rá milyen vagy.
-Minek kellett ezt? -csattantam fel.
-Itt volt az alkalom hogy megismerje a világ az én csodálatos kislányomat. Hülye lettem volna elszalasztani.
-Azért legközelebb megkérdezhetnéd, hogy én is akarom-e!
-De hát miért ne akarnád? Arról a fiúról álmodozol évek óta, és nem akarod világgá kürtölni, hogy végre a tied?
-Nincs közöttünk semmi!!
Felvillant a kezemben lévő telefon, és a Best Song Ever dallama töltötte be a szobát. El is felejtkeztem róla, hogy írtam Niallnek.
-Igen? Tényleg nincs? -húzta fel a szemöldökét anyu, amolyan "én megmondtam" mosoly kíséretében, s a telefonon világító névre mutatott.
-Argh! -csörtettem vissza dühösen a szobámba. Becsuktam a szemem, és kieresztettem a gőzt, majd a tőlem telhető legnyugodtabb hangon szóltam bele.
-Szia.
-Azt hittem már fel sem veszed. -mondta köszönés nélkül, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog.
-Dehogyis, csak anyám felhúzott.
-Miért? Mi a baj?
-Beszélt rólad... rólunk, egy riporternek, s most ezen fog rágódni a világ. -éreztem hogy megint megy fel bennem a pumpa.
-Ne hibáztasd, mert a "segítsége" nélkül is megtörtént.
-Miért?! -kérdeztem rémülten.
-Készült egy lesifotó, ami kikerült a netre. Millió cikk kering arról, hogy ki vagy te és hogyan jössz ahhoz, hogy Harry után most velem mutatkozol. Mondjuk ez várható volt. Az a szerencséd, hogy sokan nem tudják a neved, különben már kapnád a halálos fenyegetéseket a közösségiken. Bár csak idő kérdése... Engem is bombáznak, és találgatnak, hogy a barátnőm vagy-e.
-Téged ez nem zavar?
-Nem.
-És mit mondtál nekik?
-Mit mondtam volna? Hogy együtt vagyunk. -kuncogott.
Megállt bennem az ütő.
-Mi?! Miért? -kerekedett el a szemem.
-Jajj Kamilla, dehogyis! -nevetett. -Te is tudod hogy az a legjobb megoldás, ha a Directionerek előtt minél tovább titokban maradnak a dolgok.
-Milyen dolgok? -kérdeztem vissza.
-Minden. Akármi lesz, nem hagyom, hogy bántsanak. Mostantól mindig itt leszek neked, hiszen megígértem. Le sem fogsz tudni majd vakarni.
-Éppen elég nagy segítség, hogy eltűrtök magatok mellett, nem kell még vigyázni is rám. Vannak ennél fontosabb dolgaid is.
-De én szeretném, és ragaszkodom is hozzá! Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen tisztában vagy azzal, mikre képesek a rajongóink, szóval nincs ellentmondás! -mondta határozottan.
-Újabb One Direction szívet hódít meg a magyar lány. Harmathy Kamilla már a második sráccal randizik a világhíres fiúbandából. De hogy ki ő, és mi is van pontosan a levegőben? A holnapi adásban elmondjuk! -tájékoztatott a bemondónő.
-Mi az hogy a holnapi adásban elmondják?! De hát nem is tudnak rólam semmit!!! -háborodtam fel.
A telefonom után kaptam, s nyomtam egy SMS-t Niallnek.
"Nálatok is kettőnkről csámcsog a sajtó? xx Kamilla"
Puffogva huppantam le az ágyra. Nem értettem hogyan fognak rólam beszélni, hogyha azt sem tudják ki vagyok? Miért nem kerestek meg, hogy adjak nekik egy interjút? Mondjuk nem mintha adtam volna... De mi van ha nem közvetlen engem kerestek, hanem...
-Anyu!! -ordítottam el magam, és kirohantam a nappaliba. -Te beszéltél rólam egy tévésnek?
Éppen azt a csatornát nézte amit én is az előbb, és ártatlan szemekkel pillantott fel rám.
-Szóval igen!
-Valami rosszat tettem?
-Á, dehogy! Csak éppenséggel miattad az egész ország rólam fog beszélni!
-És az mért baj? Élvezd a rivaldafényt.
-Mit élvezzek azon ha mindenki ribancnak gondol? -tártam szét a karom.
-Dehogy gondol annak édesem. -simította meg a hátam. -Meg is mondtam annak a riporternek, hogy csak randizgattok.
-Csodás... Mit mondtál még neki?
-Ennyit. Meg egy picit meséltem rólad. Kíváncsi volt rá milyen vagy.
-Minek kellett ezt? -csattantam fel.
-Itt volt az alkalom hogy megismerje a világ az én csodálatos kislányomat. Hülye lettem volna elszalasztani.
-Azért legközelebb megkérdezhetnéd, hogy én is akarom-e!
-De hát miért ne akarnád? Arról a fiúról álmodozol évek óta, és nem akarod világgá kürtölni, hogy végre a tied?
-Nincs közöttünk semmi!!
Felvillant a kezemben lévő telefon, és a Best Song Ever dallama töltötte be a szobát. El is felejtkeztem róla, hogy írtam Niallnek.
-Igen? Tényleg nincs? -húzta fel a szemöldökét anyu, amolyan "én megmondtam" mosoly kíséretében, s a telefonon világító névre mutatott.
-Argh! -csörtettem vissza dühösen a szobámba. Becsuktam a szemem, és kieresztettem a gőzt, majd a tőlem telhető legnyugodtabb hangon szóltam bele.
-Szia.
-Azt hittem már fel sem veszed. -mondta köszönés nélkül, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog.
-Dehogyis, csak anyám felhúzott.
-Miért? Mi a baj?
-Beszélt rólad... rólunk, egy riporternek, s most ezen fog rágódni a világ. -éreztem hogy megint megy fel bennem a pumpa.
-Ne hibáztasd, mert a "segítsége" nélkül is megtörtént.
-Miért?! -kérdeztem rémülten.
-Készült egy lesifotó, ami kikerült a netre. Millió cikk kering arról, hogy ki vagy te és hogyan jössz ahhoz, hogy Harry után most velem mutatkozol. Mondjuk ez várható volt. Az a szerencséd, hogy sokan nem tudják a neved, különben már kapnád a halálos fenyegetéseket a közösségiken. Bár csak idő kérdése... Engem is bombáznak, és találgatnak, hogy a barátnőm vagy-e.
-Téged ez nem zavar?
-Nem.
-És mit mondtál nekik?
-Mit mondtam volna? Hogy együtt vagyunk. -kuncogott.
Megállt bennem az ütő.
-Mi?! Miért? -kerekedett el a szemem.
-Jajj Kamilla, dehogyis! -nevetett. -Te is tudod hogy az a legjobb megoldás, ha a Directionerek előtt minél tovább titokban maradnak a dolgok.
-Milyen dolgok? -kérdeztem vissza.
-Minden. Akármi lesz, nem hagyom, hogy bántsanak. Mostantól mindig itt leszek neked, hiszen megígértem. Le sem fogsz tudni majd vakarni.
-Éppen elég nagy segítség, hogy eltűrtök magatok mellett, nem kell még vigyázni is rám. Vannak ennél fontosabb dolgaid is.
-De én szeretném, és ragaszkodom is hozzá! Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen tisztában vagy azzal, mikre képesek a rajongóink, szóval nincs ellentmondás! -mondta határozottan.
Melegség járta át a testem, és önkénytelenül elmosolyodtam. Nagyon aranyos és kedves gesztus volt ez részéről.
-Igen is, uram! -vettem viccesre a figurát.
-Akkor most, hogy hivatalosan is a testőröd lettem, mesélj magadról. Mindent tudnom kell hogy meg tudjalak védeni.
-Oké, de kizárólag akkor, ha nem csak rólam lesz szó!
-Állok rendelkezésére hölgyem. -ment bele a játékba.
Megeresztettem egy újabb vigyort, s elterültem az ágyon.
Az elkövetkező napok ilyen mámorban teltek. Kicsattantam a boldogságtól. Niallel annyit telefonáltunk amennyit az ideje csak engedte, aztán amikor anya már megelégelte a telefonszámlát, átváltottunk Skypera. Megfogadtam a tanácsát, s mostanában nem kerestem a közösségiket. Nem volt kedvem azon idegeskedni hogy éppen melyik kedves kis 13 éves rajongó kívánja éppen a halálomat. A stressz nem tenne jót... se nekem, se a babának. A rólam szóló tévés adást se néztem meg. Elzártam magam a külvilág elől, egyedül a Skypeot hagytam, ahol pontosan két emberrel tartottam a kapcsolatot, Zaynnel és Niallel. Többre nem is volt szükségem, most ők jelentették a legnagyobb támaszt és boldogságot. Örömet okoztak azok a jelentéktelen kis apróságok amikről beszéltünk.
Például egy ízben erről folyt a szó.
-Mi a kedvenc színed? -kérdeztem.
-A zöld.
-Nem is, mert valahol azt olvastam hogy a kék, és annak kell lennie, mert nekem is az.
-Jó, akkor ha úgy jobban érzed magad akkor a kék. -hagyta rám nevetve.
-Nem, ez így nem jó! Nem lehet csak azért a kedvenced mert én azt mondtam! -háborodtam fel. -Mi igazából a kedvenc színed?
-A kék.
-Hazudós. -nyújtottam ki rá a nyelvem.
Vagy egy másik alkalommal.
-Mi az hogy az elején nem én voltam a kedvenced?!
-Mert nem te voltál és kész. Fogadd el.
-De miért? -erősködött.
-Na jó, álljon meg a menet! -emeltem fel a kezemet, hogy ő is lássa a kamerában. -Nehogy azt hidd, hogy mindenkinek bejön a kócos szőke haj, szemtelen mosoly kombó!
-Pedig így van.
-Pedig nem.
-De igen.
-Mondom, hogy amikor megismertelek titeket, még nem te voltál a favorit! -szakítottam félbe a véget nem érő vitát.
-Akkor ki? Talán Zayn?
-Megnyugszol ha azt mondom, most már te vagy? -kérdeztem nevetve.
-Meg. -mondta, viszont alig telt el két perc, ő máris visszakérdezett. -De mégis, ki volt az?
Ezek mellett Zaynnel is volt érdekes beszélgetésem.
-Szia kislány! -mosolygott bele a kamerába.
-Szia!
-Mizu?
-Nem sok, épp tanultam amikor hívtál. -emeltem fel bizonyítékképpen a laptopom előtt heverő füzetet.
-A szokásos. -röhögött ki. -És Niallel mi újság?
-Ööö... miért nem őt kérdezed? -ráncoltam a homlokom. -Tudtommal egész nap együtt vagytok.
-Megtenném, ha nem töltené minden szabadidejét egy bizonyos hölgyeménnyel. -kacsintott rám.
Belepirultam.
-Sajnálom.
-Ne sajnáld. Rég nem láttam ilyen felszabadultan boldognak. Mi van köztetek?
-Barátok vagyunk.... ennyi. -sütöttem le a szememet.
-Jó inkább nem mondok semmit. Az a lényeg hogy jól érzitek magatokat együtt.
A háttérben láttam, hogy épp az említett lépett a szobába.
-Kamillával beszélsz? Engedj oda engem is!
-Látod, erről beszéltem. -forgatta a szemét Zayn, és Niallhöz fordult. -Nem, tesó. Nem sajátíthatod ki teljesen.
Elröhögtem magam, és mosolyogva figyeltem tovább a fiúk vitáját.
Így váltotta magát éjjel és nappal. Niall és tanulás. Megbeszéltük, hogy nincs értelme odarepülnöm hozzájuk erre a rövid időre, hiszen mindketten tudtuk, hogy akkor nem készülnék rendesen a szóbelire, pedig igazán remekelnem kellett ahhoz, hogy felhozzam az írásbelin produkált borzalmakat. Na nem mintha az, hogy naponta órákat beszélünk annyira segítene a tanulásban... arról viszont neki nem kell tudnia. Így is alig bírom ki, hogy csak az érettségi után mehetek. Legszívesebben ebben a pillanatban felülnék az első LA-be tartó gépre, hogy újra láthassam, de sajnos nem lehet. Muszáj ezt most végig csinálnom rendesen, hogy aztán nyugodt szívvel, és tűrhető érettségivel kezdjem a nyarat.
Lecsuktam a laptopom, és kimentem a konyhába, hogy nézzek magamnak valami ennivalót. Ez idő tájt annyit ettem, hogy az elfogyasztott kaja mennyiségem meghazudtolta Niallét is, ami nagy szó. Felpúpoztam egy nagy tányér spagettit, és jóízűen nekikezdtem. Értékelte a hasam a bejuttatott táplálékot, s rögtön repetáért könyörgött. Miközben melegítettem az új adagot, ismét elgondolkoztam a babán. Mérlegeltem a dolgokat, hogy mi lenne a helyes döntés, de nem jutottam sokra, mert valaki kopogtatott. Leraktam a kanalat s megindultam ajtót nyitni. Még fejben nagyon máshol voltam, így először el sem jutott a tudatomig ki is áll az ajtóban. Meglepődtem. Mit keres ő itt?
-Igen is, uram! -vettem viccesre a figurát.
-Akkor most, hogy hivatalosan is a testőröd lettem, mesélj magadról. Mindent tudnom kell hogy meg tudjalak védeni.
-Oké, de kizárólag akkor, ha nem csak rólam lesz szó!
-Állok rendelkezésére hölgyem. -ment bele a játékba.
Megeresztettem egy újabb vigyort, s elterültem az ágyon.
Az elkövetkező napok ilyen mámorban teltek. Kicsattantam a boldogságtól. Niallel annyit telefonáltunk amennyit az ideje csak engedte, aztán amikor anya már megelégelte a telefonszámlát, átváltottunk Skypera. Megfogadtam a tanácsát, s mostanában nem kerestem a közösségiket. Nem volt kedvem azon idegeskedni hogy éppen melyik kedves kis 13 éves rajongó kívánja éppen a halálomat. A stressz nem tenne jót... se nekem, se a babának. A rólam szóló tévés adást se néztem meg. Elzártam magam a külvilág elől, egyedül a Skypeot hagytam, ahol pontosan két emberrel tartottam a kapcsolatot, Zaynnel és Niallel. Többre nem is volt szükségem, most ők jelentették a legnagyobb támaszt és boldogságot. Örömet okoztak azok a jelentéktelen kis apróságok amikről beszéltünk.
Például egy ízben erről folyt a szó.
-Mi a kedvenc színed? -kérdeztem.
-A zöld.
-Nem is, mert valahol azt olvastam hogy a kék, és annak kell lennie, mert nekem is az.
-Jó, akkor ha úgy jobban érzed magad akkor a kék. -hagyta rám nevetve.
-Nem, ez így nem jó! Nem lehet csak azért a kedvenced mert én azt mondtam! -háborodtam fel. -Mi igazából a kedvenc színed?
-A kék.
-Hazudós. -nyújtottam ki rá a nyelvem.
Vagy egy másik alkalommal.
-Mi az hogy az elején nem én voltam a kedvenced?!
-Mert nem te voltál és kész. Fogadd el.
-De miért? -erősködött.
-Na jó, álljon meg a menet! -emeltem fel a kezemet, hogy ő is lássa a kamerában. -Nehogy azt hidd, hogy mindenkinek bejön a kócos szőke haj, szemtelen mosoly kombó!
-Pedig így van.
-Pedig nem.
-De igen.
-Mondom, hogy amikor megismertelek titeket, még nem te voltál a favorit! -szakítottam félbe a véget nem érő vitát.
-Akkor ki? Talán Zayn?
-Megnyugszol ha azt mondom, most már te vagy? -kérdeztem nevetve.
-Meg. -mondta, viszont alig telt el két perc, ő máris visszakérdezett. -De mégis, ki volt az?
Ezek mellett Zaynnel is volt érdekes beszélgetésem.
-Szia kislány! -mosolygott bele a kamerába.
-Szia!
-Mizu?
-Nem sok, épp tanultam amikor hívtál. -emeltem fel bizonyítékképpen a laptopom előtt heverő füzetet.
-A szokásos. -röhögött ki. -És Niallel mi újság?
-Ööö... miért nem őt kérdezed? -ráncoltam a homlokom. -Tudtommal egész nap együtt vagytok.
-Megtenném, ha nem töltené minden szabadidejét egy bizonyos hölgyeménnyel. -kacsintott rám.
Belepirultam.
-Sajnálom.
-Ne sajnáld. Rég nem láttam ilyen felszabadultan boldognak. Mi van köztetek?
-Barátok vagyunk.... ennyi. -sütöttem le a szememet.
-Jó inkább nem mondok semmit. Az a lényeg hogy jól érzitek magatokat együtt.
A háttérben láttam, hogy épp az említett lépett a szobába.
-Kamillával beszélsz? Engedj oda engem is!
-Látod, erről beszéltem. -forgatta a szemét Zayn, és Niallhöz fordult. -Nem, tesó. Nem sajátíthatod ki teljesen.
Elröhögtem magam, és mosolyogva figyeltem tovább a fiúk vitáját.
Így váltotta magát éjjel és nappal. Niall és tanulás. Megbeszéltük, hogy nincs értelme odarepülnöm hozzájuk erre a rövid időre, hiszen mindketten tudtuk, hogy akkor nem készülnék rendesen a szóbelire, pedig igazán remekelnem kellett ahhoz, hogy felhozzam az írásbelin produkált borzalmakat. Na nem mintha az, hogy naponta órákat beszélünk annyira segítene a tanulásban... arról viszont neki nem kell tudnia. Így is alig bírom ki, hogy csak az érettségi után mehetek. Legszívesebben ebben a pillanatban felülnék az első LA-be tartó gépre, hogy újra láthassam, de sajnos nem lehet. Muszáj ezt most végig csinálnom rendesen, hogy aztán nyugodt szívvel, és tűrhető érettségivel kezdjem a nyarat.
Lecsuktam a laptopom, és kimentem a konyhába, hogy nézzek magamnak valami ennivalót. Ez idő tájt annyit ettem, hogy az elfogyasztott kaja mennyiségem meghazudtolta Niallét is, ami nagy szó. Felpúpoztam egy nagy tányér spagettit, és jóízűen nekikezdtem. Értékelte a hasam a bejuttatott táplálékot, s rögtön repetáért könyörgött. Miközben melegítettem az új adagot, ismét elgondolkoztam a babán. Mérlegeltem a dolgokat, hogy mi lenne a helyes döntés, de nem jutottam sokra, mert valaki kopogtatott. Leraktam a kanalat s megindultam ajtót nyitni. Még fejben nagyon máshol voltam, így először el sem jutott a tudatomig ki is áll az ajtóban. Meglepődtem. Mit keres ő itt?
9. rész: Kínos helyzetek
Sziasztok! Nem szokásom a bejegyzések előtt kommentálni, de most szükségét érzem. Többen tudják közületek, hogy azért csúsztam meg a résszel mert Zayn távozása a bandából különösen mélyen érintett... annyira, hogy képtelen voltam írni akár egy sort is... Még nem dolgoztam fel teljesen, de azért már érzek magamban annyi erőt, hogy befejezzem a tiszteletére ezt a részt. Azthiszem ennél silányabb munkát még nem adtam ki a kezem közül, de kérlek titeket, most nézzétek el nekem... Ígérem, hogy a következőben már hozom a formám. Remélem nem csalódtatok nagyot...
xx Fanni
Az első gondolat ami átfutott az agyamon, hogy ő jött vissza, így automatikusan belekucorodtam az ölelésbe. Mindennél jobban vágytam a közelségére, ezért boldogan fúrtam bele az arcom a melkasába, hosszasan beszívva a pólója illatát... ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Erős piaszag áradt a mellettem fekvő személyből, pedig Nialltől alig egy órája váltam el... persze azóta ihatott, de engem ez a helyzet nagyon emlékeztetett valamire, ezért jobbnak láttam utána járni a dolognak. Kicsússzantam az erős karok közül, s felkapcsoltam az éjjeli lámpát. A látvány ami fogadott nem döbbentett meg igazán, inkább csak elszomorított... ugyanis nem más volt ott mint Harry.
-Oltsd le a villanyt mert megvakulok! -emlete a karját a szeme elé, hogy megvédje az erős fénytől.
Csalódott voltam, mivel nem más feküdt a helyén, de örültem, hogy már azóta kijózanodott valamelyeset.
-Mégis mi a csodát keresel itt? -fakadtam ki.
-Gondoltam, ha már úgyis jön a gyerek, akkor miért ne... most legalább veszélyek nélkül élvezhetnénk, hisz ennél rosszabb már úgysem történhet.
-Hát rosszul gondoltad! -fontam össze dühösen a karomat. -Mégis mit képzelsz magadról? Kihasználsz, teherbe ejtesz, majd úgy beszélsz velem mint egy kutyával... s ezek után még azt hiszed, hogy én többet le fogok veled feküdni?!
Feltolta magát térdelő helyzetbe, s úgy nézett a szemembe.
-Nem hiszem, tudom.
-Oké, ebből elég! Most azonnal fogod magad, s nagyon gyorsan elhúzol innen! -kiáltottam rá, és az ajtóra mutattam.
Elkapta a kezem, s lerántott magához az ágyra.
-Miért? Azt ne mondd, hogy te nem akartad... -suttogta egész közelről.
Kicsapódott az ajtó, mi pedig úgy ahogy voltunk megmerevedtünk és odakaptuk a fejünket.
-Mégis mi a fészkes fene zajlik itt?! Zeng tőletek a fél hotel! -tárta szét a karját Zayn.
Lepillantottam a kezemre amit Harry még mindig szorosan tartott, s kiszabadítva onnan elhúzódtam tőle. Csúnyán néztem rá, mire ő csak rántott egyett a vállán.
-Semmit. -feleltem enyhén ingerülten.
Bár a választ Zaynnek szántam, a hangsúly még Harrynek szólt.
-Akkor te mit is keresel itt? -ráncolta a homlokát Zayn. -Már a koncert után is akartam kérdezni... olyan ismerős voltál...
-Teherbe ejtettem. Tudod ő az a lány, akit Budapesten felhívtunk a színpadra. -válaszolt helyettem Harry.
-Micsoda?! Szóval, mivel úgyis terhes, úgy döntöttetek hogy akkor felavatjátok ezt az ágyat is?
-Igen. -helyeselt Harry.
Nem hagyhattam szó nélkül, hiszen nem is így volt. Hevesen ellenkezni kezdtem.
-Nem, dehogy! Ő...
Mielőtt meg tudtam volna magyarázni a helyzetet, felbukkant az ajtóban egy újabb alak, s közbevágott.
-Mi folyik itt?!
Ó ne, már csak ő hiányzott... így még kínosabb lesz ez az egész...
-A lány terhes Harrytől, s most a kelleténél egy kicsit hangosabban játszották az új menetet. -magyarázta Zayn a döbbent Niallnek, pedig valószínűleg még ő sem értette pontosan, mi is történik itt.
A szöszi kérdőn fordult felém, tőlem várva megerősítést. Szemében láttam valamit, ami akár... de valószínűleg csak beleképzeltem.
-Én nem csináltam semmit! -siettem a magyarázattal. -Ő csak úgy beosont ide, és rám mászott!
-Te meg nem tiltakoztál! -védte meg magát Harry.
-Mondd, mi nem volt neked elég nyilvánvaló tiltakozás azon, hogy kizavartalak a szobámból?!
-Előtte. Még hozzám is bújtál!
-Igen mert... -elcsuklott a hangom.
Nem folytathattam, mert akkor elárultam volna magam... Senki sem tudhatja meg, kire gondolok folytonosan... szánalmasnak gondolnák..
-Mert? -kérdeztek vissza egyszerre ketten sürgetve, hogy folytassam.
Végignéztem a társaságon. Zayn csak rántott egyet a vállán azt üzenve, hogy ő semmit sem ért, Harry kajánul vigyorgott, előre tudva hogy ő fog nyerni... Niall viszont csak feszülten várta mivel folytatom. Nem bírtam volna elviselni ha lesajnál... ha esetleg később el is kerül... Szükségem volt rá, és már rég nem Harry miatt... így csak ennyit feleltem.
-Nem számít, menjünk aludni...
-De igen is számít! Mit akartál mondani? -emelte meg a hangját Niall.
-Nem szertnéd hallani.
Valami fájdalomféle suhant át az arcán, de aztán csak közönbösen azt felelte.
-Igazad van, nem tartozol nekem magyarázattal. Ugyanis ahogy ma már említetted, én nem vagyok senkid... -mondta kicsit erősebben megnyomva a "senkid" szót.
Összeszorult a szívem a szavai hallatán, de jobb volt így, mint kockáztatni, hogy elveszítsem. Zayn zavartan nézett végig rajtunk. Látszott szegényen, hogy nagyon nem ért semmit.
-Oké, most már végképp elvesztettem a fonalat. Valaki magyarázza már el mi van! -szólalt meg.
-Hosszú lenne. -sóhajtottam.
-Jó akkor ne most, mert már amúgy is késő van. Holnap leülünk megbeszélni a dolgokat, amikor már Louis és Liam is jelen lesznek, mert ha a magánéletetek nem is, de a terheses ügy ránk is tartozik. Nincs kibúvás alóla! -hangja határozott volt, és ellemtmondást nem tűrő.
Mondjuk nem mintha el akartunk volna menekülni a vallomás elől. Kerestem Niall tekintetét, de ő tüntetően elfordult. Rosszul esett. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Mivel feszült csend telepedett közénk Zayn javaslatot tett.
-Szerintem most mindenki menjen aludni. -mondta majd Harryre pillantva hozzátette. -A saját ágyába!
Reggel halk kopogtatásra keltem. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Kellett pár másodperc míg rájöttem hol is vagyok. Még nem láttam a szobát ilyen verőfényes napsütésben. Csodaszép volt. Mintha valami felhőben lettem volna azzal a sok fehérrel és krémszínűvel. Miközben gyönyörködtem a látványban, valaki újra kopogott.
-Megyek! -kiáltottam ki, s nyomban felpattantam ajtót nyitni.
Niall volt az.
-Gyere, várnak a többiek... hagytalak volna még aludni, de nekünk délután menni kell tovább. -hangja hűvös volt és távolságtartó.
-Miért? Mennyi az idő? -kérdeztem zavartan.
Teljesen elvesztettem az időérzékem.
-Mindjárt 11.
-Jézusom, sajnálom! Miért nem ébresztettetek fel?
-Ki kellett pihenned magad.
-Haragszol még? -fürkésztem a tekintetét, hátha ki tudok belőle olvasni valamit.
-Nem. -sóhajtotta.
-Kérlek higgy nekem! Azok után ahogy viselkedett, többet nem dőlnék be neki...
-Jó, nem számít... Kimegyek amíg elkészülsz. -mondta és már ott is hagyott.
Zuhanyzás közben végig ez a két szó kattogot a fejemben... "Nem számít". Nem akartam megváratni, így fürdés után csak felkapkodtam a ruháimat, s lófarokba kötöttem a hajam. Borzasztóan festettem, de nem volt több időm... meg valahogy nem is izgatott.
-Hova megyünk? -kérdeztem amikor már egy ideje róttuk a folyosókat. -Harry szobájába. A többiek már ott vannak.
Ez a szoba kinézetileg egy kicsit más volt mint az enyém, de hasonlóképpen fenséges. Az ajtónyitódásra a jelenlévők felkapták a fejüket.
-Na végre, megjötettek! Már kezdtünk aggódni, hogy felfalt titeket egy hotel medve. Gondolkoztunk is értek-e annyit, hogy a keresésetekre induljunk. -üdvözölt Louis.
-Pihenjen a szád. -szólt rá Zayn. -Most komoly dologról lesz szó.
-Tudok komoly lenni! -kérte ki magának Louis.
-Igen, tudjuk. -mondta Liam Louisnak, majd hozzánk fordult. -Hallhatnánk végre miért vagyunk itt?
Kétségbeesetten néztem azokra a srácokra, akik tudják a történetet, de valahogy egyikük se akart megszólalni.
-Harry? -kérdeztem reménykedve.
-Mondjad csak te.
Ó kösz, sokat segítettél. Mivel nem vette át a szót, és a többiek kíváncsian vártak, hát belekezdtem.
-Kamilla vagyok, az a magyar rajongó aki fent volt a színpadon... ha nem emlékezne rám valamelyikőtök.
Csak bólogattak, ami nem tudom hogy azt jelentette-e hogy emlékeznek, de nem is ez volt a lényeg. Elég kínos volt erről beszélni, mégis elmondtam az egészet kezdve azzal hogy Harry az öltözőhelyiségbe vezetett, aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, s az utána lezajlott telefonbeszélgetéseken át, a tegnapi nappal bezárólag. Kihagytam bizonyos részeket, amikre valószínűleg amúgy se lettek volna kíváncsiak, mint például, hogy Harry később is bepróbálkozott. Niall, Harry és Zayn is észrevette a hiányosságot a sztoriban, de egyikük se szólt egy szót sem.
-Oké, foglaljuk össze. -kezde Liam. -Te lefeküdtél vele. -mutatott Harryre. -Minek következtében most terhes vagy. Mivel Harryt ez nem érdekelte, Niall a segítségedre sietett. Azért vagy most itt, mert tegnap megbeszélted Harryvel a dolgot, hogy ha megtartod a babát foglalkozni fog vele. Így van?
-Igen. -mondtam.
-Honnan tudjuk, hogy nem csak kihasználni akarod a helyzetet, hogy még jobban a közelébe tudj férkőzni? -vágott közbe gyanakodva Louis.
De jó, már megint itt tartunk.
-Elvittem Kamillát a klubba az este, ahol Harry rámozdult, de ő visszautasította. -mondta egyszerűen Niall.
Hangja könnyed volt, és meggyőző. Itt bizonyosodtam meg róla, hogy már nem mérges.
-Én meg rájuk találtam amint próbálta kizavarni a szobájából Harryt. -védett meg Zayn is. -Ezek nem épp azt mutatják, hogy közel akar férkőzni hozzá.
Aranyos volt tőlük. Pedig Zayn nem teljesen így talált ránk... csak azt ismétli amit én mondtam, de örültem a bizalmának.
-Hé, most mindenki ellenem van? -háborodott fel Harry.
-Nem tesó, én csak a tényeket mondom. Nő ügyekben még van mit tanulnod, például, hogy fogadd el ha valaki nemet mondd.
-De nekem nem szoktak nemet mondani!
-Pedig most mégis. -húzta tovább az agyát Zayn, s rám kacsintott.
-Jó, nem ez a lényeg, hanem hogy ez a gyerek mennyire hat ki a One Directionre? -szólt közbe Liam.
-Semennyire. -siettem a válasszal. -Megígértem hogy nem kerül ki a médiába, feltéve ha Harry komolyan gondolta amit mondott. Vagyis maximum néha itt fogok lógni a nyakatokon, ha nem baj... de csak ennyi.
-Dehogy. Ez csak természetes, hisz te már hozzánk tartozol. Akkor jössz amikor csak akarsz. Ugye srácok? -mondta kedvesen Niall.
Mi? Mi az hogy hozzájuk... hozzá... tartozom? Annyira boldoggá tett az amit mondott hogy madarat lehetett volna velem fogatni.
Liam és Louis biccentett egyet, Harry csak morgott valamit az orra alatt, Zayn viszont lelkesen válaszolt Niall kérdésére.
-Persze! Szívesen látunk bármikor kicsi lány! -mosolygott rám.
Hálásan viszonoztam a gesztust. Azt hiszem új barátra tettem szert a személyében.
xx Fanni
Az első gondolat ami átfutott az agyamon, hogy ő jött vissza, így automatikusan belekucorodtam az ölelésbe. Mindennél jobban vágytam a közelségére, ezért boldogan fúrtam bele az arcom a melkasába, hosszasan beszívva a pólója illatát... ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Erős piaszag áradt a mellettem fekvő személyből, pedig Nialltől alig egy órája váltam el... persze azóta ihatott, de engem ez a helyzet nagyon emlékeztetett valamire, ezért jobbnak láttam utána járni a dolognak. Kicsússzantam az erős karok közül, s felkapcsoltam az éjjeli lámpát. A látvány ami fogadott nem döbbentett meg igazán, inkább csak elszomorított... ugyanis nem más volt ott mint Harry.
-Oltsd le a villanyt mert megvakulok! -emlete a karját a szeme elé, hogy megvédje az erős fénytől.
Csalódott voltam, mivel nem más feküdt a helyén, de örültem, hogy már azóta kijózanodott valamelyeset.
-Mégis mi a csodát keresel itt? -fakadtam ki.
-Gondoltam, ha már úgyis jön a gyerek, akkor miért ne... most legalább veszélyek nélkül élvezhetnénk, hisz ennél rosszabb már úgysem történhet.
-Hát rosszul gondoltad! -fontam össze dühösen a karomat. -Mégis mit képzelsz magadról? Kihasználsz, teherbe ejtesz, majd úgy beszélsz velem mint egy kutyával... s ezek után még azt hiszed, hogy én többet le fogok veled feküdni?!
Feltolta magát térdelő helyzetbe, s úgy nézett a szemembe.
-Nem hiszem, tudom.
-Oké, ebből elég! Most azonnal fogod magad, s nagyon gyorsan elhúzol innen! -kiáltottam rá, és az ajtóra mutattam.
Elkapta a kezem, s lerántott magához az ágyra.
-Miért? Azt ne mondd, hogy te nem akartad... -suttogta egész közelről.
Kicsapódott az ajtó, mi pedig úgy ahogy voltunk megmerevedtünk és odakaptuk a fejünket.
-Mégis mi a fészkes fene zajlik itt?! Zeng tőletek a fél hotel! -tárta szét a karját Zayn.
Lepillantottam a kezemre amit Harry még mindig szorosan tartott, s kiszabadítva onnan elhúzódtam tőle. Csúnyán néztem rá, mire ő csak rántott egyett a vállán.
-Semmit. -feleltem enyhén ingerülten.
Bár a választ Zaynnek szántam, a hangsúly még Harrynek szólt.
-Akkor te mit is keresel itt? -ráncolta a homlokát Zayn. -Már a koncert után is akartam kérdezni... olyan ismerős voltál...
-Teherbe ejtettem. Tudod ő az a lány, akit Budapesten felhívtunk a színpadra. -válaszolt helyettem Harry.
-Micsoda?! Szóval, mivel úgyis terhes, úgy döntöttetek hogy akkor felavatjátok ezt az ágyat is?
-Igen. -helyeselt Harry.
Nem hagyhattam szó nélkül, hiszen nem is így volt. Hevesen ellenkezni kezdtem.
-Nem, dehogy! Ő...
Mielőtt meg tudtam volna magyarázni a helyzetet, felbukkant az ajtóban egy újabb alak, s közbevágott.
-Mi folyik itt?!
Ó ne, már csak ő hiányzott... így még kínosabb lesz ez az egész...
-A lány terhes Harrytől, s most a kelleténél egy kicsit hangosabban játszották az új menetet. -magyarázta Zayn a döbbent Niallnek, pedig valószínűleg még ő sem értette pontosan, mi is történik itt.
A szöszi kérdőn fordult felém, tőlem várva megerősítést. Szemében láttam valamit, ami akár... de valószínűleg csak beleképzeltem.
-Én nem csináltam semmit! -siettem a magyarázattal. -Ő csak úgy beosont ide, és rám mászott!
-Te meg nem tiltakoztál! -védte meg magát Harry.
-Mondd, mi nem volt neked elég nyilvánvaló tiltakozás azon, hogy kizavartalak a szobámból?!
-Előtte. Még hozzám is bújtál!
-Igen mert... -elcsuklott a hangom.
Nem folytathattam, mert akkor elárultam volna magam... Senki sem tudhatja meg, kire gondolok folytonosan... szánalmasnak gondolnák..
-Mert? -kérdeztek vissza egyszerre ketten sürgetve, hogy folytassam.
Végignéztem a társaságon. Zayn csak rántott egyet a vállán azt üzenve, hogy ő semmit sem ért, Harry kajánul vigyorgott, előre tudva hogy ő fog nyerni... Niall viszont csak feszülten várta mivel folytatom. Nem bírtam volna elviselni ha lesajnál... ha esetleg később el is kerül... Szükségem volt rá, és már rég nem Harry miatt... így csak ennyit feleltem.
-Nem számít, menjünk aludni...
-De igen is számít! Mit akartál mondani? -emelte meg a hangját Niall.
-Nem szertnéd hallani.
Valami fájdalomféle suhant át az arcán, de aztán csak közönbösen azt felelte.
-Igazad van, nem tartozol nekem magyarázattal. Ugyanis ahogy ma már említetted, én nem vagyok senkid... -mondta kicsit erősebben megnyomva a "senkid" szót.
Összeszorult a szívem a szavai hallatán, de jobb volt így, mint kockáztatni, hogy elveszítsem. Zayn zavartan nézett végig rajtunk. Látszott szegényen, hogy nagyon nem ért semmit.
-Oké, most már végképp elvesztettem a fonalat. Valaki magyarázza már el mi van! -szólalt meg.
-Hosszú lenne. -sóhajtottam.
-Jó akkor ne most, mert már amúgy is késő van. Holnap leülünk megbeszélni a dolgokat, amikor már Louis és Liam is jelen lesznek, mert ha a magánéletetek nem is, de a terheses ügy ránk is tartozik. Nincs kibúvás alóla! -hangja határozott volt, és ellemtmondást nem tűrő.
Mondjuk nem mintha el akartunk volna menekülni a vallomás elől. Kerestem Niall tekintetét, de ő tüntetően elfordult. Rosszul esett. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Mivel feszült csend telepedett közénk Zayn javaslatot tett.
-Szerintem most mindenki menjen aludni. -mondta majd Harryre pillantva hozzátette. -A saját ágyába!
Reggel halk kopogtatásra keltem. Kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Kellett pár másodperc míg rájöttem hol is vagyok. Még nem láttam a szobát ilyen verőfényes napsütésben. Csodaszép volt. Mintha valami felhőben lettem volna azzal a sok fehérrel és krémszínűvel. Miközben gyönyörködtem a látványban, valaki újra kopogott.
-Megyek! -kiáltottam ki, s nyomban felpattantam ajtót nyitni.
Niall volt az.
-Gyere, várnak a többiek... hagytalak volna még aludni, de nekünk délután menni kell tovább. -hangja hűvös volt és távolságtartó.
-Miért? Mennyi az idő? -kérdeztem zavartan.
Teljesen elvesztettem az időérzékem.
-Mindjárt 11.
-Jézusom, sajnálom! Miért nem ébresztettetek fel?
-Ki kellett pihenned magad.
-Haragszol még? -fürkésztem a tekintetét, hátha ki tudok belőle olvasni valamit.
-Nem. -sóhajtotta.
-Kérlek higgy nekem! Azok után ahogy viselkedett, többet nem dőlnék be neki...
-Jó, nem számít... Kimegyek amíg elkészülsz. -mondta és már ott is hagyott.
Zuhanyzás közben végig ez a két szó kattogot a fejemben... "Nem számít". Nem akartam megváratni, így fürdés után csak felkapkodtam a ruháimat, s lófarokba kötöttem a hajam. Borzasztóan festettem, de nem volt több időm... meg valahogy nem is izgatott.
-Hova megyünk? -kérdeztem amikor már egy ideje róttuk a folyosókat. -Harry szobájába. A többiek már ott vannak.
Ez a szoba kinézetileg egy kicsit más volt mint az enyém, de hasonlóképpen fenséges. Az ajtónyitódásra a jelenlévők felkapták a fejüket.
-Na végre, megjötettek! Már kezdtünk aggódni, hogy felfalt titeket egy hotel medve. Gondolkoztunk is értek-e annyit, hogy a keresésetekre induljunk. -üdvözölt Louis.
-Pihenjen a szád. -szólt rá Zayn. -Most komoly dologról lesz szó.
-Tudok komoly lenni! -kérte ki magának Louis.
-Igen, tudjuk. -mondta Liam Louisnak, majd hozzánk fordult. -Hallhatnánk végre miért vagyunk itt?
Kétségbeesetten néztem azokra a srácokra, akik tudják a történetet, de valahogy egyikük se akart megszólalni.
-Harry? -kérdeztem reménykedve.
-Mondjad csak te.
Ó kösz, sokat segítettél. Mivel nem vette át a szót, és a többiek kíváncsian vártak, hát belekezdtem.
-Kamilla vagyok, az a magyar rajongó aki fent volt a színpadon... ha nem emlékezne rám valamelyikőtök.
Csak bólogattak, ami nem tudom hogy azt jelentette-e hogy emlékeznek, de nem is ez volt a lényeg. Elég kínos volt erről beszélni, mégis elmondtam az egészet kezdve azzal hogy Harry az öltözőhelyiségbe vezetett, aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, s az utána lezajlott telefonbeszélgetéseken át, a tegnapi nappal bezárólag. Kihagytam bizonyos részeket, amikre valószínűleg amúgy se lettek volna kíváncsiak, mint például, hogy Harry később is bepróbálkozott. Niall, Harry és Zayn is észrevette a hiányosságot a sztoriban, de egyikük se szólt egy szót sem.
-Oké, foglaljuk össze. -kezde Liam. -Te lefeküdtél vele. -mutatott Harryre. -Minek következtében most terhes vagy. Mivel Harryt ez nem érdekelte, Niall a segítségedre sietett. Azért vagy most itt, mert tegnap megbeszélted Harryvel a dolgot, hogy ha megtartod a babát foglalkozni fog vele. Így van?
-Igen. -mondtam.
-Honnan tudjuk, hogy nem csak kihasználni akarod a helyzetet, hogy még jobban a közelébe tudj férkőzni? -vágott közbe gyanakodva Louis.
De jó, már megint itt tartunk.
-Elvittem Kamillát a klubba az este, ahol Harry rámozdult, de ő visszautasította. -mondta egyszerűen Niall.
Hangja könnyed volt, és meggyőző. Itt bizonyosodtam meg róla, hogy már nem mérges.
-Én meg rájuk találtam amint próbálta kizavarni a szobájából Harryt. -védett meg Zayn is. -Ezek nem épp azt mutatják, hogy közel akar férkőzni hozzá.
Aranyos volt tőlük. Pedig Zayn nem teljesen így talált ránk... csak azt ismétli amit én mondtam, de örültem a bizalmának.
-Hé, most mindenki ellenem van? -háborodott fel Harry.
-Nem tesó, én csak a tényeket mondom. Nő ügyekben még van mit tanulnod, például, hogy fogadd el ha valaki nemet mondd.
-De nekem nem szoktak nemet mondani!
-Pedig most mégis. -húzta tovább az agyát Zayn, s rám kacsintott.
-Jó, nem ez a lényeg, hanem hogy ez a gyerek mennyire hat ki a One Directionre? -szólt közbe Liam.
-Semennyire. -siettem a válasszal. -Megígértem hogy nem kerül ki a médiába, feltéve ha Harry komolyan gondolta amit mondott. Vagyis maximum néha itt fogok lógni a nyakatokon, ha nem baj... de csak ennyi.
-Dehogy. Ez csak természetes, hisz te már hozzánk tartozol. Akkor jössz amikor csak akarsz. Ugye srácok? -mondta kedvesen Niall.
Mi? Mi az hogy hozzájuk... hozzá... tartozom? Annyira boldoggá tett az amit mondott hogy madarat lehetett volna velem fogatni.
Liam és Louis biccentett egyet, Harry csak morgott valamit az orra alatt, Zayn viszont lelkesen válaszolt Niall kérdésére.
-Persze! Szívesen látunk bármikor kicsi lány! -mosolygott rám.
Hálásan viszonoztam a gesztust. Azt hiszem új barátra tettem szert a személyében.
8. rész: Az igazi Harry
Számítottam erre a reakcióra, de mégis szíven ütött. Rosszul esett, hogy így nevezett... hogy csak ennyit gondol rólam. Az emberek időközben újra nyüzsögni kezdtek. Mindenki ment a maga dolgára, nem érezték a kitörni készülő vihart.
Niall azonban rögtön a védelmébe vett.
-Ne hívd őt így még egyszer!
-Miért ne? Nevezzük nevén a dolgokat. -mondta Harry egy megvető pillantás kíséretében.
Tőrként hasítottak belém a szavai... csak álltam ott könnyes szemmel, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudtam mit mondani, hisz igaza volt... de ez az igazság piszkosul fájt.
-Miért ítélkezel, ha nem is ismered?! Nem tudsz róla semmit! -tromfolt rá Niall.
-Te talán ismered? Véded akár egy szentet, pedig mindketten tudjuk a történetet.
-Igen, tudom mi volt, és azt is, hogy mi lett a következménye, mert én, ellenben veled végighallgattam s úgy alkottam véleményt. Lehet hogy nem szent, de azért téged sem kell félteni, sőt... itt a teremben mindenki tudja mire vagy képes!
-Mert nekem ez kijár. Harry Styles vagyok az isten szerelmére, ő meg csak egy lány!
Niall ekkor már remegett a dühtől, én pedig csak kapkodtam a fejemet közöttük.
-Akkor most légy okos, Ó, te Nagyságos Harry Styles aki azt gondolja hogy bármit megtehet következmények nélkül, átgázolva mindenkin! Ugyanis ez a lány, akit te alsóbbrendűként kezelsz, egy szempillantás alatt lerombolhatja a féltve őrzött imidzsedet! Vigyázz, mert az emberek még a végén megtudják, hogy milyen is vagy valójában! -ordította Harry képébe.
-Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Hogy tudna nekem ő ártani? -forgatta a szemét az érintett.
-Talán tudnád, ha odafigyeltél volna arra, hogy mit próbált neked elmondani! De nem, mert te csak magaddal törődsz... hogyan is érdekelne téged egy olyan aprócska dolog mint, hogy valakit teherbe ejtettél. Pff.. semmi. Csak arra vigyázz, nehogy rossz fényt vessen a karrieredre... -Niall hangja iszonyat gúnyos volt.
-Ja, csak ennyi. -legyintett Harry. -Nem gondolom, hogy ettől félnünk kellene, senki sem hinne neki.
-Nekem mindegy, hagyd figyelmen kívül, aztán majd meglepődsz ha a médiában köszön vissza a sztori, de akkor én fogok a legjobban röhögni.
-Te komolyan elhiszed neki? Hányszor próbálkoztak már ezzel... Honnan veszed hogy igazat beszél?
-Jajj, nézz már rá, mennyire össze van törve! Ő tényleg teljesen tanácstalan, és kétségbe van esve. Ha csak rivaldafényre vágyna akkor nem így nézne ki, ezt nem lehet ennyire jól színlelni! -mutatott rám Niall.
Hosszú idő után először rám néztek. Eddig annyira bele voltak merülve a veszekedésbe, hogy észre se vették a jelenlétemet. Az arckifejezésüket látva, bizonyára valóban rémesen festhettem... mondjuk nem is csodálom, hisz azóta bőgtem mióta Harry megjelent, és valószínűleg a szemem teniszlabda nagyságúra duzzadt. Felpillantottam a könnyeim alól, s egy zöld fürkésző szempárral akadt össze a tekintetem. Nem tudtam mit is mondhatnék... mivel győzhetném meg. Nem jöttek a szavak, csak zavartan újra lesütöttem a szemem. Kínos csend telepedett a hármasunkra. Feszülten vártunk. Hogy mire, azt mi sem tudtuk pontosan... talán Harry reakciójára. Egy hatalmas sóhaj hallatszott s végre megszólalt.
-Elhiszem. -mondta. -De ennek minél hamarabb véget kell vetni!
-Arról még nem döntöttem... -feleltem csendesen.
-Mi az hogy nem döntöttél?! -csattant fel. -Az tönkre tenné a karrieremet!
-Láss már túl egy kicsit magadon is! Az én hasamban van a gyerek s jogom van határozni a sorsáról! -védtem meg magamat. Közbe akart vágni, én viszont folytattam. -De megnyugodhatsz, hallgatni fogok, abban az esetben ha megígéred, hogy apja leszel annyira amennyire csak lehetséges... ha esetleg megtartanám.
-Nem kérheted tőlem, hogy azzal a gyerekkel játszadozzak koncertezés helyett!
-Én ezt nem is várom el. Csak annyit, hogy ne hagyd figyelmen kívül a létezését... hogy néha találkozzatok... meg ilyenek. Nem nagy kérés. Amúgy meg nem hiszem, hogy sok választásod lenne, ugyanis ahogy Niall is mondta, bármikor balhét csinálhatok az ügyből, s akkor majd fájhat a fejed a karriered miatt.
Láttam rajta, hogy vacilál... nem tudta mi tévő legyen. Valószínűleg belátta, hogy tényleg nincs sok választása, ugyanis kisvártatva így szólt.
-Jól van, legyen. De ha bárki megtudja, akkor többet nem érdekelsz se te, se a gyereked!
-Tisztában vagyok vele. -feleltem.
Már kiismertem annyira, hogy erre magamtól is rájöttem... bár nem mintha engem amúgy érdekelne.
Mint aki végszóra jött, befutott a fiúk stylist-ja.
-Már mindenhol kerestelek benneteket! Azonnal nyomás öltözni, hisz perceken belül kezdés van!
-Akkor én azt hiszem nem is zavarok tovább. -jelentettem ki.
-Ne! Nem engedhetlek el egyedül, még a végén valami bajod esik! Várd meg a koncert végét, aztán majd Paul elvisz.
Ellenkezni sem volt időm, mert már kézen is fogott s a színpad mögé vezetett ahonnan mindent tökéletesen be lehetett látni.
-Csak maradj itt, és élvezd a koncertet! -kacsintott rám, és egy pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől.
Teljesen máshogy éltem meg ezt az élményt mint az előzőt. Akkor bennem volt az újdonság varázsa, és később az idegesség is. Most nem kerített hatalmába az akkori eufórikus érzés... egyszerűen csak megnyugodtam, s kiengedtem az elmúlt hetek stresszét. Az már csak hab volt a tortán, hogy Niall feltűnő gyakorisággal pillantott hátra... felém. Amikor befejezték rögtön hozzá fordultam.
-Niall, muszáj mennem! Már így sem vagyok benne biztos, hogy elérem az utolsó vonatot.
-Biztos nem maradsz? Tudunk neked kivenni szobát a szállodában, és akkor legalább kipihenhetnéd magad. Nem tesz jót ha ilyen állapotban éjszaka még utazgatsz!
-Majd alszok a vonaton. -nyugtattam meg.
-Ahogy jónak látod... Szóltam Paulnak, természetesen kivisz a pályaudvarra.
-Köszönöm... mindent. -néztem mélyen a szemébe.
Tudatni akartam vele, mennyire hálás vagyok neki azért amiket értem tett. Egy lépéssel leküzdötte a közöttünk lévő távolságot. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az orrunk... végül egy puszit lehelt az arcomra s a fülembe súgta.
-Vigyázz magadra!
Mire észhez tértem a döbbenetből már ott sem volt.
Egész úton a kocsiban próbáltam megfejteni ezt a furcsa jelenetet. De hiába agyaltam rajta, nem sikerült. Amikor megérkeztünk, megköszöntem Paulnak a fuvart és az információs pulthoz siettem.
-Elnézést, melyik vágányról indul a Budapesti járat?
-Két perce ment el a 13-asról. -felelte sajnálkozva a hölgy.
Megköszöntem a segítségét és elsétáltam. Pánikba estem. Ez volt az utolsó vonat amivel haza juthattam volna... legközelebb majd csak reggel indul. Most meg mi a csodát csináljak? Két lehetőségem volt. Az egyik, hogy meghúzom magam az első járatig a hideg pályaudvaron, a hajléktalanok mellet, kockáztatva nem csak a saját testi épségemet de a babát is... Vagy felhívhattam Niallt, aki már valószínűleg valahol bulizik, teljesen megfeledkezve rólam... hogy aztán újra szívességet kérjek tőle. Nem volt kedvem zavarni őt, de azt azért beláttam hogy az első opció sok szempontból is elvetendő. Szinte első csörgésre felvette a telefont.
-Kamilla! Valami baj van?
Nagyon rémült volt a hangja, így gyorsan biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és vázoltam a helyzetet. Természetesen mondta, hogy amilyen gyorsan csak tud itt lesz, ne mozduljak sehova. Megnyugodva tettem le a telefont. Amíg vártam az érkezését, a gyomrom közölte velem, hogy régen ettem utoljára, és ezt sürgősen pótolni kéne. Meg kell majd kérnem Niallt, hogy ugorjunk be egy McDrive-ba.
Éppen csak végiggondoltam ezt, már fel is tűnt a távolban az ismerős, kócos, szőke fej. Úgy vetettem magam a nyakába, mintha legalább egy éve nem láttam volna, nem csak egy órája. Szorosan magához szorított. Nem akartam hamar elengedni... élveztem a biztonságot nyújtó közelségét. Amikor szétváltunk, megszólaltam.
-Lenne még egy megoldandó probléma...
-Mi lenne az?
-Éhes vagyok. -jelentettem ki egyszerűen.
Elnevette magát.
-Azon könnyen segíthetünk főleg, hogy én is elviselnék egy... esetleg két pizzát.
Elmosolyodtam. Mindjárt sejtettem, hogy díjazni fogja az ötletet.
Elvitt egy éjszaka is nyitva tartó pizzázóba. Már nagyban falatoztunk amikor megkérdeztem.
-Honnan tudsz te ilyen helyekről ha alig vagytok pár napot egy-egy helyszínen?
Nem fért a fejembe hogyan csinálja.
-Nincsenek nagy igényeim. Az egyetlen dolog amit kérek hogyha új helyre érkezünk az a pizza, s egy lista a városban található összes kajálda címéről, és nyitva tartásáról.
-Borzasztó vagy! Ilyen gyönyörű városokba jutsz el mint Berlin, és téged először a kaja érdekel. -nevettem rá.
-Mi más? -harapott bele huncutul a szeletébe.
-Nem tudom, mondjuk a lányok... -csúszott ki a számon.
Zavartan bámultam a pizzám tetején található szalámit, csak hogy ne kelljen ránéznem.
-Már régóta nem voltam szerelmes... -felelte csendesen. -Nem vagyok olyan mint Harry, inkább várok arra, akire tényleg érdemes.
Hmm... szóval még vár valakire... Pedig reménykedtem... Hogyan is fordulhatott meg a fejemben, hogy esetleg... Én hülye... Még mindig nem mertem felnézni, inkább gyorsan másra tereltem a szót.
-Merre vannak a többiek? Nem kéne neked is velük lenned?
-A szállodánkhoz közeli szórakozóhelyen vezetik le a feszültséget. Kibírják nélkülem egy darabig... -lepillantott az üres tányéromra. -Viszont mivel látom hogy befejezted, ha lenne kedved, elnézhetnénk oda.
-Nagyon szívesen! -lelkesedtem.
-De természetesen csak egy rövid időre, ugyanis pihenned is kéne!
-Ne hívd őt így még egyszer!
-Miért ne? Nevezzük nevén a dolgokat. -mondta Harry egy megvető pillantás kíséretében.
Tőrként hasítottak belém a szavai... csak álltam ott könnyes szemmel, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudtam mit mondani, hisz igaza volt... de ez az igazság piszkosul fájt.
-Miért ítélkezel, ha nem is ismered?! Nem tudsz róla semmit! -tromfolt rá Niall.
-Te talán ismered? Véded akár egy szentet, pedig mindketten tudjuk a történetet.
-Igen, tudom mi volt, és azt is, hogy mi lett a következménye, mert én, ellenben veled végighallgattam s úgy alkottam véleményt. Lehet hogy nem szent, de azért téged sem kell félteni, sőt... itt a teremben mindenki tudja mire vagy képes!
-Mert nekem ez kijár. Harry Styles vagyok az isten szerelmére, ő meg csak egy lány!
Niall ekkor már remegett a dühtől, én pedig csak kapkodtam a fejemet közöttük.
-Akkor most légy okos, Ó, te Nagyságos Harry Styles aki azt gondolja hogy bármit megtehet következmények nélkül, átgázolva mindenkin! Ugyanis ez a lány, akit te alsóbbrendűként kezelsz, egy szempillantás alatt lerombolhatja a féltve őrzött imidzsedet! Vigyázz, mert az emberek még a végén megtudják, hogy milyen is vagy valójában! -ordította Harry képébe.
-Miről hablatyolsz itt össze-vissza? Hogy tudna nekem ő ártani? -forgatta a szemét az érintett.
-Talán tudnád, ha odafigyeltél volna arra, hogy mit próbált neked elmondani! De nem, mert te csak magaddal törődsz... hogyan is érdekelne téged egy olyan aprócska dolog mint, hogy valakit teherbe ejtettél. Pff.. semmi. Csak arra vigyázz, nehogy rossz fényt vessen a karrieredre... -Niall hangja iszonyat gúnyos volt.
-Ja, csak ennyi. -legyintett Harry. -Nem gondolom, hogy ettől félnünk kellene, senki sem hinne neki.
-Nekem mindegy, hagyd figyelmen kívül, aztán majd meglepődsz ha a médiában köszön vissza a sztori, de akkor én fogok a legjobban röhögni.
-Te komolyan elhiszed neki? Hányszor próbálkoztak már ezzel... Honnan veszed hogy igazat beszél?
-Jajj, nézz már rá, mennyire össze van törve! Ő tényleg teljesen tanácstalan, és kétségbe van esve. Ha csak rivaldafényre vágyna akkor nem így nézne ki, ezt nem lehet ennyire jól színlelni! -mutatott rám Niall.
Hosszú idő után először rám néztek. Eddig annyira bele voltak merülve a veszekedésbe, hogy észre se vették a jelenlétemet. Az arckifejezésüket látva, bizonyára valóban rémesen festhettem... mondjuk nem is csodálom, hisz azóta bőgtem mióta Harry megjelent, és valószínűleg a szemem teniszlabda nagyságúra duzzadt. Felpillantottam a könnyeim alól, s egy zöld fürkésző szempárral akadt össze a tekintetem. Nem tudtam mit is mondhatnék... mivel győzhetném meg. Nem jöttek a szavak, csak zavartan újra lesütöttem a szemem. Kínos csend telepedett a hármasunkra. Feszülten vártunk. Hogy mire, azt mi sem tudtuk pontosan... talán Harry reakciójára. Egy hatalmas sóhaj hallatszott s végre megszólalt.
-Elhiszem. -mondta. -De ennek minél hamarabb véget kell vetni!
-Arról még nem döntöttem... -feleltem csendesen.
-Mi az hogy nem döntöttél?! -csattant fel. -Az tönkre tenné a karrieremet!
-Láss már túl egy kicsit magadon is! Az én hasamban van a gyerek s jogom van határozni a sorsáról! -védtem meg magamat. Közbe akart vágni, én viszont folytattam. -De megnyugodhatsz, hallgatni fogok, abban az esetben ha megígéred, hogy apja leszel annyira amennyire csak lehetséges... ha esetleg megtartanám.
-Nem kérheted tőlem, hogy azzal a gyerekkel játszadozzak koncertezés helyett!
-Én ezt nem is várom el. Csak annyit, hogy ne hagyd figyelmen kívül a létezését... hogy néha találkozzatok... meg ilyenek. Nem nagy kérés. Amúgy meg nem hiszem, hogy sok választásod lenne, ugyanis ahogy Niall is mondta, bármikor balhét csinálhatok az ügyből, s akkor majd fájhat a fejed a karriered miatt.
Láttam rajta, hogy vacilál... nem tudta mi tévő legyen. Valószínűleg belátta, hogy tényleg nincs sok választása, ugyanis kisvártatva így szólt.
-Jól van, legyen. De ha bárki megtudja, akkor többet nem érdekelsz se te, se a gyereked!
-Tisztában vagyok vele. -feleltem.
Már kiismertem annyira, hogy erre magamtól is rájöttem... bár nem mintha engem amúgy érdekelne.
Mint aki végszóra jött, befutott a fiúk stylist-ja.
-Már mindenhol kerestelek benneteket! Azonnal nyomás öltözni, hisz perceken belül kezdés van!
-Akkor én azt hiszem nem is zavarok tovább. -jelentettem ki.
-Ne! Nem engedhetlek el egyedül, még a végén valami bajod esik! Várd meg a koncert végét, aztán majd Paul elvisz.
Ellenkezni sem volt időm, mert már kézen is fogott s a színpad mögé vezetett ahonnan mindent tökéletesen be lehetett látni.
-Csak maradj itt, és élvezd a koncertet! -kacsintott rám, és egy pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől.
Teljesen máshogy éltem meg ezt az élményt mint az előzőt. Akkor bennem volt az újdonság varázsa, és később az idegesség is. Most nem kerített hatalmába az akkori eufórikus érzés... egyszerűen csak megnyugodtam, s kiengedtem az elmúlt hetek stresszét. Az már csak hab volt a tortán, hogy Niall feltűnő gyakorisággal pillantott hátra... felém. Amikor befejezték rögtön hozzá fordultam.
-Niall, muszáj mennem! Már így sem vagyok benne biztos, hogy elérem az utolsó vonatot.
-Biztos nem maradsz? Tudunk neked kivenni szobát a szállodában, és akkor legalább kipihenhetnéd magad. Nem tesz jót ha ilyen állapotban éjszaka még utazgatsz!
-Majd alszok a vonaton. -nyugtattam meg.
-Ahogy jónak látod... Szóltam Paulnak, természetesen kivisz a pályaudvarra.
-Köszönöm... mindent. -néztem mélyen a szemébe.
Tudatni akartam vele, mennyire hálás vagyok neki azért amiket értem tett. Egy lépéssel leküzdötte a közöttünk lévő távolságot. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az orrunk... végül egy puszit lehelt az arcomra s a fülembe súgta.
-Vigyázz magadra!
Mire észhez tértem a döbbenetből már ott sem volt.
Egész úton a kocsiban próbáltam megfejteni ezt a furcsa jelenetet. De hiába agyaltam rajta, nem sikerült. Amikor megérkeztünk, megköszöntem Paulnak a fuvart és az információs pulthoz siettem.
-Elnézést, melyik vágányról indul a Budapesti járat?
-Két perce ment el a 13-asról. -felelte sajnálkozva a hölgy.
Megköszöntem a segítségét és elsétáltam. Pánikba estem. Ez volt az utolsó vonat amivel haza juthattam volna... legközelebb majd csak reggel indul. Most meg mi a csodát csináljak? Két lehetőségem volt. Az egyik, hogy meghúzom magam az első járatig a hideg pályaudvaron, a hajléktalanok mellet, kockáztatva nem csak a saját testi épségemet de a babát is... Vagy felhívhattam Niallt, aki már valószínűleg valahol bulizik, teljesen megfeledkezve rólam... hogy aztán újra szívességet kérjek tőle. Nem volt kedvem zavarni őt, de azt azért beláttam hogy az első opció sok szempontból is elvetendő. Szinte első csörgésre felvette a telefont.
-Kamilla! Valami baj van?
Nagyon rémült volt a hangja, így gyorsan biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és vázoltam a helyzetet. Természetesen mondta, hogy amilyen gyorsan csak tud itt lesz, ne mozduljak sehova. Megnyugodva tettem le a telefont. Amíg vártam az érkezését, a gyomrom közölte velem, hogy régen ettem utoljára, és ezt sürgősen pótolni kéne. Meg kell majd kérnem Niallt, hogy ugorjunk be egy McDrive-ba.
Éppen csak végiggondoltam ezt, már fel is tűnt a távolban az ismerős, kócos, szőke fej. Úgy vetettem magam a nyakába, mintha legalább egy éve nem láttam volna, nem csak egy órája. Szorosan magához szorított. Nem akartam hamar elengedni... élveztem a biztonságot nyújtó közelségét. Amikor szétváltunk, megszólaltam.
-Lenne még egy megoldandó probléma...
-Mi lenne az?
-Éhes vagyok. -jelentettem ki egyszerűen.
Elnevette magát.
-Azon könnyen segíthetünk főleg, hogy én is elviselnék egy... esetleg két pizzát.
Elmosolyodtam. Mindjárt sejtettem, hogy díjazni fogja az ötletet.
Elvitt egy éjszaka is nyitva tartó pizzázóba. Már nagyban falatoztunk amikor megkérdeztem.
-Honnan tudsz te ilyen helyekről ha alig vagytok pár napot egy-egy helyszínen?
Nem fért a fejembe hogyan csinálja.
-Nincsenek nagy igényeim. Az egyetlen dolog amit kérek hogyha új helyre érkezünk az a pizza, s egy lista a városban található összes kajálda címéről, és nyitva tartásáról.
-Borzasztó vagy! Ilyen gyönyörű városokba jutsz el mint Berlin, és téged először a kaja érdekel. -nevettem rá.
-Mi más? -harapott bele huncutul a szeletébe.
-Nem tudom, mondjuk a lányok... -csúszott ki a számon.
Zavartan bámultam a pizzám tetején található szalámit, csak hogy ne kelljen ránéznem.
-Már régóta nem voltam szerelmes... -felelte csendesen. -Nem vagyok olyan mint Harry, inkább várok arra, akire tényleg érdemes.
Hmm... szóval még vár valakire... Pedig reménykedtem... Hogyan is fordulhatott meg a fejemben, hogy esetleg... Én hülye... Még mindig nem mertem felnézni, inkább gyorsan másra tereltem a szót.
-Merre vannak a többiek? Nem kéne neked is velük lenned?
-A szállodánkhoz közeli szórakozóhelyen vezetik le a feszültséget. Kibírják nélkülem egy darabig... -lepillantott az üres tányéromra. -Viszont mivel látom hogy befejezted, ha lenne kedved, elnézhetnénk oda.
-Nagyon szívesen! -lelkesedtem.
-De természetesen csak egy rövid időre, ugyanis pihenned is kéne!
Belegyeztem, mert valóban éreztem magamon, hogy kezdek fáradni.
A klub puccos volt, s elegáns. Még véletlenül sem hasonlított a Pesten található koszos kis pincékre, amiket szórakozóhelynek titulálnak. Niall közölte velem, hogy hoz valamit inni, én meg leültem egy székre. A mellettem lévő hely sem maradt sokáig üresen, ugyanis kisvártatva lehuppant rá Harry. Látszott rajta hogy nagyon be van rúgva. Amúgy sem, de így végképp nem vágytam a társaságára.
-Szia gyönyörűm! Mi újság? -nehezére esett formálni a szavakat annyira részeg volt.
-Mi van most már a gyönyörűd vagyok? Pedig nem is olyan rég még lotyónak neveztél! -feleltem ingerülten.
Felállt, s közel lépett hozzám.
-Te most már az enyém vagy. -mondta, engem pedig megcsapott a piaszag. Gyorsan elfordítottam a fejem nehogy meg tudjon csókolni, mert akkor tuti kidobtam volna a taccsot. A tekintetem megakadt Niallön aki a pultnál állt, és szintén engem nézett, miközben egy mélyen dekoltált, miniruhás liba lökte neki a szöveget. Amint észrevette, hogy figyelem, visszafordult a lány felé, rávillantva százwattos mosolyát. Itt ment el a kedvem a bulizástól. Eltoltam magamtól Harryt, s indultam volna mire elkapta a csuklómat.
-Tudom, hogy nem is akarsz igazából itt hagyni! -mondta, (vagyis inkább ordította a zene miatt) s megeresztett felém egy csábító mosolyt.
-Igen? Csak figyelj!
Kitéptem a kezem a szorításából s dühösen Niallhöz csörtettem.
-Kérlek menjünk! Igazad volt, tényleg pihennem kellene.
-Ilyen hamar? Hát nem szórakoztál jól Harryvel? -volt egy enyhe csípős él a hangjában amit nem tudtam hova tenni.
-Kevésbé mint te... -feleltem hasonló stílusban, a maca felé intve. -Amúgy köszönöm az italt... nagyon jól esett.
Lenézett a kezében lévő teli pohár kólákra.
-Sajnálom. Csak megszólított, s nem tudtam lerázni.
-Képzelem mennyire próbálkoztál. -jegyeztem meg epésen. -Mindegy. Nem is lényeg, csak induljunk már.
Próbáltam nemtörődömséget színlelni, pedig belül majd felrobbantam. Ha ő itt keresi az igazit, csak tessék, nem állok az útjába.
-Jó oké, gyere. Már elintéztem a szobádat mielőtt felvettelek az állomáson. -sóhajtott.
Nehéz volt kijutni a klubból, ugyanis nagy volt a tömeg. Erősen kellet szorítanom a kezét ahhoz hogy el ne vesszek. Ahogy kiléptünk a szabadba, hirtelen minden csöndes lett. A feszültség itt jobban érezhető volt mint odabent... Egykedvűen baktattunk egymás mellett egészen addig amíg el nem fogyott a lábunk alól az út, vagyis a szobaajtómig. Zavartan lépkedtem egyik lábamról a másikra... egyikünk se tudta hogy mit is kéne most mondani. Már nem akartam, hogy egyedül hagyjon, de nem volt okom marasztalni... őt várták vissza.
-Hát akkor jó éjszakát. -szóltam csendesen, majd jó képet vágva hozzátettem. -Sok szerencsét a lányhoz...
-Nem, félreérted! -ellenkezett. -Én csak azért csináltam, mert te...
-Nem kell magyarázkodnod, hisz nem vagyok senkid... -vágtam a szavába. -Jó szórakozást... Szia Niall...
Mielőtt bármit mondhatott volna becsuktam az orra előtt az ajtót. Rossz érzés volt elküldeni, mert nagyon vágytam a társaságára, de nem lehettem önző... nincs jogom kisajátítani csak mert túl jó hozzám... Nem szabad olyat gondolnom a segítőkészsége mögé ami valójában nincs ott... Bezuhantam az ágyba, de még jó darabig csak bámultam a plafont azon agyalva, hogy vajon mit csinálhat épp Niall. Vajon még mindig azzal a lánnyal flörtöl? Esetleg talált más kiszemeltet? Sok mindent megadtam volna, hogy ezeket megtudjam.
Egyszer csak halk neszre lettem figyelmes. Valaki lenyomta a kilincset, s besurrant a szobába. Csak egy sötét árnyat láttam, ami odaosont az ágyamhoz s bebújt a takaró alá. Éreztem a teste melegét... ahogy hozzám simult, és magához ölelt...
A klub puccos volt, s elegáns. Még véletlenül sem hasonlított a Pesten található koszos kis pincékre, amiket szórakozóhelynek titulálnak. Niall közölte velem, hogy hoz valamit inni, én meg leültem egy székre. A mellettem lévő hely sem maradt sokáig üresen, ugyanis kisvártatva lehuppant rá Harry. Látszott rajta hogy nagyon be van rúgva. Amúgy sem, de így végképp nem vágytam a társaságára.
-Szia gyönyörűm! Mi újság? -nehezére esett formálni a szavakat annyira részeg volt.
-Mi van most már a gyönyörűd vagyok? Pedig nem is olyan rég még lotyónak neveztél! -feleltem ingerülten.
Felállt, s közel lépett hozzám.
-Te most már az enyém vagy. -mondta, engem pedig megcsapott a piaszag. Gyorsan elfordítottam a fejem nehogy meg tudjon csókolni, mert akkor tuti kidobtam volna a taccsot. A tekintetem megakadt Niallön aki a pultnál állt, és szintén engem nézett, miközben egy mélyen dekoltált, miniruhás liba lökte neki a szöveget. Amint észrevette, hogy figyelem, visszafordult a lány felé, rávillantva százwattos mosolyát. Itt ment el a kedvem a bulizástól. Eltoltam magamtól Harryt, s indultam volna mire elkapta a csuklómat.
-Tudom, hogy nem is akarsz igazából itt hagyni! -mondta, (vagyis inkább ordította a zene miatt) s megeresztett felém egy csábító mosolyt.
-Igen? Csak figyelj!
Kitéptem a kezem a szorításából s dühösen Niallhöz csörtettem.
-Kérlek menjünk! Igazad volt, tényleg pihennem kellene.
-Ilyen hamar? Hát nem szórakoztál jól Harryvel? -volt egy enyhe csípős él a hangjában amit nem tudtam hova tenni.
-Kevésbé mint te... -feleltem hasonló stílusban, a maca felé intve. -Amúgy köszönöm az italt... nagyon jól esett.
Lenézett a kezében lévő teli pohár kólákra.
-Sajnálom. Csak megszólított, s nem tudtam lerázni.
-Képzelem mennyire próbálkoztál. -jegyeztem meg epésen. -Mindegy. Nem is lényeg, csak induljunk már.
Próbáltam nemtörődömséget színlelni, pedig belül majd felrobbantam. Ha ő itt keresi az igazit, csak tessék, nem állok az útjába.
-Jó oké, gyere. Már elintéztem a szobádat mielőtt felvettelek az állomáson. -sóhajtott.
Nehéz volt kijutni a klubból, ugyanis nagy volt a tömeg. Erősen kellet szorítanom a kezét ahhoz hogy el ne vesszek. Ahogy kiléptünk a szabadba, hirtelen minden csöndes lett. A feszültség itt jobban érezhető volt mint odabent... Egykedvűen baktattunk egymás mellett egészen addig amíg el nem fogyott a lábunk alól az út, vagyis a szobaajtómig. Zavartan lépkedtem egyik lábamról a másikra... egyikünk se tudta hogy mit is kéne most mondani. Már nem akartam, hogy egyedül hagyjon, de nem volt okom marasztalni... őt várták vissza.
-Hát akkor jó éjszakát. -szóltam csendesen, majd jó képet vágva hozzátettem. -Sok szerencsét a lányhoz...
-Nem, félreérted! -ellenkezett. -Én csak azért csináltam, mert te...
-Nem kell magyarázkodnod, hisz nem vagyok senkid... -vágtam a szavába. -Jó szórakozást... Szia Niall...
Mielőtt bármit mondhatott volna becsuktam az orra előtt az ajtót. Rossz érzés volt elküldeni, mert nagyon vágytam a társaságára, de nem lehettem önző... nincs jogom kisajátítani csak mert túl jó hozzám... Nem szabad olyat gondolnom a segítőkészsége mögé ami valójában nincs ott... Bezuhantam az ágyba, de még jó darabig csak bámultam a plafont azon agyalva, hogy vajon mit csinálhat épp Niall. Vajon még mindig azzal a lánnyal flörtöl? Esetleg talált más kiszemeltet? Sok mindent megadtam volna, hogy ezeket megtudjam.
Egyszer csak halk neszre lettem figyelmes. Valaki lenyomta a kilincset, s besurrant a szobába. Csak egy sötét árnyat láttam, ami odaosont az ágyamhoz s bebújt a takaró alá. Éreztem a teste melegét... ahogy hozzám simult, és magához ölelt...
7. rész: Látszat
Izgatottan ébredtem. Múltkori beszélgetésünk alakalmával Niall ismertette velem az ötletét. Szerinte nem érdemes elektronikus úton megközelítenem a helyzetet, ugyanis ott Harry könnyűszerrel el tud hárítani. Mivel mindenképpen csak a személyes megoldás lehet célravezető, azt javasolta, hogy utazzak Berlinbe a következő turnéállomás helyszínére. Nem ellenkeztem, hisz így őt is újra láthatom. Csigalassúsággal teltek a napok, de nagy nehezen eljött ez is. Egyik részről iszonyatosan izgultam Harry reakciója miatt, aki természetesen nem sejtett semmit, másrészt viszont megnyugtatott a tudat, hogy pár óra múlva Niall teljes támogatását élvezhetem. Az elmúlt két napban anyu csak egy vigyort látott a lánya helyén, amit miután elmondtam neki, hogy hova készülök, természetesen meg is értett. Nem közöltem vele a teljes igazságot, csak annyit, hogy a fiúk meghívtak a németországi koncertjükre. Innentől kezdve repesett a boldogságtól, hogy mennyire jól alakul a kapcsolatom Harryvel. Aha, persze... Nem volt kedvem elszomorítani.
A telefonom kijelzőjére pillantottam s elégedetten konstatáltam, hogy még időben vagyok. A ruházatom nem volt kimagasló, de azért egy "Jézusom ma újra találkozok a szupersztárocskával aki elindította a bennem növekvő valamit, valamint a haverjával aki foglalkozik is a dologgal!" öltözéknek megfelelt. Mivel kezdett melegebbre fordulni az idő, egy lenge térd fölé érő szoknyát választottam, melybe betűrtem a felsőmet. Ehhez jöhetett az elengedhetetlen bakancs. Csak semmi kirívó, a szokásos. Csendben osontam ki a lakásból, ugyanis nem akartam felébreszteni anyut ezekben a hajnali órákban.
A vonatút eseménytelen volt s hosszú, de leginkább az utóbbi. Ez alatt az idő alatt bőven volt időm végiggondolni az életemet oda-vissza... háromszor is. Még mindig tanácstalan voltam a babát illetően. Mert tegyük fel, hogy megtartom. Mégis hogyan nevelem fel úgy, hogy nincs munkám s az érettségit is épphogy csak letettem? Anya jutott eszembe, meg hogy ő is végigment ezen amikor engem várt. Korai gyerek voltam, akinek a világrajövetele nem volt a tervbe kalkulálva. Édesanyám mégis akart engem, mire az apám nem sokkal a születésem után elhagyott minket. Nem keresett többé. Kiskoromban fájó irigységgel néztem a parkban, hogy milyen felhőtlen boldogsággal tudnak játszani mások az apukájukkal. Nekem ez soha nem adatott meg. Mindig hiányzott a fogalomtáramból az apa szó, pedig nagyon vágytam a megismerésére. Először nem értettem miért ilyen igazságtalan velem az élet, hogy megvonta tőlem azt ami legtöbb embernek járt, de aztán ahogy idősödtem megértettem a dolgokat. Már apára haragudtam nem a világra. Az ő hibája volt minden. Máig sem tudom felfogni, hogyan képes valaki elhagyni a gyermekét úgy, hogy soha többé nem keresi, nem támogatja át az élet akadályain. Elhatároztam, hogy az én gyerekemmel ez nem fordulhat elő... feltéve persze ha megtartom. Nem akarnék mindenben anyára támaszkodni, hisz elmesélte milyen nehéz volt az az időszak, s hogy egyedül a mama segítette. Elhatároztam, hogy csakis akkor fogok a baba mellett voksolni ha megbizonyosodok róla, hogy neki nem kell majd olyan csonka családban felnőnie mint amilyenben nekem kellett... hogy Harry támogatni fog minket mindenben amiben csak tud, még ha elsőre meg is tagadta őt.
Ilyen gondolatokkal küszködve bóbiskoltam el. Álmomban ott találtam magam az iskolám aulájában karomon a kisbabával. Körbeálltak az osztálytársaim s csak nevettek. A tömegből kiemelkedett Harry alakja. Gúnyos mosollyal tekintett felém.
-Azt gondoltad, hogy majd egy család leszünk? Hogy megsajnállak és felnevelem a fattyadat? Szánalmas vagy...
Hatalmas hahotával fordult sarkon. Próbáltam utána nyúlni, de elnyelte a tömeg. Egy pillanatra felbukkant egy szőke fej is aki a kezét nyújtotta felém, de nem értem el, akármennyire is nyújtózkodtam... egyedül maradtam a szégyenemmel a gúnyolódók táborában.
Arra ébredtem hogy valaki rázogatta a vállam. Félig lecsúszva a széken, izzadságban úszva kapkodtam levegő után. Egy idős hölgy hajolt felém, s próbált lenyugtatni. Elég "hangosan" álmodhattam ha ide kellet jönnie.
-Jól van szívem, nincs semmi baj. Csak álom volt! -mondta.
Vagyis gondolom, hogy valami ilyesmit mondott ugyanis a német sosem tartozott az erősségeim közé. Feltoltam magam ülő pozícióba, s igyekeztem megnyugodni. Igen, ez csak egy borzalmas rémálom volt, semmi több. A lélegzetem fokozatosan lassult ahogy fejben helyreraktam, hogy hol is vagyok valójában.
-Minden rendben? Jól vagy? -nézett a szemembe. A tekintete teli volt törődéssel s aggodalommal.
-Igen köszönöm. Most már minden oké.
Próbáltam némi erőt csempészni a hangomba.
-Biztos vagy benne? Elég sápadtnak tűnsz kedvesem. Ne segítsek valamiben?
Nem voltam teljesen jól, mert kicsit émelyegtem is, de nem akartam szegény nénit a gondjaimmal terhelni.
-Köszönöm a segítségét, de most már rendben leszek.
-Akkor jól van. Figyelj, hogy ne bóbiskolj el megint mert mindjárt Berlinben leszünk! -mosolygott rám kedvese, s visszaült a helyére.
Alig fél óra elteltével meg is érkeztünk. Amint leszálltam, tárcsázni kezdtem Niall számát. Meg volt beszélve, hogy kijön elém ugyanis még soha életemben nem jártam a német fővárosban, s félő volt hogy eltévedek. Nem vette fel. Újra hívtam. Szintén semmi. Kezdtem ideges lenni. Mit csináljak egy teljesen idegen városban egyedül? Vártam öt percet, de nem bukkant fel a feje a pályaudvari forgatagban. További tíz perc után már a sírás kerülgetett. Kétségbeesetten forogtam körbe hátha valahol mégis megpillantom, de természetesen nem jártam sikerrel. Egyszer csak egy idős bácsika állt meg mellettem. Volt egy olyan érzésem hogy meg fog szólítani. A gyanúm be is igazolódott, ugyanis kisvártatva elkezdett pisszegni.
-Psszt! Kamilla! -fordult felém.
Megrökönyödtem. Honnan tudja a nevemet?
-Kamilla! Én vagyok az, Niall!
Hogy mi? Valószínűleg puszta véletlen egybeesés hogy őt is Niallnek hívják. Ő nem lehet AZ a Niall.
-Tényleg én vagyok. -mondta válaszul a ki nem mondott gondolataimra.
Belenéztem azokba a gyönyörű kék szemekbe, s azonnal felismertem. Megkönnyebbülten ugrottam a nyakába, de szerencsére hamar észbe kaptam s rögtön eltoltam magamtól. Túlságosan elragadtattam magam, nem lehetek vele ennyire közvetlen. Tetőtől talpig végigmértem. Csak így, hogy már tudtam ki van az álca mögött ismertem fel néhány vonását. Amúgy teljesen úgy nézett ki, mint egy közel 70 éves idős úr.
-De hát te hogyhogy így vagy? -mutattam a kinézetére.
A szája körüli maszkírozott ráncok elkezdtek felfelé vándorolni.
-Nekünk ilyenkor már nem szabad elhagynunk a stadion területét. Már túl sok ember vár kint, és fokozott ellenőrzés alatt állnak a kapuk. Megkértem a sminkesünket, alakítson át úgy, hogy ne ismerjenek fel. Könnyen ki tudtam osonni így, hogy egy szemernyit sem hasonlítottam önmagamra.
Büszkén, hatalmas vigyorral az arcán húzta ki magát.
-Csak a sminkes tudja? Nem fogsz miattam bajba kerülni? -kérdeztem idegesen.
Nem akartam, hogy ebből neki gondja legyen, ráadásul az én hibámból.
-Nyugi, senkinek nem tűnt fel, hogy eljöttem, ő meg falaz nekem. -kacsintott rám.
-Akkor jó.
-Gyere, busszal megyünk mint az átlag emberek. -karolt belém.
Látszólag nagyon élvezte a "láthatatlan" szabadságot. Jól is jött az öltözéke. Legalább nem rohantak meg minket az őrült rajongók, s a pletykára éhező riporterek sem kezdtek el találgatni. Mindenki egy átlagos nagypapa-unoka párost látott, amiben nem volt semmi érdekes. De ez csak a látszat volt.
Így, hogy nem ismerték fel, viszonylag hamar a stadionhoz értünk, csak egyszer kellett átszállni. Valóban hatalmas volt a tömeg, ha lehet még annál is nagyobb, mint ami nálunk volt.
A hátsó bejárathoz mentünk, ahol két jól megtermett biztonsági őr ácsorgott.
-Az oké, hogy te gond nélkül kijutottál mert senki nem figyelte ki vagy, de ez fordítva nem működik, ugyanis ez a stáb bejárat. Arra nem gondoltál mégis hogyan fogunk bejutni? -fordultam hozzá.
-A fenébe! -harapdálta a szája szélét. -Akkor nincs más megoldás, mint hogy leleplezem magam.
-Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? -kérdeztem.
-Tudsz jobbat?
Nem tudtam, ő meg már kezdte is lefejteni az "arcát". Elég bizarr egy látvány volt. Már az "igazi" Niall oldalán sétáltam oda a szekuritisekhez. Amint meglátták a szöszit elsápadtak, mert az ő feladatuk volt hogy ez ne történjen meg. Egy egészen apró pillanatra megsajnáltam őket, de ez nem tartott sokáig, ugyanis hamar feleszméltek a döbbenetből s ordibálni kezdtek. Niall bocsánatot kért tőlük, és megígérte, hogy ez többet nem fordul elő. Fülem, farkam behúzva somfordáltam be mögötte az ajtón.
Odabent hihetetlen látvány fogadott. Több mint száz ember tette a dolgát, s sietett egyik helyről a másikra. Kicsit idegesnek és stresszesnek látszottak. Amint az első ember megpillantotta Niallt, megkönnyebbülten futott oda hozzánk s elkiáltotta magát, hogy megkerült. Az összes jelenlévő megállt, s felénk fordult. Hoppá, azt hiszem mégis észrevették hogy elment.
-Mindenki mehet a dolgára, élek s egy hajam szála se görbült! -tárta szét a karját Niall.
Nem úszta meg ennyivel. Kapott egy alapos fejmosást, hogy nem lehet ilyen felelőtlen. Velem senki nem foglalkozott, úgy tettek mintha ott sem lennék. Csak egyvalaki vett észre. Egy göndör barna hajú fiú, aki most lépett a helyiségbe. Ahogy mellénk ért levette rólam a szemét, s barátjához fordult.
-Niall, ha szabad kérdeznem, mégis minek hoztad ide ezt a kis lotyót?
Könnyek gyűltek a szemembe, és már korántsem voltam benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm.
A telefonom kijelzőjére pillantottam s elégedetten konstatáltam, hogy még időben vagyok. A ruházatom nem volt kimagasló, de azért egy "Jézusom ma újra találkozok a szupersztárocskával aki elindította a bennem növekvő valamit, valamint a haverjával aki foglalkozik is a dologgal!" öltözéknek megfelelt. Mivel kezdett melegebbre fordulni az idő, egy lenge térd fölé érő szoknyát választottam, melybe betűrtem a felsőmet. Ehhez jöhetett az elengedhetetlen bakancs. Csak semmi kirívó, a szokásos. Csendben osontam ki a lakásból, ugyanis nem akartam felébreszteni anyut ezekben a hajnali órákban.
A vonatút eseménytelen volt s hosszú, de leginkább az utóbbi. Ez alatt az idő alatt bőven volt időm végiggondolni az életemet oda-vissza... háromszor is. Még mindig tanácstalan voltam a babát illetően. Mert tegyük fel, hogy megtartom. Mégis hogyan nevelem fel úgy, hogy nincs munkám s az érettségit is épphogy csak letettem? Anya jutott eszembe, meg hogy ő is végigment ezen amikor engem várt. Korai gyerek voltam, akinek a világrajövetele nem volt a tervbe kalkulálva. Édesanyám mégis akart engem, mire az apám nem sokkal a születésem után elhagyott minket. Nem keresett többé. Kiskoromban fájó irigységgel néztem a parkban, hogy milyen felhőtlen boldogsággal tudnak játszani mások az apukájukkal. Nekem ez soha nem adatott meg. Mindig hiányzott a fogalomtáramból az apa szó, pedig nagyon vágytam a megismerésére. Először nem értettem miért ilyen igazságtalan velem az élet, hogy megvonta tőlem azt ami legtöbb embernek járt, de aztán ahogy idősödtem megértettem a dolgokat. Már apára haragudtam nem a világra. Az ő hibája volt minden. Máig sem tudom felfogni, hogyan képes valaki elhagyni a gyermekét úgy, hogy soha többé nem keresi, nem támogatja át az élet akadályain. Elhatároztam, hogy az én gyerekemmel ez nem fordulhat elő... feltéve persze ha megtartom. Nem akarnék mindenben anyára támaszkodni, hisz elmesélte milyen nehéz volt az az időszak, s hogy egyedül a mama segítette. Elhatároztam, hogy csakis akkor fogok a baba mellett voksolni ha megbizonyosodok róla, hogy neki nem kell majd olyan csonka családban felnőnie mint amilyenben nekem kellett... hogy Harry támogatni fog minket mindenben amiben csak tud, még ha elsőre meg is tagadta őt.
Ilyen gondolatokkal küszködve bóbiskoltam el. Álmomban ott találtam magam az iskolám aulájában karomon a kisbabával. Körbeálltak az osztálytársaim s csak nevettek. A tömegből kiemelkedett Harry alakja. Gúnyos mosollyal tekintett felém.
-Azt gondoltad, hogy majd egy család leszünk? Hogy megsajnállak és felnevelem a fattyadat? Szánalmas vagy...
Hatalmas hahotával fordult sarkon. Próbáltam utána nyúlni, de elnyelte a tömeg. Egy pillanatra felbukkant egy szőke fej is aki a kezét nyújtotta felém, de nem értem el, akármennyire is nyújtózkodtam... egyedül maradtam a szégyenemmel a gúnyolódók táborában.
Arra ébredtem hogy valaki rázogatta a vállam. Félig lecsúszva a széken, izzadságban úszva kapkodtam levegő után. Egy idős hölgy hajolt felém, s próbált lenyugtatni. Elég "hangosan" álmodhattam ha ide kellet jönnie.
-Jól van szívem, nincs semmi baj. Csak álom volt! -mondta.
Vagyis gondolom, hogy valami ilyesmit mondott ugyanis a német sosem tartozott az erősségeim közé. Feltoltam magam ülő pozícióba, s igyekeztem megnyugodni. Igen, ez csak egy borzalmas rémálom volt, semmi több. A lélegzetem fokozatosan lassult ahogy fejben helyreraktam, hogy hol is vagyok valójában.
-Minden rendben? Jól vagy? -nézett a szemembe. A tekintete teli volt törődéssel s aggodalommal.
-Igen köszönöm. Most már minden oké.
Próbáltam némi erőt csempészni a hangomba.
-Biztos vagy benne? Elég sápadtnak tűnsz kedvesem. Ne segítsek valamiben?
Nem voltam teljesen jól, mert kicsit émelyegtem is, de nem akartam szegény nénit a gondjaimmal terhelni.
-Köszönöm a segítségét, de most már rendben leszek.
-Akkor jól van. Figyelj, hogy ne bóbiskolj el megint mert mindjárt Berlinben leszünk! -mosolygott rám kedvese, s visszaült a helyére.
Alig fél óra elteltével meg is érkeztünk. Amint leszálltam, tárcsázni kezdtem Niall számát. Meg volt beszélve, hogy kijön elém ugyanis még soha életemben nem jártam a német fővárosban, s félő volt hogy eltévedek. Nem vette fel. Újra hívtam. Szintén semmi. Kezdtem ideges lenni. Mit csináljak egy teljesen idegen városban egyedül? Vártam öt percet, de nem bukkant fel a feje a pályaudvari forgatagban. További tíz perc után már a sírás kerülgetett. Kétségbeesetten forogtam körbe hátha valahol mégis megpillantom, de természetesen nem jártam sikerrel. Egyszer csak egy idős bácsika állt meg mellettem. Volt egy olyan érzésem hogy meg fog szólítani. A gyanúm be is igazolódott, ugyanis kisvártatva elkezdett pisszegni.
-Psszt! Kamilla! -fordult felém.
Megrökönyödtem. Honnan tudja a nevemet?
-Kamilla! Én vagyok az, Niall!
Hogy mi? Valószínűleg puszta véletlen egybeesés hogy őt is Niallnek hívják. Ő nem lehet AZ a Niall.
-Tényleg én vagyok. -mondta válaszul a ki nem mondott gondolataimra.
Belenéztem azokba a gyönyörű kék szemekbe, s azonnal felismertem. Megkönnyebbülten ugrottam a nyakába, de szerencsére hamar észbe kaptam s rögtön eltoltam magamtól. Túlságosan elragadtattam magam, nem lehetek vele ennyire közvetlen. Tetőtől talpig végigmértem. Csak így, hogy már tudtam ki van az álca mögött ismertem fel néhány vonását. Amúgy teljesen úgy nézett ki, mint egy közel 70 éves idős úr.
-De hát te hogyhogy így vagy? -mutattam a kinézetére.
A szája körüli maszkírozott ráncok elkezdtek felfelé vándorolni.
-Nekünk ilyenkor már nem szabad elhagynunk a stadion területét. Már túl sok ember vár kint, és fokozott ellenőrzés alatt állnak a kapuk. Megkértem a sminkesünket, alakítson át úgy, hogy ne ismerjenek fel. Könnyen ki tudtam osonni így, hogy egy szemernyit sem hasonlítottam önmagamra.
Büszkén, hatalmas vigyorral az arcán húzta ki magát.
-Csak a sminkes tudja? Nem fogsz miattam bajba kerülni? -kérdeztem idegesen.
Nem akartam, hogy ebből neki gondja legyen, ráadásul az én hibámból.
-Nyugi, senkinek nem tűnt fel, hogy eljöttem, ő meg falaz nekem. -kacsintott rám.
-Akkor jó.
-Gyere, busszal megyünk mint az átlag emberek. -karolt belém.
Látszólag nagyon élvezte a "láthatatlan" szabadságot. Jól is jött az öltözéke. Legalább nem rohantak meg minket az őrült rajongók, s a pletykára éhező riporterek sem kezdtek el találgatni. Mindenki egy átlagos nagypapa-unoka párost látott, amiben nem volt semmi érdekes. De ez csak a látszat volt.
Így, hogy nem ismerték fel, viszonylag hamar a stadionhoz értünk, csak egyszer kellett átszállni. Valóban hatalmas volt a tömeg, ha lehet még annál is nagyobb, mint ami nálunk volt.
A hátsó bejárathoz mentünk, ahol két jól megtermett biztonsági őr ácsorgott.
-Az oké, hogy te gond nélkül kijutottál mert senki nem figyelte ki vagy, de ez fordítva nem működik, ugyanis ez a stáb bejárat. Arra nem gondoltál mégis hogyan fogunk bejutni? -fordultam hozzá.
-A fenébe! -harapdálta a szája szélét. -Akkor nincs más megoldás, mint hogy leleplezem magam.
-Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? -kérdeztem.
-Tudsz jobbat?
Nem tudtam, ő meg már kezdte is lefejteni az "arcát". Elég bizarr egy látvány volt. Már az "igazi" Niall oldalán sétáltam oda a szekuritisekhez. Amint meglátták a szöszit elsápadtak, mert az ő feladatuk volt hogy ez ne történjen meg. Egy egészen apró pillanatra megsajnáltam őket, de ez nem tartott sokáig, ugyanis hamar feleszméltek a döbbenetből s ordibálni kezdtek. Niall bocsánatot kért tőlük, és megígérte, hogy ez többet nem fordul elő. Fülem, farkam behúzva somfordáltam be mögötte az ajtón.
Odabent hihetetlen látvány fogadott. Több mint száz ember tette a dolgát, s sietett egyik helyről a másikra. Kicsit idegesnek és stresszesnek látszottak. Amint az első ember megpillantotta Niallt, megkönnyebbülten futott oda hozzánk s elkiáltotta magát, hogy megkerült. Az összes jelenlévő megállt, s felénk fordult. Hoppá, azt hiszem mégis észrevették hogy elment.
-Mindenki mehet a dolgára, élek s egy hajam szála se görbült! -tárta szét a karját Niall.
Nem úszta meg ennyivel. Kapott egy alapos fejmosást, hogy nem lehet ilyen felelőtlen. Velem senki nem foglalkozott, úgy tettek mintha ott sem lennék. Csak egyvalaki vett észre. Egy göndör barna hajú fiú, aki most lépett a helyiségbe. Ahogy mellénk ért levette rólam a szemét, s barátjához fordult.
-Niall, ha szabad kérdeznem, mégis minek hoztad ide ezt a kis lotyót?
Könnyek gyűltek a szemembe, és már korántsem voltam benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)